Ráadás

Szerintünk a Cannes – Kedvenceink hetven év Arany Pálmás alkotásai közül

Apokalipszis most (Francis Ford Coppola, 1980)

A világ első számú filmes seregszemléje, a Cannes-i Filmfesztivál idén ünnepli hetvenedik születésnapját. A kerek évforduló tiszteletére kicsit végigtekintettük az eddigi nyertesek pazar listáját, hogy kiszemezgessük belőle legnagyobb kedvenceinket. Azokat az alkotásokat, amelyek fontosak nekünk, amelyek szubjektíven emelkednek ki ebből a gazdag, filmtörténeti mesterművekben bővelkedő felhozatalból.

Az első legyen Gus Van Sant Elefántja (2003), mert az egyik legfontosabb film, amit kamaszkoromban láttam az osztályommal. Megrázó történetet dolgoz fel: hogyan mészárolja le diáktársait és tanárait két kiközösített, magányos kamasz egy amerikai középiskolában. Részben azért tartom fontosnak, mert emléket állít ennek a tragédiának, de még inkább azért, mert arra figyelmeztet, hogy mit nem szabad csinálni a másikkal: elhanyagolni, kiközösíteni, mert ennek beláthatatlan következményei lehetnek az egyén és a közösség számára is.

A második talán Luis Buñuel Viridianája (1961) lenne, a spanyol egyházat és burzsoáziát pellengérre állító szatíra. Viridiana apácának készül, majd mégis úgy dönt, hogy nagybátyja vidéki kúriájába költözik, ahol saját vallási elvakultsága szerint próbál élni, miközben perverz nagybátyja üldözi a vágyával. A film második részében Viridiana segíteni próbál a környék koldusain és próbálkozása groteszk végbe fullad. A provokatív hang, a meg nem alkuvás miatt – ugyanis Franco felkérésére készült – szeretem és különc kavalkád miatt.

Harmadiknak Fellini Édes életje (1960), melyben a Marcello Mastroianni játszotta újságíró anyagot gyűjt az újságjának Rómában csámborogva. Alig van történet, a kiüresedettségről, a tengés-lengésről, a rácsodálkozásról szól a film, lebilincselő hangulattal, apró gyönyörökkel. Például itt hangzik el az a lenyűgöző mondat, egy éjjel fölébredő kislány szájából, hogy: „Ki a nap anyukája?” (Szatmári Zsófi)

Édes élet (Federico Fellini, 1960)
Édes élet (Federico Fellini, 1960)

Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmje egyik csúcspontja az immáron 15 éve román újhullámnak nevezett mozgalomnak. Noha a szűnni nem akaró hullám kezdetét általában a 2001-es Zseton és betonnal szokás indítani, a rendszerváltás idején játszódó abortuszdráma szuper színészi alakításaival, hiperrealista látásmódjával azonnal magába szippantott. Nem mondanám, hogy csak ez vitt a román filmek jobb megismerésééig, de mindenesetre inspirált. Mégis talán fontosabb, hogy a tudta talán legjobban meghatározni az első években Mungiu és kortársai – Puiu, Porumboiu, Muntean és mások – filmjeinek arculatát.

Második választottam Björk egyszeri és megismételhetetlen kapcsolata a filmvilággal: a Táncos a sötétben. Az egyre inkább vakuló, gyermekét egyedül nevelő anya A muzsika hangja-parafrázisa is csak Lars von Trier keze alatt tud igazi mesterművé nemesedni. A film merőben tömény giccs, ami azonban a legigazabb módon ríkatja meg a nézőt és férkőzik a szívébe. Minden klisét bevetnek: gyermekét egyedül nevelő, fogyatékkal élő nő, szegénység, kihasználó emberi gonoszság. Mégsem tudjuk elutasítani: igazi hozzáállását az utolsó jelenet börtönőreinek döbbent csendje testesíti meg legjobban. Nem értem, mi történik itt, de rögtön a rabja lettem. Az Arany Pálma mellett Björk színészi alakítását is díjazták a Croisette-en. (Sergő Z. András)

Táncos a sötétben (Lars von Trier, 2000)
Táncos a sötétben (Lars von Trier, 2000)

Édes élet, Magánbeszélgetés, Apokalipszis most: három cannes-i győztes film, amely amellett, hogy idővel megkerülhetetlen filmtörténeti mérföldkővé vált, tökéletes kordokumentum is egyben. Az Édes élet az ötvenes-hatvanas évek fordulójának kiábrándultságáról, a csillogó ürességről tudósít – akárcsak Fellini összes filmje. Ám itt még a mester közérthető, követhető, így az Édes élet tökéletes belépő az életműbe. Sosem felejtem el, amikor először láttam a filmet: akkoriban faltam a régi klasszikusokat, és előbb tudtam, hogy szeretem (szeretni fogom) Fellinit, mint hogy egyáltalán láttam volna bármit tőle.

A Magánbeszélgetéssel egészen másként találkoztam: vén rókaként, a hetvenes évek paranoiájának rajongójaként nyűgözött le a Coppola filmjén elhatalmasodó, a Nagyítást idéző káosz és Gene Hackman tébolya. Az Apokalipszis most pedig az a film, ami időről időre újra eszembe jut, évekkel a megtekintése után is foglalkoztat: friss ehhez fűződő élmény a zseniális operatőr, Vittorio Storaro fotókiállítása a Capa Központban, ahol természetesen a monumentális, kegyetlen, háborúellenes háborús eposz az egyik kulcsmű. (Gyöngyösi Lilla)

Apokalipszis most (Francis Ford Coppola, 1980)
Apokalipszis most (Francis Ford Coppola, 1980)

A Zongoralecke nemcsak a filmtörténet egyik leggyönyörűbb filmzenéjét adta világnak (Michael Nyman zeneszerző alkotása), hanem egy olyan műalkotást, amelynek minden perce költészet, amely szavak nélkül beszél olyan dolgokról, amelyeket nem lehet szavakkal elmondani. Ha a Zongoralecke egy költemény, Michael Haneke mesterműve egy ima, de leginkább meggyónása a sok becstelenségnek.

