Mindig lenyűgöz minket a zseniális Tilda Swinton: az A Bigger Splash premierje kapcsán összeszedtük nektek (szerintünk) legjobb 10 filmjét.
10. Benjamin Button különös élete
Egy ember megszületik, felnő, szerelmes lesz, gyereke születik, majd meghal. Röviden ennyi az élet, benne sok öröm és bánat, mindez önmagában azonban még nem való film
re. Kivéve, ha mindezt visszafelé csináljuk, amitől rögtön megváltoznak a hangsúlyok. A Brad Pitt alakította Benjamin Button egyszerű, századelőn született amerikai polgár, csak éppen öregen, és egyre fiatalodik. A női főszerepet alakító Cate Blanchett, a „klasszikus módon” megöregedő Daisy megfelelő ellenpontja a címszereplőnek, ami sok filmes és párkapcsolati feszültséget teremt, amit csak az igazi szerelem tud feloldani.
A film egyébként is tele van nagy életkérdésekkel és erre adott nem értelmi, sokkal inkább érzelmi válaszokkal. A Tilda Swinton által alakított Elizabeth Abbott tipikus epizódszereplő, aki azonban többször is felbukkan, kicsit érzékeltetve azt is, az emberi élet tele van nagyon rövid lefolyású, de nagy hatású kapcsolatokkal, ismeretségekkel, amelyeket sosem szabad félvállról venni. David Fincher egészen biztosan nem legjobb, de talán legszebb filmjét sokan nagyon szeretik, mások szerint merő giccsparádé. (Sergő Z. András)
9. Ave, Cézár!
Coenék legutóbbi filmjében Swinton csak epizódszerepet kapott, ám excentrikussága miatt maradandó élmény ez a szerep is: újságírónő-ikreket alakít, méghozzá fertelmes boszorkákat ám! A film tele van az ötvenes évek Hollywoodját nevetségessé tevő betétekkel – írja kritikánk, a szálak egyike pedig a szörnyű bulvársajtó, a színész-pletykákra építő lapbirodalmak és mindenható, karrier-eldöntő szerkesztőik körül szövődik: ennek a világnak a nevetségességig eltúlzott paródiáját adja elő Swinton látványos örömmel.
A legtöbb szereplő ebben a filmben is hülye kissé (mint Coenéknél általában), de a hülyeségükre nem sújt le a világ rendje (mint Coenéknél általában). Következmények és félelem nélküli burokban élnek. Mégis rettentő komolyan veszik magukat! Swinton remekel az örökké sértett és kíváncsi, egymásra féltékeny ikerpár szerepében. Ecetes-cukormázas alakítása az egyik csúcspont ebben a lüke, csavaros, abszurd filmben. (Havasmezői Gergely)
8. Égető bizonyíték
Szerkesztőségen belül és kívül is rettentő ellentmondásos a Coen testvérek vérbő szatírája. A rengeteg nagynevű színészt felsorakoztató balekmozi egyesek szerint ugyanis az évtized vígjátéka, mások pedig nagyon kínosnak tartják a festett hajú Brad Pittnek, mint a konditerem alkalmazottjának marháskodását a felső tízezer zűrös ügyei között.
Pedig szerintem nem kérdés: a rendezőpáros olyan szinten tolta túl a baromságot, hogy az már valóban vicces tud lenni, arról nem is beszélve, hogy az ilyen szintű elhajlást a legnehezebb rendezőként valóban kézben tartani. A futópad után az öltözőben felejtett floppy lemez (!) a kisemberből hozza ki a legnagyobb wannabe gengsztert, aki egy röpke pillanatra magáénak érzi a gazdagok és kiváltságosok hétköznapjait. Az Égető bizonyítékban Tilda Swintonnak ugyan inkább csak a kontrás szerepe jut a főszereplő, minden hájjal megkent „vállalkozó” Cox (John Malkovich) feleségeként, de nagyszerűségét éppen ez adja: bármilyen szerepben bármire képes. (Sergő Z. András)
7. Constantine, a démonvadász
Androgün arkangyal: soha, soha nem volt még testre szabottabb szerep a világon, mint Tilda Swintoné ebben a filmben – mint Schwarzenegger és a terminátor, Sigurney Weaver és Ripley. Swinton különleges arcberendezkedése, finom és rendkívül hatásos játéka, furcsa kisugárzása a film legizgalmasabb, legfenyegetőbb lényét teremti meg, pedig a Constantine tele van ám velük (a filmtörténet egyik legjobb Luciferéig bezárólag). Gabriel arkangyalnak nincs neme, épp csak emberi az arca, és mintha légies könnyedségből állna: Swinton játéka olyan látványosan kiemeli az emberi szférából, ami minden más manír nélkül is tapinthatóvá teszi hatalmát. Szinte szárnyak sem kellenek, hogy belássuk: fölöttünk álló lény.
