Mi lesz egy verseskötetből, ha megfilmesítik? Versfilm? Filmvers? Ugyanolyan adaptáció, mint amikor regényeket visznek vászonra? Na, ugyanolyan biztos nem.
Simon Márton kortárs költőnk gondolt egyet, és a hagyományos versformákat hátrahagyva megírta Polaroidok című kötetét, melyben számozott gondolat(foszlány)ok segítségével kíván felkelteni érzéseket, hangulatokat, kollektív tudatalattihoz köthető emlékeket az olvasóban. Érdekes kísérlet, mely már önmagában is megérne egy értekezést – csak épp nem egy filmes oldalon. Ám ekkor – vagyis a 2013-as kötethez képest két évvel később, idén februárban – jött Lichter Péter, aki 13 perces rövidfilmet forgatott a Polaroidokból, azonos címmel.
Mivel már az alapanyag szintjén is kísérletről van szó, a film sem lehet egyéb, mint kísérleti film. Super 8-as és HI8-as amatőr felvételek kavalkádja, furcsa rendbe szerkesztve, néhány képet hozzáforgatva, a szalagokat néhol hipóval és lakkal rongálva. Csak ízelítő gyanánt: bekapcsolva hagyott kamera lencséjét tisztogató szemüveges férfi visszatérő képe, délutáni alvásból ébredező kisgyerek pillanyitogató momentumai, indokolatlanul mozgóképen rögzített statikus szobabelső fali szőttessel és retró tévével. Elkeretezett, alulfókuszált, homályos képek egész sora. És éppen ezért válnak annyira ismerőssé, annyira közelivé és annyira elragadóvá – mert a saját ’94-es balatoni nyaralásunkat, ünnepeinket és a megörökítés révén ünneppé emelt hétköznapjainkat juttatják eszünkbe.
Közben fel-felvillannak Simon Márton egy-kétsorosai, melyek olykor felelnek a látottakra, olykor pedig csak kiegészítik azokat újabb érzésekkel. De nincs is ezzel baj, hiszen egyrészt szöveg és kép kapcsolata a játékfilmekben is akkor az igazi, ha kiegészítik, nem pedig ismétlik egymást; másrészt pedig hogyan is jelenne meg képileg például az, hogy:
„530 Egy álmos reggelen
Eduardo Kac biológus professzor
keresztezte saját DNS-ét a petúniákéval.”
A felkeltett érzések és hangulatok sokszínűsége egyébként éppúgy tetten érhető a könyvön, mint a filmen. Egy párkapcsolat múlásának vészjósló jelei és végül bekövetkezése éppúgy helyet kapnak a verseskötetben, mint néhány kandzsikkal írt sor (a szerző japán szakra járt) és számos idézőjel nélküli idézet olyan nagy nevektől, mint például Petőfi Sándor, Gabriel García Márquez vagy épp Alan Moore. Sőt, a költő még tovább szövi az intertextualitást olyan elemekkel, mint például egy Gnarls Barkley-számot rejtő youtube link, a „036 anya001.jpg”, vagy akár a „485 S3X01”, melyet mindenki könnyen megért, aki nézett már számítógépen sorozatot.
Még ha eddig nyitottan is álltunk a kortárs költészet fogalmához, ez az a pont, ahol már nem csak azt kell elfogadnunk, hogy a versek hangulatfestő szófoszlányokká redukálódtak, hanem azt is, hogy sokszor már ennyi sem maradt belőlük. Ha jobban megvizsgáljuk, akkor ezt a fajta formabontást már a kötet legelején is tetten érhetjük, amikor a mottóul választott haiku után Simon Márton maga is ír egy háromsoros szösszenetet, majd hanyagul utána veti, hogy „ez majdnem 17 szótag” – utalva az egyik legkötöttebb versformaként számon tartott haikuk egyik fő követelményére.
A még ennél is direktebb önreflexió egyébként szintén nem áll távol a kötettől. A „235 Nem vers, csak tanítom beszélni a szorongásaimat.” egyértelműen közli a szerzői szándékot és tudatosságot, míg a „188 Mintha egy kihalóban lévő nyelven beszélnénk, egyre kevesebb szó.” már ennél is továbblép: saját magára reflektálva hívja fel a figyelmet egy mindennapi, nem pusztán irodalmi jelenségre, az egymással történő kommunikációt egyre inkább háttérbe szorító emberekre. Az utalások mellett a gondolatokat megelőző számokra is kapunk egyfajta magyarázatot az „501 A szám csak ürügy, hogy lehessen írni.” képében.
Ezek után talán kicsit sem meglepő a kísérleti filmes adaptálás, hiszen ez az a mozgóképes közeg, melynek célja hasonló, mint Simon Mártoné lehetett a Polaroidokkal: felhívni a figyelmet magára a művészeti ágra, és tovább feszegetni annak határait. Mindezt úgy, hogy a slam poetry-szerű (a költő egyben aktív slammer is) gondolatáramlás közben azért nem mond le a hatásról sem, mint ahogy Lichter Péter sem véletlenszerűen válogatja ki elsőre talán kissé rendezetlennek tűnő snittjeit az adaptálás során. Az „el akarom mondani, de csak ennyire tudom, mert magukba zárnak egy médium korlátai” alkotói érzés mintapéldája ez a kötet, melynek találóbb megfilmesítési módja aligha lehetne. Vagy „371 Ha tudsz más megoldást, mondd.”
