Ráadás

Szemet szemért: A legjobb bosszúfilmek

Bár a Bruce Willis főszereplésével készülő Bosszúvágy remake még várat magára, az Egy szent szarvas meggyilkolása is egy mitológiai bosszútörténet újragondolása, azaz tökéletes apropó arra, hogy összeszedjük szerintünk melyek is a legjobban sikerült bosszúfilmek. Toplistára fel!

Bár alapvetően a western műfaja hozta be a bosszúfilmeket a mozgóképes univerzumba, azóta az akció és a thriller is jócskán merít a morálisan megkérdőjelezhető magányos hős motívumából. A véres, erőszakos és elkeseredett bosszútörténetek mind mélyebbre viszik a nézőt megkérdőjelezve az alapvető jó és rossz fogalmát. Hol izgalmasan, hol komoran, hol nyomasztóan, hol pedig némi humorral vegyítve próbálják újra és újra filmvászonra vinni a készítők az ősi szemet-szemért elvet. Íme a szerintünk legkiválóbb bosszúfilmek!

 

Monte Cristo grófja (2002, Kevin Reynolds)

Alexandre Dumas 1844-46-ban folytatásokban megjelent regénye, a Monte Cristo grófja a bosszútörténetek iskolapéldája: már korában nagy népszerűségnek örvendett, nem véletlenül készült belőle számos tévés, mozis és színházi feldolgozás egyaránt. 2002-ben Kevin Reynold készített belőle a könyvet csak lazán követő filmet – máig ez számít a legjobban sikerült adaptációnak.

A Monte Cristo grófja – mely jóval optimistább a regénynél – Edmond Dantes (Jim Caviezel), az igazságtalanul megvádolt tengerész története, aki hosszú raboskodás után megszökött If várából, mesés kincsre bukkant és gazdag emberként tért vissza, hogy szépen módszeresen bosszút álljon mindenkin, aki szerepet játszott elítéltetésében.

A Jay Wolpert által írt forgatókönyv nem tartogat nagy meglepetéseket, igazi régimódi kalandtörténetet kínál, mely azonban a remek alakításoknak, a szép képeknek és a jól adagolt fordulatoknak köszönhetően igazi klasszikussá tudott nemesedni a filmvásznon, amit az ember időről időre szívesen újranéz – különösen, ha szüksége van egy kis megerősítésben azt illetően, hogy az élet előbb-utóbb kiegyenlíti a számlát. (Molnár Kata Orsolya)

 

Oldboy (Park Chan-Wook, 2003)

Park Chan-Wook 2003-ban megalkotta az anti-bosszúfilmet. A legkegyetlenebb módon kezdődik az Oldboy: hősünket 15 évre zárja el a külvilágtól egy ismeretlen alak. Más ember már az első év után elvesztette volna az eszét, de Oh Dae-Su (Choi Min-Sik) bosszút fogad bebörtönzője ellen. A traumák és kitartó edzések által legyőzhetetlen figura válik belőle, ám az igazán kemény része a filmnek akkor kezdődik, mikor végre szabadon engedik. „A tanítás megtörtént, most jön a házi feladat” – sugallja baljósan Oh Dae-Su ellenfele. Egy idő után rá kell jönnie a főhősnek, hogy korántsem az a kérdés, miért zárták be, hanem, hogy miért engedték ki.

Chan-wook Park: Oldboy

Az Oldboy egyszerre húsbavagó és lírai dél-koreai mozi, melyben a bosszú egy időben emészti fel két ember sorsát. Oh Dae-Su és rosszakarója ugyanis kölcsönösen pusztítják el egymást a film során, ráadásul olyan fordulatok és erőszakos jelenetek kíséretében, melyek örökre a retinánkba égnek. Ha a forgatókönyvben található filozófiai gondolatok és a megdöbbentő történetvezetés nem elegek, itt van nekünk Oh Dae-Su élő polipzabálása, vagy a vágatlan harc a folyosón. A film igazi különlegesség, melyben a bosszú motívuma többszörösen megkérdőjeleződik, míg a végén a legkisebb boldogságnak is örülünk, hiába fogant szörnyűségben. Sokat kíván nézőjétől, de rengeteget ad mellette – csak legyen az embernek idegrendszere hozzá. (Szécsényi Dániel)

 

Dead Man’s Shoes (Shane Meadows, 2004)

A „szemet szemért” elv önpusztító fatalizmusát még a bosszúfilmek műfaján belül is kevésen bontják ki olyan nyomasztóan, mint ahogyan azt Shane Meadows tette 2004-es filmjében. A Dead Man’s Shoes főhőse Richard (Paddy Considine) többéves katonai szolgálat után tér haza szülővárosába, Matlockba, hogy elszámoljon azokkal az emberekkel, akik távollétében pokollá tették fogyatékos öccse, Anthony (Toby Kebbell) életét. A társaság tagjai eleinte nem veszik túl komolyan a viharvert, hajléktalannak kinéző férfi fenyegetéseit, ám hamar rádöbbennek, hogy Richard valóban vért kíván.

