Golden Globe 2017: Tízből tíz – Kedvenc Meryl Streep szerepeink

Meryl Streepet az idei Golden Globe-díjátadón életműdíjjal tüntették ki: tíz legjobb szerepét írjuk meg, ezek az alakítások a mi díjaink.

Meryl Streep szerepei és díjai megszámlálhatatlanok. 38 év alatt 19 Oscar-díjra és 30 Golden Globe-díjra jelölték, utóbbira a Florence – A tökéletlen hang főszereplőjeként idén is. Beskatulyázhatatlan színésznőként játszott már egyaránt imádott és zsigerileg gyűlölt karaktert, mégis a lehető legtöbb formában hozta ki magából a lehető legtöbbet. Az idei Golden Globe-díjátadón 8 elnyert színésznői díj után a Cecil B. DeMille-életműdíjjal tüntették ki. És ha ez nem feltétlenül egyezik meg az ő 8 díjával, ezek az alakítások a mi díjaink.

 

10. Kétely (John Patrick Shanley, 2008)

A mellékszereplő angolul supporting actor, azaz a főszereplőt „támogató” színész. Ilyen azonban nincs, mondja Meryl Streep, hisz legyen akármekkora szerepe, aki nem támogatja a társát, az nem színész. Aki viszont színész, az minden esetben „supporting actor”, és ennek a Kétely az egyik ékes bizonyítéka Streep karrierjében. John Patrick Shanley kamaradrámájában a címszereplő érzet viaskodik egy másik megfoghatatlan fogalommal, a hittel.

Nincsenek bizonyítékok, nincs leleplezés, nincs nagyjelenet, pusztán interakciók, az egymással játszó színészek. Hangsúlyok, gesztusok és egy-egy tekintet; de ennyi elég, hogy megjelenjen a láthatatlan, és a néző is érezze a körül nem írhatót. Ettől lesz a Kétely egy színészi mesterkurzus, és ettől (is) nagy színész Meryl Streep: nagyság ide vagy oda, ő pontosan tudja, mikor hogy kell felszámolni az „én”-t. (Németh Barna)

 

9. Távol Afrikától (Sydney Pollack, 1985)

Merly Streep (és Robert Redford) rendkívüli játéka adja el ezt a filmet, no meg a csodás látvány: csupa szépség, kevés tartalom. A Karen Blixen dán írónő regényéből készült adaptáció egyike azon ritka filmeknek, amelyek bár elnyerték a Legjobb film Oscar-díját, a kritikai konszenzus mégsem rajong értük – sem a bemutatáskor, sem ma. Viszont mindenki imádja Meryl Streep teljesítményét.

Ha visszaemlékszem a filmre – réges-régen láttam, tévében, futó érdeklődéssel –, előttem is az ő karaktere jelenik meg; egy benyomás arról az eleven, de az élethűnél kicsivel drámaibb alakról, akit a színésznő sugároz. Az afrikai tájak művészi operatőri érzékenységgel lefényképezett szépsége összeolvad a koloniális nosztalgiával és a főszereplővel: Meryl Streep uralja a filmet, ő testesíti meg az emlékezetben is, ami elég bizonyíték képességeire. (Bár Sydney Pollack eredetileg őt akarta; nem tartotta elégnek a színésznő szexepiljét, amin egy push-up melltartó és egy mélyen vágott blúz segített a fáma szerint.) (Havasmezői Gergely)

 

8. Manhattan (Woody Allen, 1979)

Gondolatok „Manhattanben élő emberekről, akik szüntelenül felesleges, neurotikus problémákat találnak ki maguknak, mert ezáltal nem marad idejük arra, hogy a világmindenség sokkal nehezebben megoldható, igazi nagy problémáival foglalkozzanak” – jegyzi fel magának Isaac Davis, a számomra legemberibb Woody Allen-alteregó. E felvetés azonban nemcsak egy fél-fiktív karakternovella témája, hanem a Manhattan megértését segítő vezérfonal is. Az élő-lélegző városszimfónia velejét ugyan az autentikus New York-i helyszínek adják, de a hétköznapi festőiség mit sem érne az idejét és tehetségét vesztegető manhattani értelmiség finom karikatúrája nélkül.

E közösség különleges tagja a Meryl Streep által alakított biszexuális Jill, aki második feleségként és anyaként vált el Isaactől, miután ráébredt, hogy immáron kizárólag a nőkhöz vonzódik. Jill a felszabadulás öntudatától fűtve egy önéletrajzi kötetre kárhoztatja írói vénáját, és „szerelmének igaz történetével” mutat embertársainak példát, egyúttal leleplezi ismert ex-férjének magánéletét. Jill a komikum kiváló forrása, de közben egy határozott döntéseket hozó, független, végtelenül hiteles nagyvárosi nő is. Meryl Streep csupán néhány percet szerepel a filmben, jelenléte azonban a bohém Diane Keaton mellett is meghatározó. Ráadásul 1979-ben feltörekvő színésznőként egy leszbikus szerepet elvállalni igencsak bátor tettnek tűnik. (Kiss Tamás)

 

7. Augusztus Oklahomában (John Wells, 2013)

A filmvásznon sem tudta levetkőzni színházi eredetét, ami bizonyos tekintetben (kimódoltság, kevés helyszín stb.) gyengeségnek tűnik – az átörökített színészközpontúság viszont hatalmas kincs: ez a film minden résztvevőnek, így Streepnek is szép kihívást nyújtott. Enélkül az all-star gárda nélkül (Julia Roberts, Ewan McGregor, Chris Cooper…) bizonyára kisebbet ütne a családi pokoljárás története – Roberts és Streep Oscar-jelölése is teljesen jogos.

A történet középpontjában álló diszfunkcionális család olyan, mint egy lőporos hordó, amelyben Meryl Streep karaktere, Violet tartja a gyújtózsinórt. A szájrákos, gyógyszerfüggő, gátlástalanul szókimondó és tapintatlan főhősnő karakterét könnyű lenne egyszerű típussá egyszerűsíteni – Streep sokoldalúsága kellett ahhoz, hogy Violet valóban élő legyen, akinek a szívtelensége mögül olykor előbukkan az esendősége is. (Gyöngyösi Lilla)

 

6. Kramer kontra Kramer (Robert Benton, 1979) 

Kramerék megromlott házassága és válása inkább Dustin Hoffmannra helyez nagyobb szerepet, hiszen közös gyermekükkel ő marad együtt. Joannát alakítva Streep az anyaszerepből kiszakadva megpróbálja megvalósítani önmagát. A női főszereplő a neki jutó kevesebb idő alatt kell, hogy teljesítse a maximumot: apró gesztusok, visszafogottan megélt érzelmek egy válófélben lévő, gyermekét és élete szerelmét is elhagyó nőtől. A karakter iránt érzett aggodalmunk leginkább abból táplálkozik, hogy így sem érzi magát igazán boldognak.

Nem kérdés, hogy Meryl Streep igazi ezerarcú színésznő: sem a szerep pozitív vagy negatív voltában, sem a film műfajában nem skatulyázható be sehova. Ugyanakkor valószínűleg sokat segített ebben ez a film is. A ’70-es évek egyik legmeghatározóbbja volt Robert Benton alkotása, ami 1979-ben készült, és 5 Oscar-díjat is nyert. Többek között természetesen a legjobb női főszereplő kategóriában. Ezt még két másik követte Streepnek, de nagyon meg lennék lepve, ha az azóta tartó sikersorozat a következő években nem folytatódna. (Sergő Z. András)

 

5. Adaptáció (Spike Jonze, 2002)

Susan Orlean amerikai újságíró, író, aki amellett, hogy olyan magazinoknak dolgozik rendszeresen, mint a The New Yorker, a Vouge vagy a Rolling Stones, Az orchideatolvaj című könyv szerzője is, amit Spike Jonze adaptált vászonra 2002-ben. A filmben a Nicholas Cage által alakított, több sikeres filmet maga mögött tudó Charlie Kaufman küzd a forgatókönyvvel, amiért már előre felvette a fizetését. (A valóságban ténylegesen Charlie Kaufman írta az Adaptáció forgatókönyvét.) Az így született többrétegű, összetett film egyszerre szól a kiútkeresésről, a forgatókönyvírás nehézségeiről és egy orchideatolvajról.

Meryl Streep Susan Orleant játssza, megmutatva, hogy a negatív figurák is jól állnak neki. A lecsúszó oknyomozó újságírónő megformálásáért Oscar jelölést kapott, és egy Golden Globe-ot rakhatott fel a polcra az eddigi díjak mellé. (Mlinárik Mariann)

 

4. A szív hídjai (Clint Eastwood, 1995)

Clin Eastwood ’95-ös romantikus drámája amellett, hogy a mai napig az egyik legszebb szerelmes történet, újabb hibátlan alakítást hoz Meryl Streeptől. Az akcentusait egyébként is félelmetesen pontosan és hitelesen használó színésznőnek két mondat is bőven elég rá, hogy a néző azonnal meggyőződjön arról, hogy egy olasz középkorú nőt lát, aki csak beházasodott Amerikába. Francesca karaktere és Streep telitalálatos megformálása azonban túlmutat az olasz habitus és a begyöpösödött vidéki amerikai mintacsalád ellentétén. Az életéért hálás, ugyanakkor belül mégis borzasztóan elégedetlen nőben folyamatosan tombol a harc a régi álmok, a fiatalkori hév és a kalandvágy, valamint a kétgyerekes anya és jó feleség illúziójának fenntartása között.

Bár a film tényleges bonyodalmát az Eastwood által megformált Robert hozza el, Fransesca már a legelső képsorokban is finoman, de annál erősebben tolja a néző elé, mennyire más életre is vágyik. Mindez persze Eastwood rendezésének is köszönhető, de jóval inkább Streep játékának. A színésznő ismét bizonyítja, hogy a szépség, az elegancia nem a külsőségeken múlik, hiszen a szinte smink nélküli, sokat izzadó, mezítlábas olasz asszony egyszerre ejti rabul a mi szívünket is. Az a fajta érzékenység pedig, ami a színésznő legapróbb mozdulataiban rejlik, A szív hídjai során elárasztja a képernyőt, biztosítva, hogy akármennyi zseniális alakítást is kapunk Streeptől a jövőben, ezt a filmjét sosem felejtjük el. (Kajdi Júlia)

 

3. Julie & Julia – Két nő, egy recept (Nora Ephron, 2009)

Julia Child imádnivalóan elszánt nő, Meryl Streep pedig szívet melengetően kelti életre – még ha a pletykák szerint karaktere a valóságban közel sem volt ennyire szerethető. Nora Ephron Julie & Julia – Két nő, egy recept című filmjében két nő küzd önmaga megtalálásáért: Julia a második világháború utáni Párizsban egy férfiak uralta szakmába szeretne betörni, Julie (Amy Adams) pedig az ezredforduló Amerikájában egy Julia Child receptjei nyomán írt blog segítségével próbálja megőrizni épelméjűségét kiégett életében.

Streep – aki saját bevallása szerint sosem volt éppen nagy szakács, de a forgatás során Childnak köszönhetően sokat csiszolt technikáján – úgy nyilatkozott, hogy Julia élet iránti szenvedélye fogta meg őt a szerepben. Tetszett neki, hogy Child, még ha valami nem is sikerült a legjobban, igyekezett nem észrevenni azt. Ez az életszeretet átjárja Streep alakítását is, ami ezáltal ritka együttérzést és szimpátiát kelt a nézőben – aki ha főzni nem is kezd el rögtön, de biztosan keres valamit enni. (Molnár Kata Orsolya)

 

2. A Vaslady (Phyllida Lloyd, 2011)

A vaslady szerepét egyenesen Meryl Streepre öntötték. Eleve kérdés, miért kellett több, mint 30 évet várni egy ilyen nagy kaliberű politikus életének ilyen szintű megfilmesítésére, mint a több szempontból is rendkívüli Margaret Thatcher: voltak azért persze kísérletek, de abban világszerte egyetértés volt és van a mai napig, hogy egyik sem ér fel Phyllida Lloyd filmjének minőségével és sikerével. A Mamma Mia! rendezője ismét együtt dolgozott a színésznővel, de amíg előbbi filmjében csak egy átlagosan jól sikerült választás volt Streep, addig itt valószínűleg mással ez a film nem volt elképzelhető; nem lennénk meglepve azon sem, ha a rendező, a főszereplő és a még élő volt miniszterelnök együtt alakították volna a karaktert és vele a forgatókönyvet.

Thatcher és a ’80-as évek újraélesztésében a kezdetektől hittünk, s a végterméket látva sem csalódtunk. És noha filmnyelvi eszközök terén vagy dramaturgiájában nem veszi fel a legnagyobbakkal a versenyt (értsd: ha nem Meryl Streep legjobb alakításait, hanem legjobb filmjeit vennénk sorra, valószínűleg nem állna ilyen előkelő helyen), 2 Oscar-díjat azért így is begyűjtött a 2012-es gálán: a női főszereplő mellett a legjobb smink kategóriában. Mindezek miatt hát egy lapon említhető a néhány évvel korábbi A királynővel, amely szintén a 20. századi brit történelem fontos eseményeit taglalja. (Sergő Z. András)

 

1. Sophie választása (Alan J. Pakula, 1982)

A William Styron regényéből adaptált történetben Meryl Streep élete talán legemlékezetesebb szereplését nyújtotta, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a valaha élt egyik legnagyobb színésznőként emlegethessük. Az Alan J. Pakula rendezte szenvedélyes, melodrámába hajló filmben Streep egy USA-ba emigrált katolikus lengyel holokauszttúlélőt, Sophie Zawitowskit alakítja, aki a negyvenes évek végén egy brooklyni társasházban lakik. Sophie túlélő, de áldozat is egyben – szenved betegesen féltékeny, mentálisan instabil szeretőjétől, Nathantől (Kevin Kline debütáló alakítása), akivel se-veled-se-nélküled kapcsolatban él, és az őt kísértő tragédiától, melynek részleteit a szomszédságába költözött fiatal íróval való beszélgetések fedik fel.

A bűntudattól kísértett, törékeny nő múltja visszaemlékezésekben bontakozik ki előttünk. Az érzékeny alakításért Meryl Streep a második Oscar-díját tehette a polcra, teljesen megérdemelten – a jelenetet, melyben Sophie választani kényszerül, nem lehet elfelejteni. (Dancsi Ágnes)