Egy generáció kedvenc színésze, Hollywood egyik legnagyobb csillaga, egy szebb napokat is megélt, de töretlenül népszerű ikon. Robert De Niro sokéves pályája előtt tíz legjobb alakításával tisztelgünk.
A héten mozikba került Joker remek apropót nyújtott nekünk arra, hogy a filmben tiszteletét tevő Robert De Niro karrierjén végighaladjunk, és kiragadjuk azt a tíz alakítást, amivel korunk legjobb színészei közé emelkedett. Todd Phillips filmje stílusában egy főhajtás Martin Scorsese mesterművei előtt, így nem volt kérdés számára, hogy De Nirót is beemelje a képbe mint Scorsese hajdani kedvencét. De ki tett többet a másik karrierjéért?
Nem titok, hogy a Scorsese-De Niro munkakapcsolat sok maradandó filmmel ajándékozott meg minket, és a listában is helyet foglal pár. De rajtuk kívül is az olasz származású amerikai színész karrierje során rengeteg filmben alakított emlékezeteset, még ha napjainkra már nem kapja meg azokat a szerepeket, amikben igazán kibontakozhatna – vagy csak nem vállalja őket. De Niro hiába ugrik fejest még tucatnyi alpári vígjátékba égetni magát, még úgyis egy olyan életmű áll mögötte, melyre könnyű büszkének lenni.
Íme hát a tíz film, melyben Robert De Niro a legnagyobb teljesítményét nyújtotta!
10. Bronxi mese (Robert De Niro, 1993)
A Bronxi mesében De Niro egészen hétköznapi figurát alakít, egy bronxi buszsofőrt, aki lassan, de biztosan elveszíti kapcsolatát a fiával a helyi maffiafőnök ténykedése miatt. A fiút magába húzza az alvilág, a szigorú, megvesztegethetetlen apa pedig hiába igyekszik megóvni őt Sonnytól, a helyi keresztapától (Chazz Palminteri). Palminteri saját életéről írt színdarabot, majd forgatókönyvet, és felkérte Robert De Nirót, hogy kivételesen ne maffiafőnököt, hanem egy egyszerű embert játsszon el, és álljon át a jó oldalra.
És rábízta a rendezést is. Hogy De Niro gengszterfilmek egész sorában vett részt, letagadhatatlan. Biztos kézzel vezet végig a történeten az ártatlan kisfiú megromlásától egészen a szomorú végkifejletig. Sallangmentes, a dráma, a humor és a tragikum is a helyén van. Ráadásul nagyon ritkán láthatjuk ennyire feddhetetlen szereplő bőrébe bújni, igazán jól esik a szívnek látni, hogy végre egy „átlagos” életért küzd.
Nem ez lett a legsikeresebb filmje, de hogy az egyik legkülönlegesebb, az biztos. Tragikus történet elvesztegetett tehetségekről, félresiklott életekről. A dilemmáról, hogy átlagos sorsú kisember maradsz, aki buszt vezet naphosszat, vagy beállsz a helyi maffiához csempészni. És ha az előbbit választod, akkor jó eséllyel a fiad majd egy senkinek fog tartani, te pedig hiába mutattál neki jó példát. Nagyszerű ötlet volt mind a rendezést, mind pedig a szerepet De Nirónak adni, mert talán ő a legalkalmasabb arra, hogy egy átlagemberből is hőst csináljon. (Moldován Tünde)
9. Szemtől szemben (Michael Mann, 1995)
Robert De Niro több évtizedes pályafutásának egyik abszolút csúcspontja Michael Mann robusztus, háromórás bűndrámája. Melyben ő a rabló, Al Pacino a pandúr, Mann pedig a felettük irányító bábjátékos, akinek filmje csak látszólag tűnik egy sima bűnüldözős thrillernek. A Szemtől szemben egyszerre teljesíti, ugyanakkor totálisan dekonstruálja a műfaj jegyeit, archetípusait, a szövevényes cselekménynél még hangsúlyosabb a karakterrajz, a főhősök életét kihangsúlyozó vizualitás. Neil McCauley (De Niro) és Vincent Hanna (Pacino) életét a pillanatnyi feszültség, a bankrablás vagy a hajsza adrenalinja hajtja előre, azon kívül minden más kiüresedett, személytelen és végtelenül magányos.
