Fókuszban Ráadás

A sötét oldaltól a fényesig – A Star Wars-filmek rangsora

42 éves a Star Wars brand, a filmsorozat, melyet az egész világ keblére ölelt. A Skywalker-szériának vége, és az eddigi bejelentések alapján pár évig biztosan nem készül mozifilm. Összegezzük, hogy muzsikált eddig a franchise!

Réges-régen egy messzi-messzi Hollywoodban George Lucas megalkotott egy világot, mely azóta számtalan néző fantáziáját ragadta el, nemzedékek nőttek fel rajta. A Csillagok háborúja rajongóinak nagy száma féltve őrzi régi emlékeit, és kelnek ki magukból, ha valaki belenyúlkál szeretett franchise-ukba. Így volt ez akkor is, ha megjelentek az ewokok, mikor George Lucas előzményeket gyártott, vagy amikor a Disney tette rá mancsát a jogokra.

A Star Wars az évtizedek alatt sok formát megélt. A IX. részként aposztrofált Skywalker kora megjelenésével pedig egy korszak zárult le. Bob Igerék szerint a spin-offok nem térnek vissza egy ideig, Skywalkeréktől pedig örökre búcsút vettünk.

Tekintsünk hát végig a sorozat eddigi történelmén. Rangsoroltuk az eddigi kalandokat a legsötétebbtől a legfényesebbig!

 

11.   Solo

A Star Wars univerzuma hiába végtelen, olykor mégiscsak korlátoltnak tűnik. Így lehet az, hogy a Skywalker-történettől csupán a regények voltak képesek eltávolodni – a mozivásznakon még mindig a megszokott felosztást nézhetjük újra és újra. A rókabőrlehúzásnak volt egy jellegzetesen gyenge példája a Solo, mely az ikonikus csempész fiatal éveibe enged betekintést. De akarta ezt bárki is? Harrison Ford helyett Alden Ehrenreich csupán körvonalaiban képes megjeleníteni azt, amit Han Solo jelentett a rajongóknak – ha pedig az alapok nincsenek meg, miért lenne érdemes megcsinálni ezt a filmet?

Han Solo eredete nem egy olyan sztori, amire olyan sokan kíváncsiak lennének. Ez megmutatkozott, amikor a sorozat történelmében először lett anyagi bukás egy Csillagok háborúja. A zavaros produkciós háttér, a menesztett rendezők és az új direktor behozatala: ezek olyan extra problémák, melyek az elkerülhetetlen mélység felé taszítják a Solót. De persze nem minden ennek köszönhető. Egy csúnyácska, barnás-szürkés látványvilágban Ron Howard nem volt képes (az utolsó pillanatban) összetákolni egy izgalmas cselekményt. Csupán egy alacsonyabb kategóriás Star Wars vált belőle, amelyből

hiányzik a magasztosság és epikusság, mely a sorozatot mindig is jellemezte.

A Solo az érdektelen történetével és a produkciós hibáival egy mostohagyerekké vált. Nem az a film, ami a legtöbb rajongót mérgesítette fel, hanem aminek a legtöbben hátat fordítottak. (Szécsényi Dániel)

 

10.   IX. rész – Skywalker kora

1977-ben az Egy új remény útjára indította a Skywalker család történetét, majd 42 évvel később egy utolsó – be nem váltott – reménnyel záródott. A Skywalker kora  önmagán túlmutatóan nagyot vállalt – minden idők egyik legnagyobb hatású filmes birodalmának legmeghatározóbb történét szerette volna méltón lezárni – a Disneyt azonban már régóta nem említhetjük egy lapon a méltósággal. Colin Trevorrow menesztése után a nagyívű történetmesélésben és az első két Star Trek-filmmel bizonyítottan régi világok felélesztésében jártas J.J. Abrams akár jó direktora is lehetett volna az utolsó kalandnak, Carrie Fisher váratlan halála és a Disney diktálta konformizmus végül csak egy egynek jó Star Wars-filmet eredményezett, ami sem a karakterek, sem a történet szintjén nem volt képes újat mutatni. A rendezőváltás és Leia karakterének kényszerű háttérbe tolása sem tett jót a projektnek: az egész produkció az összecsapottság érzetét kelti.

