Nincs kategorizálva

Szandálos katasztrófák

pompejiVulkán! Vérfolyam! Sáskák! Özönvíz! Az ókor történetei hemzsegnek a katasztrófától: lássuk őket a filmvásznon!

A katasztrófafilm zsánere mentén elő-előkerülnek azok a darabok, amelyekben az ókori világ legendás eseményei elevenednek meg. A Vezúv kitörése, az Özönvíz, az alexandriai könyvtár égése, az egyiptomi tíz csapás: mind olyan történetek, amelyek csakugyan vászonra kívánkoznak. És mégis – amikor megfilmesítik őket, akkor hajlamosak a háttérben maradni (akár a rendező szándéka szerint, akár, mert elszúrták őket).

Nem (műfaji értelemben vett) katasztrófafilmekről lesz szó tehát, hanem olyan filmekről, amikben valamilyen lokális katasztrófa központi szerepet játszik. Lássuk, ürügy-e a dolgok látványos összeomlása vagy helyén van-e filmekben?

 

Pompeji (Paul W.S. Anderson, 2014)

pompeii_2014_movie-1024x768

Az év egyik legnagyobb bukása volt februárban a Pompeji, hiába pozicionálta magát a 2014-es szandálos katasztrófafilmes dömping első darabjaként. Sajnos a Vezúv kitörését élvezhetetlen emberi drámával táltalták a mozibajáróknak, amelyben viszonylag tehetségtelen színészek próbálják elhitetni velünk, hogy az ókori Római Birodalomban mindenki alapvetően jó ember volt a római szenátorokon kívül. A műfajban szokatlan módon az egyikük, Corvus szenátor (Kiefer Sutherland) a főgonosz, a vulkán igazából csak mellékszereplő.

Jelen lista többi tagjához képest részben emiatt is szégyenletesen elhanyagolták a szakrális vonalat, pedig a római mitológia legalább olyan gazdag és színes, mint a keresztény vagy a zsidó. A megszemélyesítetlen Vezúv hiába ad bele apait-anyait, lángoló meteorokkal, kőzáporral és még cunamival (!) is támad, szegény mégis inkább olyan a filmben, mint egy idegesítő anyós, aki olykor-olykor beleszól a történetbe, de a készítők láthatóan nem rá kíváncsiak. Összességében tehát sikerült elérni az alkotóknak, hogy az inkább régészeti csodaként számon tartott, szinte tökéletesen rekonstruálható történelmi eseményt teljesen valótlanul és égbekiáltó torzítással vigyék vászonra.

Csak néhány példa: a hamu igazából itt nem fojtogat, a tűzhányás a dramaturgia mentén néha szuperintenzív, máskor meg leáll, de a kedvencem mégis az, hogy a helyi kormányzó villáját attól függően tették domboldalra vagy tengerpartra, hogy épp hol látványosabb. És még így is mindent meg tudnánk bocsátani, ha látványos katasztrófa-jeleneteket, ötletes rombolásokat kapnánk a sok felesleges drámázásért cserébe, de utcán a tömeget eltaposó gálya pusztításán kívül sokszor látott és gyengén kivitelezett digitális trükkökkel tömték tele az év egyik legrosszabb filmjét. (Tóth Nándor Tamás)

Noé (Darren Aronofsky, 2014)

Noé1Létezett özönvíz? Nem érdekes. Követi a film a Bibliát? Az sem érdekes. Aronofsky  Noéja úgy vallásos, hogy nem is tudja magáról: „a legkevésbé bibliai film” valójában az ókori és az újszövetségi etikák csatája.

A Noé-történet a Bibliában (Genezis 6-9.) régre nyúlik vissza; 7-10 évszázaddal Krisztus előtt jegyezték le két verzióban is, és Kr. e. 500 körül dolgozták csak össze. És a legenda alapjai, Atrahasis, Gilgames és Ziusudra mezopotámiai eposzai innen is óriási távolságra vannak; a Kr. e. XVII-XVIII. századra helyezik őket.

A sumer Ut-Napisti meséje olyan közelről egyezik Noé történetével, hogy a legtöbb kutató szerint a bibliai sztori egyenesen átvételnek számít. A zsidóság ősei a Biblia szerint is Mezopotámiából jöttek, a babiloni fogság pedig történetileg is igazolt esemény; volt honnan meríteni. De megtalálható az Özönvíz nagyon hasonló története a görög mitológiában is (a túlélő ott Deucalion, Prométeusz fia). Homályos korokban rejtőzik tehát az Özönvíz mondájának eredete. Számos kutatási irány valós eseményeket vél felfedezni a mítosz mögött: a Perzsa-öböl feltöltődését, a Théra kitörését, egy meteoritot az Indiai-óceánban. A Fekete-tengeri elmélet szerint a sekély édesvizű beltengert a Földközi-tenger vízszintjének emelkedése nyomán hirtelen áradás öntötte el az addig gátként szolgáló Boszporuszon át; az esemény egész kultúrákat tüntethetett el a mai fenékből.