A fehér szalag így válik számvetéssé, így lesz megtisztulás, így mutatja meg, hogy mivé válik az erőszakkal erkölcsös. Haneke filmje konkrét ugyan, mégis általános érvényűen mutatja meg, hogy egy isten nevében elkövetett gyalázat a legnagyobb gyalázat. És végül a film, amelynek időnként hagyom, hogy a földbe döngöljön: a Hódító Pelle. Készült már tucatnyi csontig hatoló felnőtté válási történet, még annál is több, ami inkább a szívre hat, de olyan még egy se, mint a Pelle. Bille August főművében szinte lélegzik a realizmus, de a kendőzetlen, sokszor brutálisan őszinte valóságba beférkőznek az álmok is. Nagyszabású, mégis intim, az pedig már csak hab a tortán, hogy nálam még mindig a kis Pelle Hvenegaardé a minden idők legjobb gyerekalakítása cím. (Németh Barna)

Hódító Pelle (Bille August, 1987)
Hódító Pelle (Bille August, 1987)

Mélyen felkavaró, elsőrangú alakításokkal teli, átgondolt lelki és intellektuális háttérre építő, realisztikus és gyönyörű: A misszió a legjobb történelmi film valaha. Nem „az egyik legjobb”: a legjobb. A misszió kivételes hűséggel idézi fel a maga korát és környezetét – hűséggel a valóban élt emberek gondolkodásához, ahelyett, hogy a mai nézeteinket erőltetné vissza.

A történet egy törzs, az egyház és az állam találkozásáról szól, ezen belül pedig a személyes megváltásról; egyik oldalt sem idealizálja, a kultúrák konfliktusát – és együttműködését! – mélységes empátiával mutatja be. Emellett Robert de Niro, Jeremy Irons és Liam Neeson legjobb alakításait és Ennio Morricone egyik legemlékezetesebb filmzenéjét csodálhatjuk… A cannes-i győzelem és a hat Oscar-jelölés túl kevés hozzá.

A második választott filmem ellentmondásos nyertes volt. Az ideológiai filmekre a Patyomkin páncélos óta jellemző bizonyos szűklátókörűség: az „egyik oldal” bemutatása a legtöbbször kárára válik a „másik oldalnak”, és így az igazságnak magának. Ken Loach filmje sem mentes e hibától, a Felkavar a szél azonban hibáival együtt nemes mű.

A filmbeli angolok egyoldalúak: kegyetlenkednek, vérszomjasak, jellemző mozdulatuk a lövés, jellemző hangnemük a parancs. Ami a Felkavar a szélt megmenti a történelmietlenségtől, az a másik oldal bemutatása: az írek színe korántsem a hófehér, inkább a szürke minden árnyalata. Mit kezdjen az egyszeri forradalmár, amikor azt látja, hogy vezetői megalkudtak az ellenséggel? Ken Loach  ebben a testvérdrámának is pompás filmben vállalja a kétségeket, és megajándékoz Cillian Murphy egyik első kiemelkedő szerepével is. (Havasmezői Gergely)

A misszió (Roland Joffé, 1986)
A misszió (Roland Joffé, 1986)

Terrence Malicket lehet szeretni és nem szeretni, lehet önismétléssel vádolni, és az is igaz, hogy legújabb alkotásai nem hozták a tőle megszokott élményt. Vitathatatlan, hogy a filozofikus belső monológok köré szőtt, lazán kapcsolódó történetszálak próbára teszik a nézőt, de Az élet fája mindennapokból ellesett jelenetei, Emmanuel Lubezki ihletett beállításai és az élet értelmét kutató kérdéseket feszegető képsorok mentális kalandja bármikor képes letaglózó élményt nyújtani.

Az Apokalipszis most, a filmtörténet egyik legtöbbször idézett és legtöbbször megidézett filmje Francis Ford Coppola vietnami háborús alapműve. A kínkeserves és elhúzódó forgatás ellenére is máig kiválóan működő, allegorikus, rémálomszerű belső utazásra épülő film hűen tükrözi a háborús konfliktus minden poklát. Különösen a rendezői változat hívja fel a figyelmet arra, hogyan válik a napsütéses, derűlátó optimizmus paranoiás vérözönné.

A Taxisofőr, Martin Scorsese és Robert De Niro legendás együttműködésének egyik korai darabja nem csak a színészóriás legendás irokéz parókája miatt vált megkerülhetetlen darabbá. A popkulturális utalások állandó céltáblája az improvizatív jelenetsor, amikor a saját tükörképének keménykedő, a New York-i negyedek éjjeli sofőrruhájába öltöztetett Rambójaként manifesztálódó Travis Bickle az utcák mocskának kisöprésére készül. Klasszikus tragédiákat idéz a film felhangja, ahol a világmegváltásra felesküdő hős magánháborúja tulajdonképpen csak egy prosti megmentésére lesz elég. (Rókus Ákos)

Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976)
Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976)

Melyik a te kedvenc cannes-i nyertesed?

Avatar

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya