Fókuszban Ráadás

Törött tükörképek – Színészek kettős szerepekben

Ang Lee Gemini Man című sci-fi akciófilmje kapcsán összegyűjtöttük, a filmtörténelemben melyek voltak a legjobb alkalmak, amikor egy színész két szerepért egy gázsit kapott.

A polarizáltság napjaink egyik jellemző tulajdonsága, és ezt a vásznon, a filmvilágban is rendre megjelenítik, sokszor ikerszerepekkel. Nemrég Will Smith-ből láthattunk kettőt, hamarosan érkezik Paul Rudd Az élet önmagammal című sorozatával, de a múltban is rengeteg hasonló projekt futott. Mindig érdekes egy színész számára egy történetben két figurát is eljátszani: nemcsak szimpla kihívás, hatalmas lehetőség is, hogy bemutassa saját eszköztárának sokszínűségét. A készítők pedig ütköztetik ezeket a figurákat, megmutatják különbségeiket, de több alkalommal hangsúlyos, hogy egy tőről fakadnak ezek a karakterek.

 

Szédülés (Alfred Hitchcock, 1958)

Hitchcock ’58-as klasszikusa különlegesen nyúl a doppelgänger motívumhoz: Kim Novak hamis megkettőzése és látszólag dupla szerepbe ültetése nem csak Madeleine és Judy között húz eleinte párhuzamot, majd teljes egyenlőségjelet, hanem a film két leghangsúlyosabb férfi szereplője között is. Mind a Judy-t felbérelő férj, mind a később őt megkörnyékező Scottie lényegében egyet akar: hogy a nő eljátssza Madeleine szerepét. A csavar azonban az, hogy amíg az első esetben se Scottie, se a néző nem tudja, hogy valójában kicsoda is a nő a történetben, addig a második eset nagyrészében a nézői többlettudás előnybe helyez minket, Scottie-t a homályban hagyva – egy ideig. Ezzel pedig A kötél után az egyik leghosszabb suspense-szituációban találjuk magunkat. Vajon mikor jön rá Scottie az igazságra?

Arról nem beszélve, hogy a Hitchcockra oly jellemző megbízhatatlan narráció gyönyörű példáját is adja ezzel a film, hiszen jó ideig szinte nyíltan át vagyunk verve. Holott, ha csak egy valami is rávezethetne a megoldásra, az Novak – kétségkívül szándékos – már-már egyhangú játéka mindkét szerepben. Mind Madeleine-ként, mind Judy-ként boldogtalan, súlyos titkot cipel és kezd megfulladni az egyre szűkülő világban, amelyet a két férfi erőltet rá: hasonló mozdulatok, hasonlóan fátyolos és merengő pillantások, hasonló néma segélykiáltás egy-egy elvétett nézésben. Ugyanakkor pont ez adja a film zsenialitásának sokadik rétegét: az, hogy a néző egészen addig nem lehet biztos benne, hogy tényleg Madeleine tért-e vissza a sírból, ameddig a rendező ki nem mondatja ezt a szereplővel. (Kajdi Júlia)

 

Lost Highway – Útvesztőben (David Lynch, 1997)

David Lynch hetedik nagyjátékfilmjében a bántóan hullámzó pályafutást maga mögött tudó Patricia Arquette domborít elementárisat. Említett művésznő a ’90-as években a sötét műfajok üdvöskéje, kötelező szereplője volt, sajnálatos módon azonban legfeljebb féltucat emlékezetes műhöz tette hozzá vitán felüli tehetségét. A Lost Highway ezek közé tartozik. Az extremitások celluloid-varázslójának keze alatt itt ismét egy szabálytalan, egyenetlen, ám delejező hatású mozgókép született. A kötelező lynchi elemek jelenlétén túl ez a film Arquette briliáns kettős szerepformálása miatt igazán emlékezetes.

Lynch dolgozatában nem a történet a hangsúlyos. Lázas víziója szerint az életközépi válságban lévő zenész, Fred Madison (Bill Pullman) és felesége (Arquette) számára a lét elviselhetetlenül könnyű, következésképpen kiüresedett és cél nélküli. Ebből a határhelyzetből csak a halál – az egykor szeretett oldalborda távozása – billentheti ki a főhőst. Innentől viszont szép lassan az irracionalitás lép színpadra.

A film enigmatikus szerkezetének gyújtózsinórja Arquette játéka. Ahogy a NŐ két felét, az angyalit és a démonit a testi, szellemi és emocionális létezés összes lehetséges szintjén bemutatja, az több mint fenomenális. Félénk, passzív zsákmány és vérszomjas ragadozó; odaadó háziszolga és magnetikus nőstényállat egyszerre. A férfiak álma, rémálma és végzete. David Lynch zaklatott és felzaklató munkája Patricia Arquette egyik legmaradandóbb szerepértelmezését hagyta az utókorra. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

Apád-anyád idejöjjön! (Nancy Meyers, 1998)

Erich Kästner A két Lotti című regénye is megért már számos adaptációt, de itthon minden bizonnyal a legnépszerűbb a Nancy Meyers tolmácsolásában készült verzió. Az ikerlányok, akiket még kisbabaként válófélben lévő szülei elszakítottak egymástól, újra összetalálkoznak évekkel később. Az Apád-anyád idejöjjön! változatában a nyári táborban váratlanul összefutó Hallie és Annie (Lindsay Lohan alakításaiban) először gyűlölik egymást hasonlóságuk miatt, majd a titok felfedezése után jó testvérekként folytatják.

A film kezdetén a két nővér nem is lehetne távolabb egymástól. A felsőközéposztály soraiban, Angliában élő Annie a sztereotípiákhoz mérten karót nyelt, finnyás és tudálékos, míg az apjával Amerikában felnövő Hattie egy modortalan vadóc. A cselekmény során – melyben csapdába ejtik szüleiket, és helyet cserélnek – át kell venniük a másik személyiségjegyeit. Ez pedig az akkor még gyerekszínész Lindsay Lohannek maradéktalanul sikerül. Az Apád-anyád idejöjjön! során ez a két ellentétes attitűddel rendelkező lány egyre közelít egymáshoz – míg a végén szinte teljesen megkülönböztethetetlenné (és elválaszthatatlanná) válnak. (Szécsényi Dániel)

 

Ember a Holdon (Milos Forman, 1999)

Andy Kaufman, a ’70-es évek úttörő humoristája önmagában is egetverő jelenség volt. Performanszai messze megelőzték a későbbi korokat, a showbiznisz „ma már mindent szabad” mentalitása az ő akkor még valóban friss és elgondolkodtató stílusával alapozott. Az öltönyös humoristák szerepét felváltotta a férfi, aki két személyiséget vitt felváltva a színpadra. A visszahúzódó, félénk, a színpadon teszetosztáskodó önmagát és az extravagáns Tony Cliftont. Clifton művészetének rendszerint része volt elaludni a színpadon, inzultálni néhány nézőt, egyéni bajnoknak lenni az általa kitalált nemek közti pankrációban. Ráadásul Kaufman azt is elérte, hogy amikor mindezt leadta a tévé, poénból néhány másodpercig direkt fusson a kép. És ő az a férfi, akiről évtizedekkel halála után is azt a pletykálták, hogy nem is halt meg, csak megrendezte a temetését.

Megnézve Milos Forman 1999-es Ember a Holdon című filmjének vonatkozó jelenetét, ezt még el is tudom képzelni. A cseh rendező Larry Flynt története után ismét egy provokátor életét dolgozta fel. Andy Kaufman ugyanakkor nemcsak saját magát, hanem kitalált alteregóját, Tony Cliftont is színpadra vitte, így a két egymással ellentétes karaktert egyszerre tudta futtatni. Forman filmjében élete alakítását adta Jim Carrey, aki mindkét karaktert élethűen jeleníti meg. Mondhatjuk úgy is: a ’90-es évek Adam Sandlere az Ace Ventura és a Dumb és Dumber szintű művek után itt törte át sokak ellenállását. Aki látta a filmet, és szeretnék megérteni, mit jelentett ez a szerep a színésznek, nézze meg a Jim és Andy című dokumentumfilmet, ami a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd a Netflixen vált elérhetővé. (Sergő Z. András)

 

Adaptáció (Spike Jonze, 2002)

Nicolas Cage színészi tehetségét sokszor megkérdőjelezik, pedig nem kéne. Inkább ízlésével és hozzáállásával van gond, ám ha a kellő rendező a megfelelő filmben használja őt, könnyen fantasztikus lehet az eredmény. Az, hogy Cage egy történetben két szerepben jelenik meg, már nem idegen a nézőknek: az 1997-es Ál/Arcban már eljátszhatta a yinyang mindkét oldalát. Az Adaptációban egy sokkal kevésbé erőszakos sztoriban keretei közt mutathatja meg több oldalát – melyek közül egyik sem jellemző Nic Cage-re.

Charlie Kaufman metanarratívában hemzsegő filmjében Cage ugyanis magát a film forgatókönyvírójának fiktív verzióját és annak még fiktívebb bátyját alakítja. A frusztrált és neurotikus Charlie azt a megbízást kapja befutott íróként, hogy egy virágokról szóló megfilmesíthetetlen regényt dolgozzon át filmmé. Az Adaptáció című film pedig erről a folyamatról szól: hősünk küzd az írásválsággal, a szociális és szerelmi életével, valamint rettenetesen kivan nemtörődöm bátyjára. Pedig Donald 100%-ig ugyanúgy néz ki, mint ő, mégis képes érvényesülni a maga módján az életben: jókedvű, csajozik és élvezi az életet – a történet végére pedig kiderül, hogy morális iránytűje is a helyén van.

Charlie és Donald valójában Kaufman valós és vágyott képe, és ezeket kell kibékítenie egymással az Adaptáció során – amellett, hogy Az orchidea-tolvaj banális történetét is élvezhetővé faragja. (Szécsényi Dániel)

 

A tökéletes trükk (Christopher Nolan, 2006) – Figyelem, az írás spoilert tartalmaz!

Mikor két bűvész elmegy egy harmadik műsorára, meglesni mivel is rukkol elő, szüntelenül tanakodnak, hogy az egyes trükköket miképp hajtják végre. Így történik ez A tökéletes trükkben is, ahol a később rivális mágusok, Robert Angier (Hugh Jackman) és Alfred Borden (Christian Bale) vitatkoznak azon, egy öreg keleti kollégájuk hogyan képes egy hatalmas fazekat előrántani a semmiből. Borden szerint a bűvész csak megjátssza az időskort, és van olyan szinten az erőnléte, hogy a tárgyat a két lába közt hordja a produkció erejéig. Miért tudja ezt Borden? Mert tisztában van azzal, milyen az, amikor egy egész életet áldozol fel a hivatásod érdekében – sőt az ő esetében inkább két sorsról beszélhetünk.

A tökéletes trükk egy meglehetősen csavaros előadás, melynek a fináléjában lehull a lepel arról a mutatványról, mely az egész játékidőn át tartott. A halálraítélt Bordenről és kollégájáról, a szótlan, bajszos és kalapos Fallonról ugyanis kiderül, hogy mindvégig ikertestvérek voltak. Így voltak képesek a Teleportáló Ember trükköt megalkotni, és így voltak képesek tönkretenni mindenki életét maguk körül. Ketten ugyanis képtelenek egy ember életét élni: míg az egyik a feleséget szereti, másik a kolléganőt; míg az egyiké a gyerek, a másik nagybácsiként játszik apát. És semmi sem derülhet ki!

Borden trükkje egy végzetes játék volt, és önmaga (pontosabban egyik fele) is az áldozatává vált. De Nolan filmje az elhivatottságról szól, és míg az arisztokrata Angier a feneketlen pénztárcájával képes showt rittyenteni, addig Bordennél megvan az alázat és a kíméletlen odaadás a szakma iránt. Az ő élete maga volt a trükk. (Szécsényi Dániel)

 

Ellenség (Denis Villeneuve, 2013)

Hogy mi a különlegessége a filmnek, azt órákig lehetne fejtegetni: egy velejéig minimalista társadalomkritika egy alak-lélektanig mélyülő pszichoanalitikai értekezésbe oltva. És mindez egyetlen egy színésszel a középpontban! Jake Gyllenhaal a rá jellemző kettős kisugárzásával és keserittas mosolyával telitalálat volt a szerep(ek)re: a monotonitásba vesző, fásult tanárember Adam, és a kicsapongó bájgúnár, színész Anthony a jellemskála két végletén helyezkednek el. Vagy mégsem?

Az Ellenséget az különbözteti meg az általában vagy öncélú szórakoztatásra, vagy (jobb esetben) technikai bravúrozásra építő több szerepes filmektől, s emeli Hitchcock (és a Psycho) magasságába, hogy magának az értelmezésnek a legfajsúlyosabb összetevőjét jelenti a duplán remekelő aktor önön magának üldözése. Itt nincs történet, itt állapot van, ahogy nincs szereplő sem, csak személyiség, s tudat helyett tudatalatti. Nincs itt Gyllenhaal, átlényegülés van – metamorfózis. (Gyenes Dániel)

 

Legenda (Brian Helgeland, 2015)

Forgatókönyv és rendezés tekintetében a Legenda nem nyújt sokkal többet egy nagyjából átlagosnak mondható gengszterfilmnél. Mégis van benne valami, ami kiemeli a sorból: ez pedig Tom Hardy bravúros teljesítménye – méghozzá duplán.

A valós eseményeken alapuló Legenda a Kray-fivérek történetét dolgozza fel, akik a 60-as évek Londonját tartották rettegésben. A döntés, miszerint mindkét Kray bőrébe Tom Hardy bújjon, remeknek bizonyult. Hitelesen formálja meg egyszerre a két teljesen különböző karaktert: míg Reggiebe némi emberi jellemvonás és érzés is szorult a gengszterélet velejárói mellett, addig fivére, Ronnie egy hidegvérű gyilkos, aki emellé elmebeteg is, a diliházból frissen és nem éppen tisztességes úton (értsd: zsarolás) szabadult – és akinek Marlon Brandos beszédstílusáért újabb plusz pont jár. A Reg és Ron közötti kapcsolat nem pusztán szeretetteljesen testvéri, hanem bonyolult és feszült is – Tom Hardy pedig egymaga hitelesen mutatja be ezt a kapcsolatot úgy, hogy közben az egyének hibátlan megformálására is marad ideje.

A film közben többször is emlékeztetni kell magunkat, hogy a két főszereplő valójában egy. Bravúros dolog az, ha egy színész különböző filmjeiben egymástól nagyon eltérő karaktereket képes megformálni, ám még bravúrosabb az, ha ezt egy filmen belül teszi. (Németh Míra)

 

The OA (Zal Batmanglij & Brit Marling, 2016-2019)

A Netflixen idén méltatlanul elkaszált kultsorozat, a The OA alternatív valóságok közötti utazás lehetőségeivel kecsegtető misztikus dráma a második évadában játszik el az egyes ének és szerep duplázódások játékával. Itt a kettősség valójában én-többszöröződés, a múltban szétágazó lehetséges jövők által létrehozott én-változatok. Praire már az első évadban átalakul The OA-vé majd, majd a második évadban megismerhetjük Nina Azarovát, aki egy olyan változata ugyan annak a személynek, akivel nem történtek meg azok a szörnyűségek amik Praire-vel.

Az évadban egy rövid időre feltűnik egy francia akcentussal beszélő hölgy, aki úgy váltogatja ezeket az alternatív éneket, mint a színészi szerepeket. Kölcsön veszi egyes dimenzióban felmerülő testeit, ahol új szerepbe bújik egy rövid időre. A The OA egy olyan filozófiai és metanarratív gondolatvilágot érint meg ezzel, amely nemcsak a saját lehetséges múltjaink és jövőinkről gondolkodtat el, hanem a színészkedés ars poeticájára is rákérdez. Hogyan képes egy színész játszi könnyedséggel különböző karaktereket felvenni? Az énünk vajon egy szilárd, jól meghatározható egyéniség vagy egy folyton változó, képlékeny massza? (Márki Zsófia)

 

Twin Peaks (Mark Frost & David Lynch, 2017)

A Twin Peaks gyakorlatilag a szerep duplázódások és kísérteties hasonlóságok köré építette mitológiájának nagy részét. Bár az első évadban még csak Maddie az egyetlen, aki kísértetiesen hasonlít a meggyilkolt Laura Palmerre, a Tűz, jöjj velem! című előzményfilmben, és a Twin Peaks: The Return epizódjaiban részletesen kiderül, hogy a hamis másolatok, illetve duplázódások mind újabbnál újabb funkciót töltenek be a sötét erők által okozott zavarban. Maddie még ártatlanul csöppen bele a Twin Peaks-i tinik intrikus közegébe, de gyorsan felveszi a fonalat, és fontos szerepet vállal a Laura halálával kapcsolatos kutatásban. Mivel Laura szüleinél lakik bizonyos szempontból pót-Lauraként is megjelenik a család életében. Bizonyos szempontból Laura személyiségének kettősségét is felerősíti a sötét hajú Maddie jelenléte, hiszen ő egyszerű, ártatlan, míg Lauráról egyre inkább kiderül, hogy a pokol sötét bugyraiban mártózott meg a halála előtti időszakban.

A The Return a kettős szerepeket már több szereplőre kiterjeszti, Cooperből már három verzió is létezik, bár a földi életben csak kettő tud egyszerre megjelenni. A kettősség nem egyértelműen fehér és fekete, talán közelebb van a Jungiánus árnyék-én elméletéhez. A megkettőzött karakterek az én elnyomott, ösztönösebb, szociális konvenciókat nem követő tulajdonságokat vesz fel. Mr. C hidegvérű gengszter tökéletes párja a jófiú, mindig pozitív Cooper ügynöknek. A Tűz, jöjj velem!-ben megismert ösztönös Laurának pedig ártatlan mása Maddie. (Márki Zsófia)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..