Meadows kíméletlenül nyers és realista stílusban ábrázolja a vidéki Anglia elzártsága mögötti nihilt, melyben életcélok és morál nélküli véglények tengetik mindennapjaikat, akik puszta szórakozásból és „miért-ne” alapon tartják testi-lelki terrorban a gyengébbet. Minden egyes megmutatott emlék után, melyben Anthony kálváriáját látjuk, mi nézők is egyre jobban követeljük, hogy Richard igenis váljon Isten haragjává és tegyen igazságot, mondjon bármit is ott mélyen a lelkiismeretünk.

Aztán a rendező szépen kihúzza alólunk a szőnyeget. Mert ha mégis van egyvalaki, aki realizálta tettei súlyát és őszinte bűnbánatot érez értük, az ugyanúgy megérdemli a halált? Meddig mehetünk el az általunk szörnyetegeknek hitt egyének megbüntetésében, míg végül mi is azokká válunk? Meadows mer határozott és kemény válaszokat adni ezekre a kérdésekre. A Dead Man’s Shoes minden brutalitása ellenére egy végtelenül szomorú és tragikus történet vétkekről, elfojtott majd kirobbanó indulatokról és a testvéri kötelék erejéről, amit Paddy Considine és Toby Kebbell hiteles színészi játéka tesz még átérezhetőbbé. (Szabó Kristóf)

 

Blue Ruin (Jeremy Sauliner, 2013)

Jeremy Sauliner 2013-as rendezése a tökénél ragadja meg a nézőt, hogy aztán kíméletlen erővel rántsa ki az (igencsak megkérdőjelezhető moralitású) bosszúvágy-filmek alkotta álomvilágból (melyben a hős bosszúja mindig jogos, tiszta és sikeres).

A Blue Ruin – melyben a fantasztikusan játszó Macon Blair ered szülei frissen szabadult gyilkosa nyomában – gyakorlatilag a Charles Bronson filmek tökéletes antitézise. Az író-rendező ugyanis fogja ezt a sokat feldogozott témát és valami olyat tesz vele, amelyet már nagyon régen láthattunk: költői igazságszolgáltatás helyett olyannak ábrázolja az átlagember rögtönzött bosszú hadjáratát, amilyen az a valóságban is lenne, kisszerűnek, esetlennek, de egyben fájdalmasnak és pusztítónak is. (Ennek csak fontos része Saulnier kényelmetlenül realista erőszak ábrázolása. A gyorsan lezajló összecsapások során pont úgy szakad a hús, és pont úgy fröccsen a vér, ahogy azt a valóságban is tenné.)

Hősünk bosszúhadjáratában nincsen semmi fennkölt vagy hősies. Bár küldetését viszonylag gyorsan teljesíti – a film ebben is meglehetősen atipikus darabja a műfajnak, hiszen nem is magára a bosszúra, sokkal inkább annak következményeire fókuszál –, ez mégsem hoz neki megnyugvást (megváltást meg aztán pláne nem). Éppen ellenkezőleg: csupán arra jó az egész, hogy családját halálos veszélybe, saját magát pedig egy véget nem érő erőszak spirálba taszítsa, amelynek csak úgy vethet véget, ha minél mélyebbre merül benne, feladva ezzel minden emberségét. A Blue Ruin az elmúlt évek legeredetibb és egyik legfontosabb bosszúfilmje és thrillerje. (Pongrácz Máté)

 

Volt egyszer egy Vadnyugat (Sergio Leone, 1968)

Az italowestern műfaj talán legnagyobb mesterművének több főszereplője van (az egyik maga a Vadnyugat), így a film története is attól függ, melyik karakter útját követjük végig. A legismertebb, legemlékezetesebb szál a névtelen harmonikás históriája, mely egy bosszúhadjárat beteljesítése – tehát egy alapmítosz, váratlan koordináták közé helyezve, hiszen a férfi motivációit az utolsó pillanatig nem ismerjük. Harmonika (Charles Bronson) szemszögéből a cél Frank (Henry Fonda) megölése, azaz Frank történetszála egy kegyetlen zsarnok megkerülhetetlen bukását mutatja be. Útja során Harmonika mások útját is keresztezi, így válik a Volt egyszer egy Vadnyugat hagyományos bosszúfilm helyett szélesvásznú tablóvá.