Ennek ellenére Abrams Chris Terrióval közös forgatókönyve biztos kézzel vezeti végig hőseit az elkerülhetetlenen: a dramaturgia jó irányba mutat – a gond csak az, hogy képeslapokra való egysorosokon, kétdimenziós figurákon és érzelmi sekélyességen keresztül visz az út. Bár a finálé valóban látványos, néhol egész hatásos is, ez sem kompenzálja azonban azt, hogy a jó és a rossz utolsó nagy összecsapása nem tart feszültségben és hogy Han Solóval, Leiával és Luke-kal szemben – bár három film óta követtem kalandjaikat – végül nem tudtam szívembe zárni a mostani rész trióját. Bár a katarzis ott volt a történetben, mégsem sikerült átélhetővé tenni.

Az alkotók annyira a cselekményre fókuszáltak, hogy alig ismertük meg a főszereplőket, és így drámájukat sem éljük át – ez pedig hét órányi együtt töltött idő után egyenesen szégyen.

Az már inkább hiba, hogy számtalan elvarratlan szállal hagy minket magunkra a film: hogyan támadt fel Palpatine, miért működik jobban Lando toborzása, mint Leiáé, mi a fene történt Csubival – csak hogy a legbosszantóbbakat soroljam. Ez persze lehet, hogy a többséget nem zavarja, hiszen a kassza csörög –  sokunknak azonban a Star Wars ezután is az eredeti trilógia marad.  (Molnár Kata Orsolya)

 

9.   I. rész – Baljós árnyak

1999 szeptemberének derekán egy alig négyéves gyerkőc ugrándozva óbégat a Corvin mozi aulájában – ő is Jedi lovag akar lenni. Élete első mozis élménye volt, s nem is akármilyen: szerelem első látásra. 20 évvel később, a Skywalker kora előtt újranézi az összes epizódot. Még mindig imádja a Baljós árnyakat – csak már érti, hogy ezzel miért van egyedül.

Lucas tulajdonképpen önmagát hazudtolta meg, amikor 16 év kihagyás után újból röppályára állította gigászi művét. Nem az Erő hatalmas, hanem a midiklorián mennyiség. Nem az Uralkodó a galaxis legaljasabb szemétládája, hanem Jar Jar. Nem a szív a lényeg, hanem a szín. Órákig lehetne sorolni, mi mindent barmolt szét, mialatt elefántként szlalomozott emlékeink porcelánboltjában. De a Baljós árnyak nemcsak az eredeti trilógia szerelmeseit haragította magára, hanem az objektív és egyetemes filmkritikát is.

A  „minden jóban van valami rossz” elv mozgóképes illusztrációja. A technológia fejlődése olyan epikus magaslatokba repítette a Baljós árnyakat, amit a Star Wars mindig is megérdemelt. A letűnt kor hamvai után, most végre megláthatta a világ, milyen volt a galaxis virágkora. Eszméletlen látványvilág, egy kínosan egyértelmű merchandising célú fogatversennyel a középpontban. Az univerzumtágítás iskolapéldája a tucatnyi különböző faj és bolygó bemutatásával – főszerepbe helyezve az ön- és közveszélyes gunganeket. A széria történetének legmenőbb fénykard-koreográfiája, egy biztos túlélő és két Erőbajnok között, akik anélkül halnak meg, hogy igazán megismernénk őket.

John Williams legsokoldalúbb filmzenéje pedig drámaiságot kölcsönöz a zöld háttérbe vesző, súlytalan eseményeknek.

Lucasék a dobhártyaszaggató csinnadratta és a retinacsiszoló CGI baljós árnyékában igyekeznek bemetszést ejteni a gyanútlan nézők pénztárcáin. Az alkotói vágyat felülíró kapzsiságnak hála, a Baljós árnyak évekig (a Solo megjelenéséig) etalonnak minősült, s milliók imádkoztak az aktuális rész premierje előtt: „csak ne legyen olyan szar, mint…”. (Gyenes Dániel)

 

8.   VIII. rész – Az utolsó Jedik

Hiába vannak rajongói, legalább ugyanakkora számban gyűlölik is a VIII. epizódot. Az addig is hektikus rajongói bázist újból megtörte Rian Johnson víziója, mely talán a legfrusztrálóbb Star Wars-élmény mind közül. Ennek okai, hogy sajátos és a franchise-t új vizekre kalauzoló momentumaiból pont annyi van, mint irritáló és kifejezetten idióta jeleneteiből. Csodálatos látványvilág, a színészek mindent kihoznak az alapanyagból, a történet azonban egy igazi katasztrófa, és pont amiatt, mert a legnagyobb labdákat dobja fel Johnson, azonban mégis félreüt. Flörtöl az eredetiség gondolatával, hogy a sorozatot új alapokra helyezze, de a végén mégsem meri meglépni.

Így lehet az, hogy a karakterek a film elején nagyjából ott tartanak, mint a végén. Komplett esszéket lehet írni arról, milyen módokon megy félre a cselekmény – köztük a legfájóbb, hogy hőseink a két és fél órát végigbukdácsolják, többnyire saját ostobaságukból kifolyólag. De ott van még a karakteridegen ábrázolás (Luke figurája szöges ellentéte annak, amiért megszerettük), a felesleges mellékszálak és szereplők (a Canto Bight szekvencia, Rose és Holdo abszolút nélkülözhető), és egy lehetőség, melyet nem ragadtak meg. Kylo Ren és Rey összeállásából ugyanis egy sosem látott szövetség keletkezhetett volna, de a fináléra visszatérünk a „jók és rosszak” sablonos adok-kapokjához. Rian Johnson egy jó rendező: végigcselez a pályán, néha megbotlik, de utána összekapja magát és folytatja, ám a döntő pillanatban mégsem vette észre, hogy a gólt a saját kapujába lőtte. A franchise egyik legjobb filmjévé válhatott volna, így akaratlanul is az új fekete pontja lett. (Szécsényi Dániel)

 

7.   VII. rész – Az ébredő Erő

Miután az 1999-ben George Lucas saját kezűleg döngölte földbe tulajdon szerelemgyerekét a Baljós árnyakkal, a rajongók áhítatuk tárgyának több mint két évtizednyi töretlen diadalútja után ásót ragadtak, és temetni kezdték a Star Warst. A prequel másik két darabja sem sokat javított a helyzeten, bár a 2005-ben bemutatott A sith-ek bosszúja már bizakodásra adott okot.

Aztán eltelt egy évtized, és jött a minden addiginál nagyobb várakozás által övezett új trilógia első felvonása, immáron a Disney égisze alatt. J.J. Abrams rajongóként szeretett volna készíteni három generációnyi fannak egy olyan filmet, ami a Star Wars-univerzum világán belül újszerűt mond, de a tradíciókkal se megy szembe. A végeredmény egy nosztalgikus, halovány, a kulcsmomentumokban kidolgozatlan űropera lett.

Daisy Ridley és Adam driver lézerharca a Star Wars: Az ébredő Erő című filmben

Az ébredő Erőt sokan istenkáromlásnak, még többen a IV. epizód másolásának tartják ma is. Nagyrészt joggal, hiszen az 1977-es alapkő narratív sémáját alkalmazza. A cukiság- és humorfaktort a minden eddiginél kisebb és gömbölyűbb droid, BB8 hordozza magában. PC fogás, de Finn alakjában afroamerikai gyerekek, Rey személyében pedig a lányok is meglelhetik a maguk azonosulási pontját. Az ébredő Erő történetmesélése akadozó, helyenként zavaros, a fő karakterek jó része vázlatos. Aránytévesztései ellenére, az előzménytrilógiával összevetve erényekkel is bír Az ébredő Erő.

Látványvilága a sok makettnek és épített díszletnek köszönhetően karcos, lüktető, élő, helyszínei megfoghatók.

Az I-III. epizód darabjai néhol olyan bazári minőségű és ordítóan művi vizuális megoldásokkal élnek, amilyeneket Abrams mozija a leggyengébb pillanataiban sem enged meg magának. Sőt, igazodva a kézműves koncepcióhoz, nem tartalmaz akadémikus, sterilre komponált képsorokat. Izgalmas, levegős és rendhagyó beállításokat élvezhetünk itt, az előzménytrilógia fullasztó geometriájával, vagy épp teljesen anyag- és szituációidegen (Anakin és mestere végső párbaja) műviségével szemben. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

6.   II. rész – A klónok támadása

A valóban katasztrofális Baljós árnyak után így lelkendezett az első kritika, amit szembejött velem A klónok támadásáról: a Star Wars meg van mentve! És valóban; A klónok támadása klasszisokkal az I. epizód fölött áll, még akkor is, ha a legtöbbek szerint nem éri el az eredeti trilógia színvonalát.A klónok támadásában ugyanaz a leggyengébb pont, ami az előzmény-trilógiának végig rákfenéje maradt: az érzelmi bevonásra képtelen színészi teljesítmény (hogy ez a forgatókönyv, a színészvezetés vagy maguk a színészek hibája-e, arról vita folyik). Valamint a maga korában úttörő, de csöppet sem szépen öregedő CGI sem segít a filmtörténeti túlélésen. De mint sci-fi alkotás és mint űropera A klónok támadása érettebb az előzménytrilógia mindegyik darabjánál.

Lucas az előzményekkel megpróbált elérni egy tudatosabb, kiérleltebb sci-fi koncepciót annál, mint amit az eredeti trilógia kínált. A 4-6. részekben az Erő nem több fantasy-varázslatnál; a társadalom és a politika csupán a mesék szintjén árnyalt; az 1-3. részekben azonban kivirágzik és mélységet nyer egy aktív Köztársaság, egy történelmileg hiteles puccs és az átmenet a diktatúrába.

Eltérő szociális rétegek és realisztikus katonai-politikai-világnézeti érdekek ütköznek a mesebeli sztereotípiák helyett.

Na, és a film vége: ahogyan a Köztársaságot megmenteni szánt hadsereg klónkatonái, proto-rohamosztagos páncélban felszállnak a csillagrombolókra és közben felcsendül, legelőször, a Birodalmi induló. Az a pillanat szimbolizálja a legszebben ezt az érett sci-fi építkezést, mivel egymagába sűrítve ábrázolja nem csak a szereplők, de a teljes, jócskán kitágított világegyetem bukását, a téves döntések drámáját, a jószándék kikövezte, ám pokolba vezető utat – azt az egész társadalomfilozófiát, amit Lucas végre oly gyönyörűen felépíthetett. Az a pillanat feledhetetlen: fölemeli az egész filmet és az egész előzménytrilógiát, és olyan gondolati csúcspontot ad a Star Wars-filmeknek, amit az 4-6. rész még képtelen volt megközelíteni, a 7-9. rész pedig meg sem próbálja. (Havasmezői Gergely)

 

5.   III. rész – A sith-ek bosszúja

Noha a Star Wars előzménytrilógiája rengeteg utálatot kapott az elmúlt két évtizedben, a közmegegyezés általában az, hogy A sith-ek bosszúja a hármas legjobbja. Habár a záródarab magán viseli a prequel-éra legkevésbé szeretett jegyeit, sikerült olykor ragyognia is. Az első három film szereplői például ebben a legjobbak: Ewan McGregor tökéletesen adja át Obi-Wan tragédiáját, Hayden Christensen Anakinja már nem csak hisztis tini, és Ian McDiarmid is kedvére gonoszkodhat Palpatine-ként. A film a kezdőképsorainak és helyszíneinek hála pedig végre azt is látjuk, milyen a csillagok igazi háborúja (hasonló csak a Zsivány Egyesben lesz legközelebb).

Minden bukdácsolása ellenére a III. epizód megállja a helyét a régi és az új trilógia közötti hídként. A megfelelő helyre mozgatja a szereplőket és az univerzumot, miközben nem spórol a sötét témákkal sem – gondoljunk csak a gyerekmészárlásra vagy egy demokrácia pusztulására (amit ügyesen ábrázol Yoda és Palpatine tanácstermi harca). Ugyanakkor az a bukdácsolás mégiscsak ott van!

A legtöbb hiba épp abból ered, hogy A sith-ek bosszújának muszáj volt összekötnie két trilógiát, ami összecsapott történetet eredményez.

A fontos események úgy következnek be egymás után, mintha a bevásárlólistáról húznánk le őket. Így lesz például Anakin átállása a sötét oldalra megrendítő helyett felemás: megtörténik, mert Darth Vaderré kell válnia, de nem alapozták meg eléggé. (A klónok háborúja sorozat ezen utólag segített.) Natalie Portman ekkora szinte mellékszereplővé avanzsál, pedig állítólag tőle örökölte harciasságát Leia. És persze ott van a sokat szidott zöldhátterezés: az utapaui vagy a szülőszobás jelenetekben a szereplőket látványosan a gyenge számítógépvarázs hamis aurája veszi körbe. A fénykardpárbajok pedig, hiába voltak tele érzelemmel, már-már szinte nevetségesen túlkoreografáltak lettek ekkorra. (Vida László)

 

4.   Zsivány Egyes

Legyünk őszinték: a Star Wars-trilógiák egyre rosszabbak. Az eredeti hármas – az őt behálózó korszakalkotó nosztalgia mellett – a mai napig élvezhető, helytálló, szórakoztató remekmű. Az előzménytrilógia „csupán” társadalmi, politológiai vonatkozásaiban tudott kitűnni a színes-szagos villódzásból. Aztán jött a Disney és a lehető legrosszabb döntésként megalkotta az utolsó három filmet is.

Nem csoda, hogy az ősrajongók fellélegeztek, majd elégedetten csettintettek,

mikor 2016-ban megjelent a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet, ami – mint az alcíme is mutatja – nem akart mást, csak elmesélni egy eddig homályba burkolózó történetet. Egy olyan történetet, aminek a kimenetele mindenki számára ismert, hiszen közvetlen a negyedik rész, az Egy új remény előtt játszódik. Szigorúbban véve annak egyik kezdőmondatát fejti ki: „[A lázadók] megkaparintották a birodalom csodafegyverének titkos terveit”. És ebből az egyetlen mondatból epikus történet kerekedett!

Mely ráadásul saját jogán, soha nem látott karakterek szerepeltetésével lett remekmű. Nem karaktertípusokról beszélek, azok könnyen megfeleltethetők az „őstörténet” szereplőinek a pesszimista robottól kezdve a Han Solo és Leia szerelmespárjára hasonlító Cassian Andor (Diego Luna) és Jyn Erso (Felicity Jones) párosáig. Ráadásul ezeknek a hősöknek az első pillanattól kezdve meg van pecsételve a sorsuk: egytől egyig meg kell halniuk, hiszen a IV. részből tudjuk, hogy a Halálcsillag terveit egy olyan önfeláldozó csoport szerezte meg, melynek tagjai nem szerepelnek a folytatásban. (Hancsók Barnabás)

 

3.   IV. rész – Egy új remény

1977-ben George Lucas agyszüleménye valamit örökre megváltoztatott. Az addig másodvonalú olcsó szórakoztatásnak minősülő űroperák az első Star Wars-film képében egyszerre berobbantak a fősodrású filmgyártás élvonalába.

A Star Wars sikere és korszakalkotó mozgóképes megvalósításon túl a történet univerzitásában rejlik;

az emberiség egyetemes kultúrkincsei épülnek és simulnak bele a messzi-messzi galaxis világába. A legkisebb fiú mesebeli küldetésétől, a vadnyugati pisztolyhősökön, a lovagokon és szamurájokon át az Erő isteni természetéig a Föld minden lakója találhat magának olyan pontot, ami kapcsolódást jelent a Star Wars univerzumához, mely maga is számtalan elemmel gazdagította a kollektív emlékezetet. Új példaképeket teremtett az ifjúság számára Luke Skywalker, Han Solo és Leia Organa személyében, Darth Vader képében pedig az elementáris gonosz köszönt ránk, akinek lélegzetvételétől is összeszorult a gyomrunk.

Ami viszont a legfontosabb erénye az eredeti trilógia nyitódarabjának az nem más, mint az őszinte szándék. Az Egy új remény nem pusztán azért készült, mert alkotói magas bevételt vártak tőle, hanem mert Lucas el akart mondani egy történetet.  A készítők szívüket, lelküket tették bele a filmbe, amit nem pótolhat és nem adhat vissza a modern technológia sem.