Mann modern klasszikusa a tömör feszültség, a robbanékony akció és a fojtogató nagyvárosi melankólia egyvelege, két ember párharcáról, akik tudják, hogy több közös van bennük, mint bárki másban. De Niro visszafogott, minimalista játéka, amivel az érzelemmentes profit alakítja tökéletesen illeszkedik Mann többi protagonistája mellé. Egy érzelmeit maximálisan uraló embert formál meg, aki minden lépését előre eltervezi, mert az ő világában elég csak egy rossz lépés és vége mindennek. Pazarul megírt karakterek és dialógusok, a filmtörténelem legrealisztikusabb tűzpárbajai, dübörgő zene, acélhideg képi világ, egzisztencialista dráma és egy megrendítően elégikus befejezés. Három óra ritkán telítődik annyi mélységgel és tartalommal, mint a Szemtől szembenben. (Szabó Kristóf)
8. Csillagpor (Matthew Vaughn, 2007)
Matthew Vaughn filmjében De Niro szerepet játszik a szerepben. A „veszedelmes és könyörtelen” Shakespeare kapitány bőrébe bújva igyekszik fenntartani a legénysége és az egész világ előtt a kegyetlenség látszatát – ami nehéz ügy, ha valójában még sohasem ölt, és szabadidejében balerinának öltözik a kalózhajón jól álcázott gardróbjából.
De Niro ez alkalommal is bebizonyította, hogy nincs szerep, amiben ne tudna otthonosan mozogni. Kiválóan formálja meg a Csillagpor különc figuráinak egyikét; megjelenik a fantasykra oly jellemző kíméletlen harcos szerepkörében, hogy aztán teljesen ki is forgassa ezt a képet. Főgonoszból egy csapásra a főhősök jótündérévé változik, miután megismerjük érzékeny, végletekig romantikus és művészetekért rajongó énjét. Egyedi De Niró-i humorát bevetve ezúttal komikusi oldalát helyezi előtérbe, olyan tökéletesen, ami miatt nem tudjuk elképzelni, hogy van bárki is, aki ne szeretné őt. És ami a Csak egy kis pánikban, a Nagyfater elszabadulban és ebben a szerepében is olyan markánsan megnyilvánul, az talán egész pályafutásáról elmondható: bármilyen szerepet képes nem csupán eljátszani, de ki is forgatni azokat. (Németh Míra)
7. Angyalszív (Alan Parker, 1987)
Hollywood legnagyobb színészeinek az évtizedek során dukált az, hogy eljátszhassák a Sátánt egy projekt erejéig. És mivel egy ilyen archetipikus entitást is meg lehet közelíteni a legkülönfélébb irányokból, az igazán profik éltek is a lehetőséggel. Míg Nicholson inkább a humor irányába indult Az eastwicki boszorkányokban, Al Pacino már Az ördög ügyvédjében egy harsány, energikus változatát mutatta meg az Ördögnek. De mindkettőjüket megelőzte Robert De Niro alakítása az Angyalszív című misztikus krimiben.