De az események bibliai menete a legkevésbé érdekes a filmben. Az özönvíz régóta allegóriának számít a kereszténység tanításában. Legkésőbb a XIX. század óta nincs művelt ember, aki szó szerint értelmezné. (Kivéve az egészen fundamentalista amerikai protestáns gyülekezetek némelyikében. De ott egyéb furcsaságok is akadnak.) Az allegória hűséges megfejtésében nyilván fontosak a részletek, de a film mondanivalójának lényegét nem a pontos vagy pontatlan sztori adja. Sokkal inkább az ószövetségi és újszövetségi etikák, tehát egy háromezer évvel ezelőtti és egy mai felfogás összeütközése. (Havasmezői Gergely)

 

Agora (Alejandro Amenábar, 2009)

agoraA listán ez a film áll a legmesszebb a katasztrófafilmtől. Amenábar rendezésében és Rachel Weisz játékával az  Agora egy mély gondolatok felé kalandozó, érzékeny, igen okos történelmi dráma. Csak hát a középpontjában az alexandriai nagy könyvtár lerombolása áll: ez pedig éppen eléggé katasztrófa a szó minden értelmében (történelmi hatásában, filmbeli szerepében, látványában) ahhoz, hogy felkerüljön ide.

Igaz ugyan, hogy az alexandriai könyvtárosok nem épp a filmben ábrázolt szelíd filozófuslelkek voltak – gyakran tolvajok voltak, akik úgy „gyűjtötték” a könyveket (tekercseket), ahogy a tengeri rablók az aranyat: fosztogatással, csalással, meg persze a helyi állami törvényekkel is (mert a kormányzatoknak a tulajdonjogról alkotott rugalmas felfogása időtlen). A könyvtár és ritkaságai az egyiptomi hatalmi érdekeket szolgálták, nem csak a gondolkodást. Amikor a könyvtár, nem először, elpusztult a 391-es lázongásokban, több is lehetett az események mögötte a vallási indulatoknál.

De azért szép az a mítosz, miszerint a tudás temploma pusztult el a tudatlanság és az indulatok tüzében. Szép film is lett belőle. Ha a valós történelem fele ilyen szép lenne, nem is lehetne katasztrófafilmekről írnunk. (Havasmezői Gergely)

 

I. e. 10.000 (Roland Emmerich, 2008)

10,000 BCRoland Emmerich jó renoméval rendelkező városrombolási szakmunkássá nőtte ki magát. 2008-ra viszont megcsömörlött a városoktól és elutazott egy olyan korba, ahol nemhogy metropoliszok nincsenek, de a civilizáció aktuális csúcsát fél tucat szánalmas viskó teszi éppen csak ki. Otthagyta a techno-materializmust a misztikáért és a sámánokért. És végül az ufó, Godzilla meg a globális felmelegedés helyett hozott nekünk mamutot.

Azért nem tagadta meg magát teljesen. Pár nagyszerűnek szánt őskori látványképpel és a film végén egy impresszív lokális katasztrófával támadott. Sajnos mégis elszúrta. Lehetett volna szemkápráztató világot varázsolni a vászonra, hiszen az ismeretlen őskor, az atlantisziek legendája, az ősállatok mind csak az alkotó fantáziára várnak, hogy Spielberg dinoszauruszaihoz hasonlóan megelevenedjenek. Mégis sikerült unalmas, se nem lenyűgöző, se nem izgalmas képekbe nyomorítani őket, megfejelve a szörnyű kamerakezelést a legpocsékabb vágással, amit azidáig moziban láttam. És amikor a látványorgia legvégén legördül a nagy piramis csúcsa: megdöbbentő, de a számítógépes grafika szaggat. (Havasmezői Gergely)

 

Exodus (Ridley Scott, 2014)

exodus_gods_and_kings„»…miközben a víz jobb és bal felől úgy állt, mint a fal.« Azóta szeretném filmen látni ezt a jelenetet, mióta az eszemet tudom” – írta a filmről Pásztor Balázs. Ridley Scott persze máshogy csinálta meg, mint gondoltuk volna, de elég klasszul összerakta az Exodust.

Az Exodus: Istenek és királyok nyilvánvalóan egy epikus, látványos, drámai film kellett volna, hogy legyen – és az is. Csak nem úgy epikus, nem úgy drámai, és nem arról szól, amiről várnánk. Az amerikai kritikus közvélemény szerint nagyívű és igen látványos: néhány kritika azt írja, hogy a hibái megbocsáthatók grandiózus léptéke miatt. Cecil B. DeMille óriásfilmjeihez hasonlítják – és felülmúlja azokat.

És a katasztrófáknak lenne ám létjogosultsága, „hiszen – többek között vallásos tudósok is – számtalan magyarázatot találtak már ki arra, hogyan is történhettek ezek az események, mi lehetett valójában a manna, és miért vált ketté a tenger. Szóval ez egy legitim magyarázat lehet – de Scott filmje nem arról szól, milyen természeti törvényeket kiforgatva sújtotta tíz csapással Isten az egyiptomiakat” – írja a Filmtekercs kritikája. És mégis: „van egy nagyszerű történet, amit Ridley Scott, csak azért, hogy mégse ugyanaz legyen, hogy egészen másról szóljon, egy kicsit elrontott és áthangszerelt.”

Kíváncsiak leszünk a kritikai összegzésre (alkalmasint máshonnan is, mint a szekularitás és vallásosság törésvonalán hadakozó Egyesült Államokból), és majd a box office adatok is eldöntik, érdekli-e a nézőket egy nagyszabású ókori katasztrófa. De ha a listát nézzük: a téma bizony elő-előkerül a vásznon.  (Havasmezői Gergely)

 

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com