Fókuszban Ráadás

A Kitano-jelenség

Takeshi Kitano (Aramaki)

Takeshi Kitano, vagyis Beat Takeshi autodidakta rendező, színész, író, tévésztár, humorista, tulajdonképpen a filmművészet polihisztora. Röviden: jelenség.

A Ruper Sanders-féle Páncélba zárt szellemben Aramaki Daisukét, vagyis a 9-es részleg vezetőjét Kitano játssza. Ez azért volt jó döntés, mert olyasvalakire volt szükség ehhez a szerephez, aki nem csak japán, de vérbeli gengszter, mégis jófiú, és alapvetően nagyon menő. Ez pontosan ő: amint megjelenik a vásznon, ezt mind hozza csupán azzal, hogy jelen van.

Mi ez a Kitano-jelenség? A megfejtéshez érdemes képben lenni eddigi munkásságával.

 

Humor

Stand-up comedyvel kezdődött minden még a ’70-es években. Ekkor kezdte használni a Beat Takeshi nevet; komikusként, tévésztárként és színészként vált ismertté. A filmes fordulópont 1989-ben történt, amikor Az erőszakos zsaru főszereplőjeként, noha soha nem tanult filmkészítést, egyben a film rendezőjévé avanzsálódott. A sikeren felbuzdulva egy évvel később Forráspont címmel ugyancsak bosszúfilmet rendezett, a fő gyilkos szerepét pedig magára osztotta. S ugyan szerzői kézjegyek már itt is megjelennek, korai bármit is mondani, hiszen ritka műfaji sokszínűség következik ezután.

A humor végig jelen van az életműben. Hol finoman bekúszik, hol bombaszerűen, idiotizmustól sem mentesen berobban, mint az 1995-ös Minnâ-yatteruka! (Getting any?) című vígjátékban, melynek írója, rendezője, és vágója is Kitano.

Érzékenység

Kitano műfajokhoz való viszonyát jól mutatja, hogy mennyire könnyedén lép egyikből a másikba. Kedveli, alkalmazza, de kedve szerint formálja is őket. Harmadik nagyjátékfilmje A tengerparti jelenet (1991) tulajdonképpen líra; egy csendekre, tengerparti atmoszférára épülő alkotás. Egy süketnéma srácról szól, aki fejébe veszi, hogy szörfözni tanul. Egy szál yakuzát, vagy chaplini humort sem találunk benne. Ez Kitano humán arca, s ezt is tudja fokozni!

Az 1996-os A kölykök visszatérnek két kamaszfiú felnövekedéstörténete, az 1999-es Kikujiro nyara pedig az anyjához igyekvő, kilenc éves Masao és az ő furcsa kísérőjének, egy kisstílű szélhámosnak (nem más, mint Kitano) a története. Kitano olyan ebben a filmben, mint a vidám és a szomorú bohóc egyben; a fél arca örök grimaszba kényszerül. Funkciója is hasonló; fel akarja vidítani a félárva gyereket, de ez a furcsa-kedves arc jobban illik minden másnál. Ahogy a fiú kilóg a társadalom rendezett, bekategorizálható rétegeiből, úgy tesz a film maga is besorolhatatlanságával – egy road movie-szerű lélektani komédia tengerrel és csöndekkel. Itt már Joe Hishaisi zenéje is hozzáad a nehezen felejthetőséghez.

És a festmények! Kitano ugyanis fest is; gyermetegen, szimbolikusan. S ezt rendszerint használja is filmjeiben: a Battle Royal-ban (2000) például saját festménye a történtek érzelmi kulcsa, az Akhilleusz és a teknősben (2008) pedig ő maga egy festőt alakít.

Leglíraibb filmje a 2002-es Bábok, amelyben a japán bunraku bábszínház hagyományához nyúl vissza. A film vizualitása maga festmény-szerű az évszakokkal váltakozó színekkel, a modern történetbe helyezett, de bábokként viselkedő főszereplő pár verbális kommunikációtól mentes lelki folyamatainak bemutatásával.

Erőszak

Mégiscsak, legalábbis ami a számokat illeti, a gengszterfilmek állnak az első helyen az életműben. Magyarországon is főleg ezek miatt vált ismertté mint rendező-színész. A két korábban említett yakuza-film után még öt kemény filmet sorolhatunk, mindegyiknek Kitano a főszereplője. Az 1993-as Szonatinában yakuzát alakít, az 1997-es Tűzvirágokban pedig egy kibukott felügyelőt. Ám itt az erőszak érzékenységgel vegyül. Vagyis Kitano szerzői kézjegye egyre több teret nyer; szabadon utalgat korábbi filmjeire, és könnyedén együtt tartja a gyors, agresszív jeleneteket a lassabb és csendesebb, többnyire dialógusmentes részekkel. Egyfajta jól komponált eklektikusság jelenik meg, a történeten a szerzői esztétika emelkedik felül. S ugyan a stílusjegyek váltakoznak, Kitano játéka minden jelenthez passzol.

2000-ben Amerikába próbálgatja szárnyait a Fivér című filmben; csak a díszlet más, Kitano a régi. Ennél sokkal rendhagyóbb a 2003-as A szamuráj, melyben egy legendás alakot éleszt fel. Zatoichi, a vak kardmester szerepében megint csak Kitano. Kezei alatt a film pont annyira hagyományos mint modern, pont annyira kegyetlen, mint amennyire komikus. Vagyis a számos feldolgozást megélt témának egy újabb interpretációs lehetőséget ad saját szerzőiségén keresztül.

Utolsó két saját rendezésű filmje (mindkettőnek főszereplője is) szintén gengszter film: Emésztő harag (2010), Túl a haragon (2012).

Szerzőiség

Akármihez is nyúlt Kitano, azt saját magára formálta. A filmeket mintegy szócsőként használja: maga írja, rendezi, vágja őket, festményeivel illusztrálja, és mindennek tetejében ő maga játssza el a főszerepet (főszerepeket).  Erőteljes önkifejezést láthatunk egy olyan művészeti ágban, ami alapvetően csapatmunka. S hogy ennek mennyire tudatában van Kitano, arról Takeshis’ című 2005-ös filmje árulkodik, melyben saját addigi életművét – és ezzel együtt saját magát – mutatja be egy kifejezetten groteszk és szürreális alkotásban.

***

A Páncélba zárt szellem tiszteletére tematikus hetet tart a Filmtekercs – Scarlett Johanssontól a cyberpunk műfaján át a filmek és a mesterséges intelligencia viszonyáig izgalmas témákkal készülünk. Játssz és kövesd cikkeinket ide kattintva!

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar nyelv és irodalom szakon. 2008 óta publikál, 2011-ben Országos Diákzsűri tag volt. Jelenleg egy tajvani egyetemen tanul. A Nagyítás rovatot vezeti. [email protected]