Csupán mellékszerep az övé, és a játékidő nagyon kis százalékában van jelen Louis Cypher. Ő a főszereplő, Harold Angel (Mickey Rourke) magánnyomozó megbízója. Elő kell keríteni egy elveszett személyt, egy tengődő lelket. De Niro kimért, artikulált és velejéig sötét entitásként telepszik rá a film cselekményére. Hosszú, hegyes körmeivel, elegánsan fésült sötét hajával és nyugodt megjelenésével egy olyan Sátánt jelenít meg, mely nem agresszívan veti rád magát, hanem csendben elemészt. Mint a tojást az éttermi jelenetben, úgy zabálja fel Angel lelkét is a film 113 perce során. (Szécsényi Dániel)
6. Cape Fear – A rettegés foka (Martin Scorsese, 1991)
Max Cadyt (Robert De Niro) gyilkosságért és erőszaktevésért ítélték börtönre. Kirendelt védője, Sam Bowden (Nick Nolte) belső iránytűjére hallgatva szándékoltan tartott vissza bizonyítékokat, melyek akár szabadlábra is helyezhették volna ügyfelét. Az iskolázatlan Cady azonban a börtönben rendesen kiműveli magát jogból, és magára veszi a keresztény hitet is. A cellákból kiszabadulva új emberként lép a világba, és első teendői közt kezdi el terrorizálni Bowdent és családját korábbi sérelmei miatt.
Martin Scorsese nem thrillereiről híres, de a Cape Fear (mely egy 1962-es film feldolgozása) szerencsére nem fogott ki a rendezőn. A rettegés foka azt a kérdést feszegeti, mi van akkor, ha a pszichopata gyilkosnak igaza van a magát morálisnak gondoló ügyvéddel szemben? Robert De Niro vérfagyasztóan kelti életre a ragadozó Cadyt, aki szívesen mászik rá fiatal lányokra, de ki is harap egy darabot az arcukból, ha úgy érzi. Megállíthatatlan, veszélyes és céltudatos: egy olyan figura, akinek még a halála is hidegrázóan ördögi. A szerep kedvéért látványosan ki is gyúrta magát és fogait is megcsináltatta, hogy kopottabbnak tűnjön. Max Cady a legdurvább arc, akit De Niro valaha eljátszott (szinte már durvább, mint az előbb említett Louis Cypher). (Szécsényi Dániel)
5. Frankenstein (Kenneth Branagh, 1994)
Ahogyan Kenneth Branagh-tól megszokhattuk, nagyon alapos munkát végzett a ’94-es Frankenstein rendezése során. A színész-rendező a szörnyet feltámasztó Doktor Frankenstein bőrébe bújva alkotja meg azt a „De Nirót”, akit első pillanatban visszataszítónak találunk, hogy aztán megismerve őt együttérzést tanúsítunk vele. De Niro ezúttal (is) képes volt arra, hogy egyetlen karakter megformálása során a legkülönbözőbb érzéseket váltsa ki belőlünk.
Bemutatja azt a folyamatot, ami akkor megy végbe, ha egy érző lényt senki sem szeret, és ami még fontosabb, azokat a következményeket, amik ezzel járnak. A Frankenstein eredetije is többről szól puszta bizarr agyszüleménynél, Branagh verziója pedig még inkább előtérbe helyezi a történet egyik legfontosabb kérdését: mi válik az emberből, ha a társadalom, esélyt sem adva neki, azonnal kirekeszti? Az a megvetés és gyűlölet, amely rövidke élete során folyamatosan éri Frankenstein szörnyszülöttjét, az egyébként nyitott és barátságos természetét tömény embergyűlöletté alakítja. Maga a sztori nem feltétlenül hangzik egyedülállónak – jó páran feldolgozták már a kitaszítottak problémáját –, épp emiatt a színészi játék válik a film sikerének egyik sarkalatos pontjává.
De Niro alakításában pedig ez a társadalmi kirekesztettségtől agyongyötört figura egyszerre lesz olyan, mint egy szeretetre kiéhezett kisgyerek és egy kegyetlen gyilkos. Karaktere velejét pedig „teremtőjéhez” intézett szavaival ő maga fogalmazza meg: „Olyan szeretet él bennem, amelyhez hasonlót te elképzelni sem tudsz. És olyan tomboló düh, amely a te szemedben hihetetlennek tűnne. Ha az első érzést nem élhetem ki, akkor a másodikat fogom.” (Németh Míra)
4. Dühöngő bika (Martin Scorsese, 1980)
Még tartott A keresztapa II. forgatása, amikor Robert De Niro olvasta Jake La Motta, egykori bokszoló életrajzát. Felcsillant a szeme, hiszen ideális filmötletnek tűnt. 4 évnyi győzködés, valamint az Aljas utcákat követő két közös film (a Taxisofőr és a New York, New York) után az akkor épp kokain-túladagolás miatt kórházban fekvő Martin Scorsese végül rábólintott. A többi pedig már történelem.
De Niro a tehetséges, ám végtelenül agresszív és önpusztító bronxi bika szerepében megkapta (A Keresztapa II. után) második aranyszobrát az Akadémiától, immáron főszerepért. A vásznon innen és túl is apait-anyait beleadott. A verhetetlennek tűnő szálkás izompacsirtából elhízott, a börtönben lelkileg és mentálisan összeomló klubtulajdonossá züllő férfi ábrázolása érdekében majdnem 30 kilót hízott. Egyszerre ijesztő és szánalmas karaktere a hollywoodi elitligába repítette, a Dühöngő bikát pedig bevéste a film történelemkönyvébe: az Amerikai Filmintézet (AFI) minden idők legjobb sportfilmjének választotta. (Gyenes Dániel)
3. A keresztapa II. (Francis Ford Coppola, 1974)
Hiába toporgott korábban is Hollywood kapujában De Niro, hiába lépett át rajta majdnem az Aljas utcákat követően (ami nem mellesleg Scorsesével való gyümölcsöző kapcsolatának első lépése volt), A keresztapa második része tette fel őt istenigazából a térképre. Az akkor már a 30-as éveiben járó színész Coppola mestermunkája révén véste be magát először a filmtörténelembe. A trilógia középső darabjában nyújtott alakítása megannyi szempontból kiemelkedő. Egy utánozhatatlan színészikon Oscar-díjas alakítása után kellett megállnia a helyét a fiatal Vito Corleone szerepében. Marlon Brando árnyékából pedig korántsem könnyű kilépni. De Niro azonban meggyőző természetességgel bújt a kezdő gengszter bőrébe, aki szépen lassan kitapasztalja, hogyan is vegye át a hatalmat egy egész városon.
Corleone egyszerre erőskezű, akaratos és olykor kegyetlen, miközben a becsület és az erkölcs egy bizarr kombinációját vakon követve lépten-nyomon jót is tesz a környezetével. Nézőként egyszerre tiszteljük, féljük, csodáljuk. Ahogy apró rezdülésekkel, fél pillantásokkal tekintélyt parancsol, miközben földhözragadt öniróniája jelenetről jelenetre félmosolyt csal az arcára, és a miénkre is. Megkérdőjelezhetetlen hitelességgel formálja meg a keresztapát, végig szem előtt tartva Brando korábbi játékát is. Ha pedig mindez nem lenne elég, a film egészében alig 10 szót ha beszél angolul, hiszen végig egy több dialektust vegyítő szicíliai olasz nyelven halljuk őt, amelyet négy hónapon át tanult a forgatás előtt, miközben át is költözött Szicíliába felkészülés gyanánt. A method acting egyik legnagyobb képviselője született meg vagy inkább forrt még jobban ki a filmmel, amely nem utolsó sorban Oscar-díjat is hozott a színésznek. (Kajdi Júlia)
2. Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976)
Hollywood évtizedeken keresztül építette bennünk a klasszikus hős fogalmát, Martin Scorsese pedig Robert De Niróval közösen ajtóstul berontva verte hülyére a közönség fejében létező sármos, lovagias és tiszta héroszok megtestesítőit. A Taxisofőr Travis Bickle-je egy álmatlanságban szenvedő, Vietnámot megjárt veterán, aki elméjében beteges és torz elképzeléseket vall arról, hogyan kéne megtisztítani az őt körülvevő világot. Taxijával New York azon vidékére is elmerészkedik, ahová senki sem vállal fuvart. Ugyanakkor meglehetősen bizarr módon fejezi ki érzelmeit a hölgyek iránt és még az első randira is képes kiszemeltjét egy pornó moziba invitálnia. Közben pedig a viszontagságos körülmények hatására groteszk kereszteslovagként indul csatába, melyet De Niro vérfagyasztó alakítással formál meg, melyért megszerezte első Oscar-jelölését is.
A film és az alakítás óriási visszhangot váltott ki, érzékeny pontjain találva az amerikai társadalmat. Az egyik a veteránok társadalomba való visszailleszkedésének problémája, ami három évvel a vietnámi konfliktust lezáró párizsi béke és csupán egy évvel Saigon eleste után rendkívül aktuálisnak számított az Egyesült Államokban. A másik az erőszakos emberek társadalmi megítéltsége, mely nem feltétlenül párosul társadalmi megvetéssel, sőt. A film egy olyan, szinte már valószerűtlen helyzetet mutat be, melyben a szó szoros értelmében vett antihős igazi hőssé, a bosszú angyalává magasztosul. De Niro valósággal eggyé vált Travis karakterével, melynek eredménye a szállóigévé lett “You talkin’ to me?”, a színész improvizációja volt. Alakításában mesterien keveredik a fegyverfétises egykori katona, az udvarlási gondokkal küzdő túlérzékeny kamasz és az álmatlanságból az éjszakába menekülő számkivetett figurája.
A Taxisofőr és De Niro játéka ráadásul történelemformáló alkotássá vált, hiszen a Ronald Reagen elleni merénylet elkövetője a filmre hivatkozva próbálta meg elnyerni Jodie Foster kegyeit. (Gueth Ádám)
1. A komédia királya (Martin Scorsese, 1982)
1982-re Martin Scorsese és Robert De Niro már túl voltak legendás együttműködésük néhány ikonikus darabján. A De Niro által játszott karakterek egytől egyig saját létbizonytalanságukkal, kicsinyességükkel vagy múltjukkal küzdenek, ez a folyamatos harc pedig mindig dühöt és agressziót szül. Mindketten nagyot kockáztattak azzal, hogy 1982-ben előrukkoltak egy éjsötét humorban úszó, groteszk komédiával, ahol egy feltörekvő komikus, Rupert Pupkin (Robert De Niro) elrabol egy országosan ünnepelt talk show műsorvezetőt (a legendás Jerry Lewis), hogy a férfi műsorában, élő adásban csillogtassa meg tehetségét.
Rupert Pupkin a színész karrierjének egyik legösszetettebb és legmegosztóbb karaktere: kétségbeesetten próbál nevettetni, mégis minden gesztusa és tette nyugtalansággal tölti el a nézőt. Pupkin kicsit irritáló, de félszeg és esendő. Tényleg az lenne? Egy férfi, aki elrabol és fegyverrel fenyeget valakit, hogy a képernyőre kerüljön? Pupkin fanatikus és agresszív. Valóban? Egy férfi, aki önként átadja magát a rendőrségnek és 15 perces hírnevét egyből megosztja szíve választottjával? A film végén, börtönből való szabadulása után Pupkin ünnepelt sztár lesz. Vagy mégsem? Scorsese a film elejétől kezdve összemossa a férfi fantáziáit és vágyálmait a valósággal, így lehetetlen eldönteni, hogy amit látunk, az képzeletének műve-e. Képtelenség fogódzót találni a hírnevet mániákusan üldöző komikus emberrabló objektív megítéléséhez, ez a folyamatos bizonytalanság és kiszámíthatatlanság pedig De Niro karrierjének legnagyobb teljesítménye! (Dunai Marcell)