A film tele van véres és kegyetlen jelenetekkel, de a végkicsengés száz százalékig optimista – ez pedig részben Harmonika győzelmének köszönhető. A Vadnyugat, ez a toposz-főszereplő addigi formájában megszűnik, de egy élhetőbb, vonzóbb hely lesz belőle: Jill (Claudia Cardinale) lakhelye, akit többé nem fenyegetnek az éj fekete, amorális figurák, de nem támogatnak az elvadult, a törvény peremén táncoló hősök sem. A film szerint a bosszú ugyan lehet jogos, ám a bosszúálló sosem lehet teljes értékű tagja a civilizációnak – ez a nála tisztább lelkek kiváltsága. (Gyöngyösi Lilla)

 

Bácsi ( Lee Jeong-beom, 2010)

A dél-koreai Elrabolvának aposztrofált Bácsi köröket ver amerikai társára: gyönyörűen brutális, sokkal mélyebbre megy a társadalomkritikában, izgalmasabb, bátrabb és sokkal komorabb szinte bármelyik hollywoodi konvencionális bosszúfilmnél. A földhözragadt, de szomorú befejezés pedig még úgy is kényezteti a nézőt, hogy végtelenül szimpatikus főhőst rak elénk a film. Bár a történet önmagában nem egyedi, az egész alkotás kiemelkedőre sikeredett. A magába forduló és szótlan bácsi (Bin Won) különös barátságot köt a szomszédban élő kislánnyal (Kim Sae-ron). Egy nap azonban valakik betörnek a lány otthonába, megölik drogos édesanyját, őt magát pedig elrabolják. A titokzatos férfi pedig minden követ megmozgat, hogy megtalálja és megmentse a kislányt.

Az ismert felállás ellenére szinte hibátlan filmet látunk: a feszültségkeltés tű pontos, az akciójelenetek az ázsiai harcművészetet legszebben feldolgozó alkotásokat megidézve ültetik át a légies erőszakot a véres betonrengetegbe. A meglepő szögek, egyedi kameramozgás és a párhuzamos montázs leghatásosabb felhasználása miatt egy pillanatra sem érzünk csalódást vagy hiányt amiatt, hogy a történet ismert. Mert valójában még csak igazunk sincsen. A Bácsi – megannyi dél-koreai alkotással együtt – sokkal nyíltabban tolja az arcunkba, mennyire kegyetlen világban is élünk: ahol a pénz, a drogok, a fegyverek uralnak mindent, ott egy gyermek csak egy áru a futószalagon: az ember- és szervkereskedelem elleni háborúban pedig nem lehet győzni, pusztán csatákat nyerni.

Azonban mindennek ára van: Lee Jeong-beom pedig kíméletlenül, de végre a nézőt nem hülyének nézve zárja le ezt az izgalmas, sötét de a műfajában kiemelkedő bosszúhadjáratot egy barátságért. (Kajdi Júlia)

 

Csúnya, gonosz bácsik ( Aharon Keshales, Navot Papushado, 2013)

Az izraeli rendezőpáros bosszúfilmje jócskán eltér az alműfaj képviselőitől. A javarészt egy belső térre szűkülő intenzív thriller középpontjában három apa áll: egy, aki elveszítette kislányát, egy, aki feltételezetten megölte őt, egy pedig, aki rendőrként az ügyben nyomoz. A történet akkor válik érdekessé, amikor ők hárman összekerülnek. Az apa elrabolja a „gyilkost”, ennek viszont tanúja lesz a szabályokat korántsem követő rendőr. Sokan Tarantino alkotásaihoz hasonlítják a filmet, holott a nyílt brutalitás és a hibátlanul működő fekete humorral átitatott jeleneteket leszámítva szerintem a rendező munkáinál jóval mélyebbre taszítja a nézőt a Csúnya, gonosz bácsik.

Csúnya, gonosz bácsik (Big Bad Wolves)

A vádaskodás, a gyász miatti őrült fájdalom, a törvény teljes megkerülése, sőt semmibe vétele áll a thriller középpontjában. Szinte percenként változik meg bennünk, hogy kinek az oldalán is állunk, kinek hiszünk vagy kivel azonosulunk. Ez pedig végtelenül precíz dramaturgiát és karakterfelépítést kíván meg. A három férfi kétségbeesetten ragaszkodik az igazához, holott idővel már nem hogy a néző, de érezhetően a szereplők sem tudják, miben is hisznek valójában.

