Nincs kategorizálva

Tízből tíz: Clint Eastwood legjobb rendezései

Clint Eastwood 1971-ben kezdte rendezői pályáját – a héten mozikba kerülő A csempésszel a 37. egészestés filmjét készítette el, nem is akárhogyan. Ennek kapcsán szedtük össze a direktori munkájáért is kétszer Oscar-díjjal jutalmazott művész legjobb alkotásait.

Eastwood termékeny rendező, 2000-től 16 egészestés filmet rendezett, bár az utóbbi években mintha kicsit megkopott volna a fénye: legutolsó, A párizsi vonat című, tavalyi filmje az IMDb értékelések tanúsága szerint minden idők legrosszabb Eastwood mozija. Éppen emiatt A csempész nemcsak színészként tekinthető nagy visszatérésnek: a Gran Torinóval, hiába csinált azóta hét filmet, mintha a direktor is háttérbe vonult volna. Közel kilencven évesen azonban Eastwood megint a legjobb formáját hozza – csakúgy, ahogy szerkesztőségünk alábbi kedvenceiben is.

 

10.  Játszd le nekem a Mistyt! (1971)

A Játszd le nekem a Mistyt! mint Clint Eastwood rendezői pályafutásának elsőfilmje inkább hihetetlenül érdekes, mintsem kiváló alkotás. Suspence-re épülő thrillerében egy eszement női rajongót szabadít rá egy inkább már megállapodni vágyó sztárrádiósra: kezdetben apró szívességekkel, majd egy méretes késsel igyekszik meghódítani szíve választottját.

A „Misty” kivételessége abban rejlik, hogy a rendíthetetlen és elvhű magányos farkast színészként és rendezőként is ritkán látni bizonytalannak. A „Misty” esetében azonban még egyszerre kapaszkodik neves elődökbe, áldott jó barátokba, illetve a személyes ambíciókba: nem nehéz észrevenni a hitchcocki ihletést és az olasz thrillerek hatását, ahogy az sem véletlen, hogy egy kisebb szerepben az Eastwooddal öt játékfilmet forgató Don Siegel is felbukkan. Más tekintetben viszont már jelentkezik Eastwood érzékeny oldala is. Első ránézésre tolakodó természeti képekkel árnyalja a főhős szerelmi életét, a sziklás partot rendületlenül ostromló hullámok azonban kézenfekvő, mégis lírai párhuzamot képeznek a fokozódó zaklatással. A rádiós közegben játszódó cselekmény is összefügg Eastwood közismert zenészi elhivatottságával: ezért képes a Mistyben egy dokumentarista epizódot szánni a Monterey Jazz Fesztiválnak.

Eastwood elsőfilmje a kreatív nüanszok miatt több, mint egy feszült thriller: egy hollywoodi legenda csiszolatlan szárnypróbálgatása, amely olyan nagyszerű filmekhez szolgál majd sorvezetőül, mint a Végzetes vonzerő vagy a Tortúra. (Kiss Tamás)

 

9.  A törvényenkívüli Josey Wales (1976)

Bár Eastwood már előtte többször is kipróbálta magát a kamera mögött, A törvényenkívüli Josey Wales lett rendezői karrierjének egyik legemblematikusabb filmje. Ráadásul nem is akármilyen körülmények között: Philip Kaufmann rendező csigalassú és minden részletet kidolgozó munkatempója őrületbe kergette a gyors és gördülékeny forgatásokat preferáló Clintet, aki így egy váratlan huszárvágással átvette az irányítást a stáb felett és kirúgatta Kaufmannt. Eastwood ezen húzása (amit a rossznyelvek szerint még az is motivált, hogy ő és Kaufmann egyszerre vetekedtek a fiatal Sandra Locke kegyeiért) jókora felháborodást váltott ki, de a filmen nyomát se látni a problémás előéletnek.

Igazi epikus bosszúwestern A törvényenkívüli Josey Wales, melynek főhőse, a polgárháborús veterán Josey Wales (Eastwood) akasztja le a szögről fegyvereit, mikor Észak-párti katonák meggyilkolják feleségét és fiát. Wales útját véres leszámolások sorozata szegélyezi, melyek során egyre jobban kitűnik Eastwood revizionista szemlélete a műfaj felé, ami majd a Nincs bocsánatban éri el csúcsát.

Josey Wales figurájában nyoma sincs a klasszikus hősnek;

megkeseredett, cinikus bosszúálló, akibe beleivódott az erőszak. A polgárháború által megtépázott Amerika tökéletes táptalaj a vég nélkül tomboló halálnak, az önbíráskodó törvénykezésnek. Wales kegyetlen bosszút áll mindenkin, de a halálosztás nem hoz se megváltást, se igazságot, és előbb-utóbb rá kell döbbennie, hogy ha csak csíráját is akarja a lelki békének, ki kell szállnia az ördögi mókuskerékből.

Bruce Surtees operatőri munkásságának talán legerősebb képeivel vértezi fel A törvényenkívüli Josey Walest, ami megfontolt tempóban zakatol az elégikus és költőien szép befejezés felé, ami tökéletes kontrasztot alkot az azt megelőző két órával. A béke és a nyugalom képsorai a halál és a szenvedés véget nem érő áradata után. (Szabó Kristóf)

 

8.  Tökéletes világ (1993)

Clint Eastwood 1993-as road movie drámájában Texas egyik legveszedelmesebb bűnözője, a frissen szökött Butch Haynes (Kevin Costner) a körülmények szerencsétlen összjátéka következtében túszul ejti a nyolcéves Phillipet (T. J. Lowther), majd együtt elindulnak Alaszka irányába.

Az út során különleges kapcsolat épül ki kettejük között. A férfi számára saját hányatott gyerekkorát jelképezi a fiú, aminek traumái ilyen módon egy pillanatra felülírhatónak tűnnek. Butch elkezdi kipipálni a tételeket Philip bakancslistáján, miközben Red Garnett (Clint Eastwood) az öregedő macsó rendőr és csapata szorosan a nyomukban vannak. Ám, ahogy jelmeze is mutatja, Philip csupán egy barátságos kísértet Butch számára. Nincs valós esély az újrakezdésre.

Eastwood filmjének főszereplői tőle megszokottan szűkszavú, szikár alakok. Butch Haynes igazi nehézfiú, ám karaktere hordozza az Eastwood rendezéseire jellemző morális ellenmondásokat. Üldözői, akárcsak a nézők, szembesülnek azzal, hogy a férfinak esélye sem volt normális életre, egy rendszer bűnözőt kreált belőle. Ugyanez a rendszer pedig a nyomába ered, hogy mellékesen propaganda célokra használjon egy várhatóan sikeres akciót. A politikusok számára a kisfiú marketing tény, a szökött rab szemében egy szerencsétlen gyerek, aki a vallása miatt még vattacukrot sem ehet.

Eastwood ez esetben is célba vette az instant nézői hozzáállást.

A két Oscar-díjas rendező, Eastwood és Costner nagyszerű, érzékeny alakítást nyújt a filmben, ami durvább jeleneteivel együtt is elsősorban az érzelmi húrok megpendítésére koncentrál, korábbi westernjeinek világa találkozik itt A szív hídjaival. (Mlinárik Mariann)

 

7.  Éjfél a jó és a rossz kertjében (1997)

Az újságíró John Kelso (John Cusack) nem túl izgalmas feladatot kap: tudósítson a helyi atyaúristen, Jim Williams (Kevin Spacey szokás szerint bámulatos alakításában) flancos karácsonyi partijáról. A buli jól sikerül, a vendégek hazamennek, de hamarosan lövések dördülnek, és egy fiú (Jude Law) meghal a nemrég még mulatságtól hangos házban. Kelsóból előtör az oknyomozó riporter, aki kutakodásával még a holtakat is felriasztja.

Clint Eastwood életművében méltatlanul keveset hallani az Éjfél a jó és a rossz kertjében című filmről, pedig talán az egyik legtöbb réteget felvonultató munkájáról van szó. A rendező ismét egy regényhez nyúlt: John Berendt könyvéből John Lee Hancock írt felkavaró történetet. A direktor, aki ezúttal a kamera mögötti oldalon maradt, misztikus elemekkel átszőtt krimijében

a legtöbb filmjében felbukkanó morális dilemmák sorát bővíti: most a bűn és a bűnhődés természetéről mesél.

Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vajon létezik-e objektív igazság, hogy beszélnek-e hozzánk a halottak, és hogy az embert elkerülhetetlenül eléri-e a sorsa. Válaszai nagyban függnek a néző értelmezésétől: a film igazságai, csakúgy, ahogy főhőseié, relatívak – az a valós, amit mi annak hiszünk.

A film másik fontos sarokköve az elfogadásról szól. A filmben szinte önálló entitásként létező Savannah városának lakói sokfélék: Eastwood színes társadalmi tablót fest, melynek tagjairól – mindenkiről az ügybuzgó ügyvédtől a transzvesztita énekesnőn át a lecsúszott drogosig – hamar kiderül, hogy nem sokban különböznek egymástól. Mindenkinek megvannak a maga kis titkai, az elfojtott fájdalmai, az álmai, a vágyai, melyekért sok mindent hajlandóak megtenni – ki többet, ki kevesebbet. Különleges utakat járnak be valamennyien, de Eastwood világában egyet nem tehetnek: nem menekülhetnek saját maguk elől. (Molnár Kata Orsolya)

 

6.  Titokzatos folyó (2003)

Clint Eastwood a klasszikus történetmesélés és a morális dilemmák tüzetes körüljárásának mestere, előszeretettel visz vászonra veretes regényeket. 2003-ban Dennis Lehane Titokzatos folyó című krimijére esett a választása,

s az adaptálás során a 2000-es évek talán legmívesebb bűnügyi történetét készítette el.

A film középpontjában három egykori barát áll, akiket egy gyerekkori trauma választott el egymástól: egyiküket két pedofil férfi napokon keresztül fogva tartotta és molesztálta. Egy gyilkossági ügy azonban újra összehozza őket, és egyszerre kell szembenézniük a múlt és a jelen rémeivel. Eastwood a görög sorstragédiáknak megfelelően bonyolítja a cselekményt: a baráti, testvéri és házastársi hűség próbatételein szinte az összes szereplő végzetszerűen elbukik. A címbeli folyó pedig csak hömpölyög Boston városa mellett, miközben a bűn és bűnhődés átka is lassan, de biztosan mérgezi a külvárosi közösséget.

A westernek és zsarufilmek keményfejű Clint Eastwoodja a Titokzatos folyóval megdöbbentő érzékenységről tett tanúbizonyságot: nem elég, hogy zeneszerzőként is jegyezte a filmet, de még a nagyvárosi betontenger egyetlen rövidke járdaszakaszát is képes volt megtölteni lélekkel. Színészi álomcsapatából (Sean Penn, Tim Robbins, Kevin Bacon, Laurence Fishburne, Marcia Gay Harden és Laura Linney) torokszorítóan hiteles alakításokat csalt elő, nem mellesleg elindított egy mozgóképes trendet: Dennis Lehane regényeihez és a bostoni bűntörténetekhez máig előszeretettel nyúlnak a hollywoodi filmesek. (Kiss Tamás)

 

5.  Levelek Ivo Dzsimáról (2006)

Igaz film. Nemcsak a felszínén, ahogyan az „igaz történetek” lenni szoktak, hanem teljes egészében, ahogyan a bölcsek. Senki más nem tudta volna megcsinálni, csakis egy Eastwood – egy öreg és sokat tudó mester.

A Levelek Ivo Dzsimáról egy ikerfilm egyik tagja (testvére A dicsőség zászlaja). Mindkét film az amerikai identitás kulcseseményét, a második világháborús részvételt értékeli újra. A Zászló a harc dicsősége helyett hazai propagandába kényszerített katonákkal foglalkozik: a háború keveset ábrázolt marketing részével. A Levelek még radikálisabb: ez a hihetetlen film japán szemszögből ábrázolja a csendes-óceáni háború egyik legvéresebb csatáját.

Tényleg hihetetlen! Mert bár nem kendőzi el a japán háborús őrületet sem, azért mégis emberi, esendő, nagyon átérezhető és néhol kedvelhető karaktereket mutat be a sziget védői között; a haláltól félő tizenéveseket, őrlődő parancsnokokat – akiket aztán arctalan katonai gépezet darál le: amikor az amerikai flotta megjelenik a partok előtt, az olyan erővel bír, mintha az idegenek ereszkedtek volna New York fölé; a tengert ellepő hadiflotta a mechanikus halál elkerülhetetlenségének és a totális amerikai fölény gerinczsibbasztó ábrázolása.

A Levelek Ivo Dzsimáról a jó és rossz közötti nagy háború mítoszának „rossz” oldalát mutatja be egy mélyen humanista filmmel. Ha Eastwood sose rendezett volna semmi mást, csak ebből a filmből is kiviláglana filmrendezői bátorsága és az erkölcsi kérdések iránti elkötelezettsége. (Havasmezői Gergely)

 

4.  Fennsíkok csavargója (1973)

Második rendezésével Clint Eastwood ismerős műfajhoz nyúlt, hiszen eddigre már féltucat westernben alakította a hasonló szótlan, magának való fegyverforgatók különböző változatait. Az első saját western mesterei, Don Siegel és Sergio Leone kézjegyeit viseli, azonban Eastwood ijesztően messzire megy a műfaj felforgatásában. A Fennsíkok csavargója még ma is megbotránkoztató film, hiszen az Eastwood játszotta névtelen pozitív (?) hős az első jelenetek egyikében megerőszakol egy nőt, majd gúnyt űz a western ismerős elemeiből, fordulataiból.

Miután a városka felbéreli őt, hogy segítsen megvédeni őket a visszatérő banditáktól, ezt teljhatalom fejében vállalja, amivel gátlástalanul visszaél. Seriffé és polgármesterré tesz meg egy törpét, intézkedéseivel magára haragítja az összes elöljárót és iparost, végül földi pokollá változtatja a települést. Természetesen mindez nem ok nélkül történik: mint lassacskán kiderül, a városban senki sem ártatlan a korábbi rendőrbíró meglincselésében, így a Fennsíkok csavargója a jól ismert „ártatlan kisközösség megvédelmezése”-toposzt is kifordítja. A főhős végül egyszerre áll bosszút rajtuk és a banditákon, és nem kérdés, hogy mindenki megérdemelte a sorsát.

A Fennsíkok csavargója további izgalmas vonása, hogy bevonja a természetfelettit is a westernműfajba: nem derül ki ugyanis, hogy a főhős egyszerű csavargó, a meggyilkolt testvéréért bosszút álló profi, netán kísértet, aki a síron túlról visszatérve ítéletet mond a bűnösök fölött. Eastwood színészként és rendezőként is remekül teremti meg és tartja fenn ezt a titokzatosságot, ahogyan a bűn és ártatlanság közti határvonalat is biztos kézzel mossa el. A Fennsíkok csavargója a felszínen egyszerű, azonban messzi távlatokat nyitó film, jogos, hogy Eastwood rendezései és a hetvenes évek revizionista westernjei közt is az egyik legjobbként tartják számon. (Gyöngyösi Lilla)

 

3.  Nincs bocsánat (1992)

Clint Eastwoodot elsősorban a westernfilmjeiből ismerjük. Nemcsak a legnagyobb pisztolyforgató klasszikusok főszereplője volt, de rendezéseinek első darabjai is a vadnyugaton játszódtak. Sergio Leone „tanítványa” 1992-re már teljesen kiforrott rendezővé vált, és karrierje egyik legnagyobb elismerését pont egy olyan alkotással váltotta ki, mely a western műfajának haláláról szól. Pontosabban azon cowboyokról, akikről a hamis mendemondák szólnak.

Eastwood a realizmus irányába mozdul el,

és megmutatja a vadnyugat azon oldalát, ami közel sem olyan szórakoztató a nézőnek, viszont igazi és drámai. A Nincs bocsánat egyik legnagyobb erőssége a gyilkosság ábrázolása. Nem mérik olyan könnyen a halált, mint például Leone filmjeiben. Remegő kezű, félelemtől fuldokló férfiak lövöldöznek – általában mellé –, és ha véletlenül eltalálnak valakit, az hosszú percekig haldoklik nyomorult módon. Aki tényleg képes hidegvérrel ölni, az feltehetően annyira leitta magát, hogy kikapcsolt a morális iránytűje. Ez az őszinte vadnyugat, ahogy igazából történhetett. Még a történet középpontjában helyet kapó pénzösszeg is szánalmasan kevés: egy megdöglést biztosan nem ér meg.

Eastwood szembenéz a western műfajának hazugságaival, és kiforgatja őket. Ezek után azonban képtelenek vagyunk komolyan venni a gyorstüzelő tehenészeket. Dekonstrukciós alkotása méltó búcsúja a filmgyártás egy olyan zsánerének, mely korábban egyeduralkodó volt Hollywoodban, de eljárt felette az idő. (Szécsényi Dániel)

 

2.  Millió dolláros bébi (2004)

Clint Eastwood a kétezres évekre is átemelte a szűkszavú, odaszúrós, mélyen megtört, magába forduló figuráját, amelyet nagyjából az összes filmjében láttunk tőle – akár rendezésről, akár főszerepről van szó. A Millió dolláros bébiben sincs ez másképp, de mindig jó újra és újra összerakni a zárkózott férfi múltjának töredékeit, hogy legalább kicsit felderenghessen a néző előtt, mire ment ki kétórányi játékidő. Ebben a kicsit sem vidám történetben olyan tragédiákat élhetünk meg a szereplőkkel, amelyekre tulajdonképpen nem vágyunk, de azért végül mégis úgy érezzük, hogy

minden könnycsepp, ami a szemünkbe gyűlt, valahol értelmet nyer.

Maggie Fitzgerald (Hilary Swank) életének kissé túl kései szakaszában adja bokszkarrierre a fejét, és felkeresi Frankie Dunn (Eastwood) edzőt, hogy faragjon belőle világbajnokot. Egy harmincéves nő nyilván nem lehet már bokszvilágbajnok, mikor ezt a sportot már kisgyermekkorban elkezdik manapság a bajnokok – tudja ezt Frankie is. De a lány elszántságát látva mégis vállalja a feladatot. Viszont a Millió dolláros bébi nem egyszerűen sportfilm. Frankie időnként elmegy a templomba vitatkozni a helyi plébánossal, hiábavalóan küldözget leveleket a lányának, és gondoskodik öreg barátjáról és munkatársáról (Morgan Freeman) is. Közben természetesen bajnoki címhez segíti Maggie-t, hogy saját gyermekét látva benne kötődni kezdjen hozzá – és végül elveszítse.

Ez a film annyira megrendítő a maga nemes egyszerűségében, hogy nem lehet megkerülni. Az Akadémia sem tudta (akarta): a legjobb film, legjobb rendező Oscar-díját hazavitte Eastwood, és Hilary Swanket ő tette kétszeres Oscar-díjassá, Morgan Freeman pedig a legjobb mellékszereplő kategóriát tarolta le. De nem is az Oscarok itt a mérvadóak. Inkább az emlék, ami évek múlva is lehengerli az embert, ha visszagondol a filmélményre: valami hiányozna az életéből, ha kihagyta volna. (Moldován Tünde)

 

1.  Gran Torino (2008)

Clint Eastwood időskori pályájában egyre többször és egyre erősebben van jelen a múlttal és az abban elkövetett hibákkal való szembenézés. Az évtizedek alatt végbement változások, amik megfeszítik azt a sziklaszilárdnak vett világképet, melyben karakterei hittek. Eastwood hosszú és gazdag életművében két film van, ami egyfajta összegzőnek, karrierlezárásnak, végső elégiának tekinthető. Míg a 1992-es Nincs bocsánattal a western pisztolyhőseinek romantikáját zúzta darabokra és temette a föld alá, a 25 évvel későbbi Gran Torino már egy jóval átfogóbb és komplexebb alkotás, ami egy ember figuráján keresztül mesél arról, hogy vajon mihez kezd a régi idők Amerikája, az új évezred Amerikájával és annak képviselőivel.

A régi Amerikát természetesen Eastwood és az általa megformált Walt Kowalski testesíti meg.

Fehér bőrű, munkásosztályból származó, háborús veterán, aki csak halott felesége emléke miatt mondja magát katolikusnak, és legfőbb mindene egy 1972-es Ford Gran Torino. Nem meglepő, hogy gyanakvással és előítélettel tekint a szomszédságába költöző ázsiai bevándorló családra. Amikor viszont megmenti a fiatal Thaót a környékbeli bűnbandák egyikétől, a mogorva öregember kénytelen közelebbről is megismerkedni az őt hősnek tekintő hmong családdal. Ezek az interakciók pedig fokozatosan rádöbbentik, hogy azok, akiket puszta ellenséges idegenként kezelt, talán jobban is törődnek ővele, mint a saját elhidegült családja.    

A Gran Torino legnagyobb erénye, hogy úgy képes beszélni fontos társadalmi témákról (bevándorlás, rasszizmus, generációs különbségek), hogy egy pillanatig se téved a nagyotmondás, a giccs, a demagógia vagy a hatásvadászat területére. Sokoldalú karaktereivel, hol humorosabb, hol elgondolkodtató párbeszédek által járja körül ezeket a fenti témákat. Ráadásul Eastwood megfontolt, elegáns rendezése és kiváló alakítása csak még jobban aláhúzza azt az érett, megfontolt látásmódot, mely a film minden percét áthatja. A Gran Torino bizonyítéka annak, hogy lehet még 70 év fölött is a pálya csúcsát jelentő filmet alkotni, olyan filmet, aminek csöndes és bátor humanizmusát csak megerősíti az idő múlása. (Szabó Kristóf)

 

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.