A Star Wars Hollywood egy új korszakának elején szó szerint elhozta az Egy új reményt és kijelölte az utat az álomgyár alkotói számára. (Gueth Ádám)

 

2.   VI. rész A Jedi visszatér

Tagadhatatlan, hogy a klasszikus trilógia záró etapja messze nem olyan egységes remekmű, mint a két előzménye. A hibáit mindenki ismeri: a kényszerű mellékküldetésből fakadó, döcögős indulás, a Halálcsillag fantáziátlan visszahozása, és persze azok az átkozott Ewokok. Az intergalaktikus gondos bocsok nem pusztán végleg megfosztották a birodalmi rohamosztagosokat a maradék méltóságuktól is, de egyben az első lépésként szolgáltak a Star Wars infantilizálódása felé.

Mégis van egy olyan hatalmas erénye a filmnek, amely messze felülmúlja minden problémáját: a fináléja. Különösen Luke és Vader végső konfrontációja egymással és az Uralkodóval. Az apa-fiú páros belső vívódása érzelmileg olyannyira erős, amelyhez Star Wars filmben az óta sem láttunk hasonlót. Összecsapásuk nem pusztán a színes lézernyalábok, a korábbiaknál látványosabb összeütközéséről szól, hanem a világos- és sötétoldal alapvető különbségéről.

Luke, a harc megtagadásával történő Jedi lovaggá válása, illetve apja megváltása méltó lezárása a Skywalker sagának.

Ezzel párhuzamosan pedig megkapjuk a széria leglátványosabb űrcsatáját, John Williams egyik legérzelmesebb zenei aláfestését és Ian McDiarmid ördögien karizmatikus Uralkodóját. Az összkép olyannyira katartikus, hogy azt a cukiskodó vietkong-mackók csetlése-botlása sem ronthatja el. A Jedi visszatér nem egy hibátlan alkotás, de így is egy gyönyörű, kerek lezárása minden idők egyik (?) legnagyobb filmes mítoszának.

(Pongrácz Máté)

 

1.   V. rész – A Birodalom visszavág

A film, ami megkerülhetetlen a filmes diskurzusban. A mondat, ami a mindennapi szóhasználatunkba is beleivódott. A fejezet, ami a Star Wars alfája és omegája. Lucas elkezdte, Kershner pedig tökéletesítette a formulát, amelyet 40 éve nem képes rekonstruálni senki. Pedig nem túl bonyolult a titok nyitja – épp az egyszerűségében rejlik elementáris ereje.

A Birodalom visszavág nem több egy kétórás, intergalaktikus üldözéses jelenetnél. A Lázadók a Birodalom elől menekülnek fejvesztve, Luke pedig Yodához siet tanulni. Ennyi. Ezt a két történetszálat mozgatja Lawrence Kasdan és Leigh Brackett forgatókönyve, amelynek zsenialitását a figyelem teljes mértékű koncentrálása képezi. Leredukált mozgásterük ellenére képesek oly sok mindent elmesélni: az őszinte szeretetet, a feltétel nélküli barátságot és persze a vegytiszta félelmet vadász és prédája megátalkodott versenyhelyzetében. A feszes struktúra nem engedi, hogy kusza mellékszálak, indokolatlan töltelékelemek szorítsák háttérbe az események lényegét, a családi drámát.

Egy jó forgatókönyv egyik fő ismérve a tükörreflexió: a kezdőpont rímel a végponttal, a szembenálló felek egymás tökéletes ellentétei, a végleteket pedig egy láthatatlan tengely köti össze. Vader és Luke találkozása a trilógia midpontja (középpontja): a jó és a rossz közötti számvetés, a bukott és feltörekvő Jedi szembenállása, a háború és a béke lehetősége. Mindazon tényezők, amelyek az Egy új reményben elindították a legendát, és amelyek közül A Jedi visszatér utat választ majd.

Persze, lehetne vitatkozni, arról, hogy vajon ily mértékű popkulturális hatást gyakorolt volna A Birodalom visszavág, ha nem tartalmazná a filmtörténet egyik legnagyobb fordulatát. Ám a „ha” kezdetű mondatoknak nincs értelme: benne van, a trilógiája és vele a Skywalker-saga legsötétebb, legemlékezetesebb fejezetét szállítva ezzel. (Gyenes Dániel)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..