A „vakon kiállni valamiért” felállás azonban jóval árnyaltabb és sötétebb hangvételt kap, ha emberéletekről van szó. A fojtogató tér pedig minden egyes bántalmazással csak egyre jobban szűkül. A film valami olyan feszültségkeltéssel dolgozik, hogy az embernek olykor magára kell szólnia, hogy vegyen levegőt. A kétely mindent elsöpör, az erőszakot megtörő groteszk humor csak tovább őrli az idegeket. A befejezésül szolgáló tetőpont pedig hideglelősen kegyetlen. Hiába, nincs igazság a földön. (Kajdi Júlia)

 

Vonzások (Park Chan-wook, 2013)

Chan-wook, a koreai filmművészet meghatározó alakjának új filmje, a Stoker, vagy ahogy itthon a boltok polcairól visszaköszön: Vonzások, a korábbi filmeknél is kuszább érzelmi viszonyokat visz vászonra. India Stoker, a film fő karaktere (Mia Wasikowska) egyik legellentmondásosabb napja lehetett tizennyolcadik születésnapja, amikor rajongva szeretett apjának halálhírét meghallja. Gyászba öltöztetett jelenet ez, amelynek végén az anya (Nicole Kidman) által régen, a lány által sosem látott fiatal és vonzó nagybácsi, Charlie (Matthew Goode) is belép a filmbe.

Nicole Kidman és Mia Wasikowska a Vonzások című filmben

Ugyan ki tudna jobban filmben szólni a bosszúról, mint az Oldboy rendezője? 2003-as filmjére ránehezedik Dae-su Oh története, amit még megerősít a szintén az évtizedben készített A bosszú ura és A bosszú asszonya. Első angol nyelvű, nemzetközi sztárokkal forgatott nagyjátékfilmje ebből a szempontból érezhetően kevésbé erős kézzel vezetett, ugyanakkor mégis emlékezetes alkotás. Ez a színészi hármas segít abban, hogy minél inkább megmaradjon ázsiai alkotásnak, noha egyértelmű az amerikanizálódás. Egy remek moodfilm tehát, ami európai és amerikai szemnek is megmutatja, milyen a távol-keleti bosszúfilm. (Sergő Z. András)

 

Kill Bill vol. 1-2. (Quentin Tarantino, 2003-2004)

Quentin Tarantino egy bosszúfilm megalkotásáról már a Ponyvaregény (1994) készítésekor beszélgetni kezdett Uma Thurmannal, a történet alappillérei készen álltak a fejében, de a megvalósításig majdnem tíz évet kellett várni. A Kill Bill vol. 1-2 végül olyan hosszúra sikeredett, hogy ketté kellett választani és egymás utáni években kerültek bemutatásra.

Tarantinóról kollégái azt szokták mondani, olyan mint egy élő filmlexikon. A Kill Bill vol. 1-ben a keleti kung-fu filmek iránti rajongásának tisztelgett, a Kill Bill vol. 2-be pedig a spagetti westernek jellegzetességeit építette be. Klisék és filmes referenciák mellet azonban egy olyan erős történetet vesz alapul, amely erőszakos mivolta ellenére is magával ragadja a nézőt. Olyan erőt, könyörtelenséget, kitartást és magabiztosságot ad egy nő kezébe, ami a nyugati filmekben még nem volt látható. A főhős mégis ízig vérig nő marad. Bill (David Carradine) és a bérgyilkos nőkből álló háreme megpróbálja eltenni láb alól őt, az egyetlen lázadót, Beatrix Kiddót (Uma Thurman), aki a halál torkából többször is visszatérve számol le velük egytől egyig.

Bár a test és a lélek anatómiájának boncolása már az ókor óta jellemzi a bosszúról szóló történeteket, a néha már komikusnak ható patakokban fröcsögő véren túl a Bill megölésére elszánt eleinte névtelen hősnő leszámolása több merő vérengzésnél: egy narratív mestermű, amely kisebb epizódokból és két különálló filmből alkot egy nagy egészet. Egy feminista eposz, amely allegorikusan értelmezhető úgy is, mint az eltiport nő története, aki főnixmadárként kerekedik felül a domináns férfin. (Márki Zsófia)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés