Fókuszban Ráadás

Tízből tíz – Neurotikus lista Woody Allen legjobb filmjeiből

Egyesek szerint Woody Allen mindig ugyanolyan, s ez nem jó. Mások szerint Woody Allen mindig ugyanolyan, s ez bizony tök jó. Szerintünk Woody Allen nem mindig ugyanolyan, hanem van benne sok szín és meglepetés, ahogy azt legutóbbi filmjében, a múlt héten bemutatott Blue Jasmine-ben is megmutatta. A 77 éves rendező életművének legújabb darabja kapcsán válogattunk szubjektíven a majd’ félévszázados gyűjteményből. 10 kedvenc Woody Allen filmünk következik.

10. Süti, nem süti (2000)

Habár a Süti, nem süti kevésbé ismert, mégis fontos állomása az életműnek, legalábbis nézői, rajongói szempontból. A filmet 2000-ben mutatták be, vagyis újabb filmről van szó (figyelembe véve a sok-sok évtizedet, amelyet átívelnek a művek), mégis visszaköszönnek benne a korai Woody-filmek poénjai. Már a fő karakter, Ray (Woody Allen) is egy átdolgozott Virgil-figura (a Fogd a pénzt és fuss főszereplője), aki roppant egyedi módon kívánja kifosztani a közeli bankot. A nagy ötlet szerint Frenchy (Tracey Ullman), Ray felesége sütit árul, amíg hitvese és annak nem kevésbé zakkant barátai alagutat ásnak a bankhoz. A terv nem jön be, viszont a sütit viszik, nos, mint a sütit… Allen nem csak a jól ismert neurotikus okostojás karakterét eleveníti fel, de egyik kedvenc témáját is bedobja, és azt boncolgatja, miként változtatják meg a külső körülmények egy pár életét. Alapvetően persze vígjátékról van szó, úgyhogy bergmani mélységekről szó sincs, de jobb is így. Ideális film egy fárasztó nap után. Kikapcsol, elgondolkodtat picit, és garantáltan megnevettet. (Maksai Kinga)

Woody Allen a Süti, nem süti című filmben9. A rádió aranykora (1987)

Személyes kedvencem, A rádió aranykora Woody Allen talán legszebb, de mindenképpen legnosztalgikusabb filmje egy letűnt korról, a negyvenes évekbeli Manhattan világáról. A film apró kis szerelmes levelek gyűjteménye: bűbájosabbnál bűbájosabb sztorik fűzére, melyek mindegyike egy zsidó család mindennapjai – és természetesen a rádió körül forog. A szereplők laza szálakkal összefonódó történetét a film Woody Allen hangján megszólaló narrátorának visszaemlékezései adják saját gyerekkoráról a második világháború idején. Ahogy az idő megszépíti az emlékeket, úgy finomította és sztereotipizálta a szereplők vonásait is a visszaemlékezés: a karaktereket lágy vonásokkal rajzolják fel a jelenetek, melyek rövidségük ellenére is tökéletesen elegendők, hogy rögtön szívünkbe zárjuk a család valamennyi tagját. A tökéletes nosztalgiához a remek zene is hozzájárul, folyamatosan szólnak a negyvenes évek slágerei, melyek segítségével a film már az első percben beszippantja a nézőt, és visszarepíti az időben. (Molnár Kata Orsolya)

8. Agyament Harry (1997)

A kilencvenes évek talán nem volt Woody Allen legsikeresebb korszaka, a termékeny művész azonban még ebben a nehéz időszakban is tudott igazán maradandót és szórakoztatót alkotni. Az Agyament Harry tökéletesen leképezi az író-rendező belső művészi vívódását és küzdelmét az ihletettlenséggel. Az pedig már Woody Allen zsenialitása, hogy mindezt képes egy őrült, elképesztően humoros és pozitív értelemben beteg módon a nézők elé tárni. A főszereplő, Harry Block (célzás a alkotói válságra) a filmben folyamatosan halad a szétesés felé, majd egy meglepő fordulattal végül a pokolban köt ki. Az Agyament Harry első fele is kellőképpen elborult (a kedvencem a Robin Williams alakította színész, aki nem tud fókuszálni, ezért a teste sosem éles a filmen, még otthon sem), de a pokolbéli jelenetek az ördögöt játszó Billy Crystallal válnak igazán agyamentté: „Hatodik szint: szélsőségesek, sorozatgyilkosok, ügyvédek, akik a televízió képernyőin produkálják magukat. Hetedik szint: média – sajnáljuk, ez a szint betelt.” (Tóth Nándor Tamás)

Woody Allen az Agyament Harry7. Hollywoody történet (2002)

Woody filmjei szinte sosem nélkülözik az önéletrajzi ihletést, a Hollywoody történet azonban még az átlagosnál is határozottabban reflektál a New York-i rendező pályájára. A történet középpontjában az egykor nagy, mára azonban erősen elfeledett direktor (Allen) figurája áll, aki volt feleségétől (Téa Leoni) kap felkérést, hogy rendezze meg élete filmjét. A vívódó művész a forgatás első napján pszichoszomatikus alapon elveszti látását – ügynöke (Mark Rydell) javaslatára azonban ahelyett, hogy színt vallana, sötétben tapogatózva nekikezd a munkának. Az eredmény természetesen az őrület maga, a legvidámabb fajtából. Sokat bírálják Allen kilencvenes és kétezres évekbeli munkáit, de az Oscar-jelölések száma azt mutatja, hogy az író-rendező időről-időre képes megújulni, és minden évtizedben le is tesz az asztalra két-három nagyszerű filmet – egy ilyen termékeny alkotónál, aki szinte minden évben kijön egy új filmmel, ez már szinte statisztikailag is elvárt. A Hollywoody történet igazi habkönnyű szórakozás – de abból remek. Woody nem tesz most sem mást, csak magát adja: szarkasztikus a végtelenségig, gyomorremegtetően neurotikus és persze sziporkázóan vicces – és ez a nézőnek éppen elég. (Molnár Kata Orsolya)

Woody Allen a Hollywoodi történet című filmben6. Éjfélkor Párizsban (2011)

Öreg Woody nem vén Woody. A film, amely igazi bizonyíték arra, hogy az idős korában általában egy szinten monoton teljesítő idős Woody Allen képes a minőségi ugrásra. A Párizsban játszódó időutazásos történet olyan szinten esszenciálisan woodyallenes, hogy az szereplőire is átragad. Owen Wilson, a fiatal, művészlelkű, kicsit magának való, a csodát kereső amerikai forgatókönyvíró nemcsak karakterében, hanem a megformálásban (gesztusok, szóhasználat, viszonya a nőkhöz stb.) is rengeteget átvett a rendezőtől. És persze a történet: Woody Allen forgatókönyveiben gyakran találkozunk a deus ex machina megoldásával: bárcsak úgy lenne hogy… és úgy is lesz. Milyen egyszerű elgondolni, hogy hirtelen a huszas évek art groupie-jába csöppenjünk, s milyen természetes, hogy ez minden gond nélkül megvalósulhat?! A film többi alkotóeleme is a régi rendezőt idézi: a karakterek megformálása, a történet kedves csavarjai és egyáltalán az a fajta hangulat, ami csak kedvenc New York-i rendezőnkre vallhat. (Sergő Z. András)

5. Zelig (1983)

Egy képzeletbeli történelmi személyről készült dokumentumfilm maga is csak „áldoku” lehet. Hogy hidalható át ez a helyzet? Hogy tűnhet mégis hitelesnek az anyag? Például szakmai tekintélyek bevonásával. Ha megszólal Susan Sontag, amerikai író, rendező, esszéista, ki ne hinne neki? Így történik a Zeligben is. Leonard Zelig életébe a húszas éveket idéző fekete-fehér képeket mellett színes interjúrészletek vezetnek be. Így ismerjük meg ennek a különleges férfinak az életét, aki „egészen véletlenül” Woody Allen arcvonásait hordozza. Mitől olyan érdekes? Rövid idő leforgása alatt képes fölvenni az őt körülvevő emberek fizikai és szellemi jellemzőit, legalábbis a leginkább kézenfekvőket. Ezzel teljesen elkápráztatja a környezetét, és orvosi megfigyelés alá kerül, egy fiatal pszichiáter, Eudora Fletcher (Mia Farrow) keze alá, aki igencsak a szívén viseli az ügyet. A játékos, humoros film története az egyéniség és ennek hiánya körül bonyolódik sok csavarral, Woody Allen-es esetlenséggel és szándékosan mosolyra fakasztó túlzással. Erősen ajánlott. (Szatmári Zsófia) Zelig4. Fogd a pénzt és fuss! (1969)

Noha a rendező egyik korai filmjéről van szó, mégis rajta van már minden olyan kézjegye, amely egész pályáját meghatározza. „Csak semmi cicó, nálam van a stukker!” – mondja Virgil (Woody Allen), a film „főhőse”, amikor bankot rabolni készül, s ez már tényleg mindennek az alja, mert amúgy ő semmire sem jó. A bankrablás persze nem jön össze, mint ahogy úgy általában semmi sem. A 30-as években született New York-i zsidó fiú karaktere nem kis öniróniával születik, amelyben a rendező saját személyisége látható, és mindazt a sok borzalmat, amit egy boldog életbe nem tudnánk beleképzelni, úgy tárja elénk, hogy azon végig teli szájjal nevetünk. Aki tehát csak ismerkedik a rendező géniusz életművével, bátran kezdheti azt a Fogd a pénzt és fuss!-sal, egészen biztos, hogy ha megtetszik neki, a későbbi filmjeit is értékelni fogja. (Sergő Z. András)

3. Match Point (2005)

Woody Allenről már a kétezres évek elején is mondogatták, hogy elvesztette az oroszlánkörmeit. Jó oroszlánként erre azzal reagált, hogy odavágott egyet a kritikusainak. A Match Point, a rendező stílusától merőben eltérően, pszichológiai-bűnügyi thriller, zéró szépelgéssel, romantikával vagy woodyallenes humorhangulattal, viszont jó adag realista (és társadalomkritikus) cselekményvezetéssel. Magyarul: ütős film sötét témákról. Meggazdagodásról, érzelmi kihasználásról, gyilkosságról, bűnökről. Az se ártott persze, hogy Scarlett Johansson azóta se volt olyan lenyűgözően kívánatos, mint a Match Pointban. A lényeg azonban Woody Allen főnix-szerű megújulása egy tőle addig idegen zsánerben. Finanszírozási nehézségek miatt forgatták Londonban, de a modern brit környezet csak jót tett neki. A forgatókönyv Oscar-jelölést érdemelt. Maga Allen pedig ezt mondta róla: „egyike kevés A-listás filmjeimnek”, és „lehetséges, hogy a legjobb film, amit valaha készítettem”. Igaz, ezt is: „Szigorúan véletlen volt, éppen csak jól sikerült benne minden.” Mint, tudod, annyi igazán nagy filmben. (Havasmezői Gergely)

Match Point

2. Manhattan (1979)

Nem véletlen, hogy a városrészről kapta a címét a film. A nyitójelenet egy fekete-fehér montázsban New York City legsűrűbben lakott kerületét mutatja be. Akár egy városfilm: az időtlen szépséget kifejező monokróm képek tökéletes szimfóniában lüktetnek együtt Gershwin zenéjének ütemével. Felhangzik a főszereplő hangja: „Első fejezet. Hősünk imádta New Yorkot… Bálványozta, már-már érdemtelenül… Nem, inkább, elolvadt tőle.” A Manhattan egyik főszereplője maga a Nagy Alma, melyet Gordon Willis operatőr fény és árnyék játéka olyan emlékezetes képeken örökít meg, hogy ha visszagondolunk erre a filmre, ezek a képek fognak először az eszünkbe jutni: ahogy Isaac és Mary hajnalban üldögélnek a Hudson folyó partján, de csak a sziluettjüket látjuk az ébredező város fényében, vagy ahogy a Hayden planetáriumban tett űrbéli sétájuk során csillagok világítják meg egymáshoz közeledő arcuk árnyékát. A film másik főszereplője természetesen Woody Allen, vagyis Isaac, egy felső-középosztálybeli, neurotikus író. A világon minden aggodalommal tölti el, a leszbikus ex-felesége válásukról írt könyvétől kezdve, a humorából pénzt csináló tévés munkáján át, egészen a lakása csapjából folyó barnás színű ivóvízig. A 42 éves Isaac a 17 éves Tracy-vel (Mariel Hemingway) él egyre komolyabb kapcsolatban, amikor szerelmes lesz a nagyvilági entellektüel újságírónőbe, Mary-be (Diane Keaton.) A helyzetet tovább nehezíti, hogy a nő Isaac legjobb barátjának, (az egyébként házas) Yale-nek (Michael Murphy) új barátnője. Innentől a történet csak bonyolult lehet, és a sztori külön iróniája, hogy a szerelmi sokszög legérettebb csúcsa a kamaszlány. A szokásos romkomoktól eltérően itt nem csókkal vagy esküvővel zárul a film, (bár a szeretett nő elutazását az utolsó pillanatban megakadályozni kívánó hősszerelmes itt is színre lép, csak egy kicsit másképp…) A Manhattan egy melankolikus-romantikus történet Woody Allen New Yorkjáról, amelyben tökéletesen egyesíti a rá annyira jellemző szarkasztikus humort és a drámát, a szórakoztatást és a művészetet. Nem véletlenül tartják a kritikusok (ahogy mi is ezen a listán) az Annie Hall mellett a legjobb Woody Allen filmnek. (Simor Eszter)

Mariel Hemingway és Woody Allen a Manhattan című filmben1. Annie Hall (1977)

Egy film, amely nem egy, hanem egy csapásra két ember életét is megváltoztatta. Woody Allen számára az 1977-ben bemutatott Annie Hall jelentette az igazi áttörést, Diane Keaton pedig a film által vált sztárrá. Négy Oscart is kapott: Keaton elvitte a legjobb női főszereplőnek járó díjat, de a rendezés, a forgatókönyv és a legjobb film kategóriákban is győzött ez a romantikus komédia. Ha valakinek csak egyetlen Woody Allen filmet volna lehetősége megnézni, mindenképpen ezt ajánlanám, mert ugyan az azóta eltelt harmincöt évben számtalan filmet írt és rendezett, mégis ebben a műben koncentrálódik leginkább mindaz a műveltséganyag, szarkazmus és hihetetlen humor, amely olyan különlegessé teszi az alkotásait. Az Allen által megformált Alvy Singer megrögzött New York-i értelmiségi, aki naphosszat a lelkét böködi, és próbálja megtalálni azt a nőt, akivel testi és lelki szinten egyaránt működik a dolog. Sok rövidebb viszony után Annie mellett köt ki, de hát ezzel a kapcsolattal is van munka. Hogy ez így leírva nem túl izgi? Higgyétek el, az. A megszámlálhatatlan kulturális utaláson, ironikus beszóláson és poénon túl csodásak a színészek is. Allen és Keaton tökéletes összhangban vannak jelen a vásznon, nem csoda, hogy a mai napig közel állnak egymáshoz. De az apróbb szerepekben feltűnő színészek – Shelley Duvall, Christopher Walken, Tony Robert és Paul Simon – is brillíroznak. (Maksai Kinga)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..