És Swinton lubickol a szerepben. Bár a filmet erősen alulértékelte mind a kritika, mind a box office, rengeteg olyan érték van benne, ami miatt érdemes esélyt adni neki (különösen az egyhangú képregény-adaptációk áradatában, amelyből magasan kiemelkedik), és az egyik legfontosabb ilyen érték az arkangyal karaktere. (Havasmezői Gergely)
6. Snowpiercer – Túlélők viadala
Az utóbbi évek legsikeresebb koreai filmjében számtalan amerikai és brit színész kapott kisebb-nagyobb szerepet, mégis mind közül a legemlékezetesebb Tilda Swinton alakítása volt. A színésznő ismét egy negatív karaktert játszik, és ezúttal sem riadt vissza attól, hogy elcsúfítsák – nos, ez talán itt sikerült a legteljesebb mértékben. A posztapokaliptikus világban zakatoló vonaton, ahol a mozdonytól való távolság egyben a társadalmi osztály szintjét is meghatározza, Tilda Swinton a legfelsőbb rétegek egyik vezetőjét alakítja. Ő tartja a kapcsolatot a vonat hátsó felében élő lecsúszottakkal, de úgy, hogy egy pillanat alatt megutáljuk: fennhéjazóan, affektálva, kényeskedve és lenézően szónokol, miközben a ki nem érdemelt privilégiumát katonák védik.
Bizonyos értelemben a színésznő olyan, mint a matektanárnőm volt a gimnáziumban, aki a kényelmes tanáriból osztotta az észt a felénk: talán ezért sem volt nehéz azonosulnom a lázadókkal. Swinton túlzó játéka, eltorzított külseje összességében sokkal jobban illett Bong Joon Ho rendező látványos fantáziavilágába, mint a jellegtelen, kidolgozatlan, de sármos főszereplő, Chris Evans. (Tóth Nándor Tamás)
5. Adaptáció
Spike Jonze filmjei az idegenségről szólnak. A John Malkovich-menet identitásváltó titkos ajtója, A nő kétségbeesett magányossága mellett, az Adaptáció az önmagába roskadó művész karakterével szól a kívülállásról. Fellini 8 és félének karneváli önvallomása Jonze-nál a hitelesség és az intertext hálójába csap át.
Tilda Swinton karaktere mindebben egy igen sokatmondó réteget jelent, a mindössze néhány perces epizódszerep ellenére. Az angol színésznő egy vérbeli hollywoodi producert alakít, aki Susan Orlean Orchideatolvaj című könyvéből szeretne filmet készíteni, forgatókönyvírónak pedig Charlie Kaufman kéri fel. A hideg, meggyőző, rámenős karakter azért vicces, mert Swinton pont hogy nem hollywoodi filmekben játszott az Adaptációig, mi több, ez a film volt számára az igazi belépő az Álomgyárba. (Szin Karolina)
Noha nem ez Wes Anderson legjobb munkája (bár mindenképpen dobogós), egyvalami biztosan benne marad az emberben, miután megnézte: a színes, szagos, ízes szereplő és karakterkavalkád, amely szép összhangban áll az eszméletlen gazdag látványvilággal. És bár a karakterek bizonyos értelemben lehatároltak, vagy inkább sablonosak, a rendező okosan megtalálta a kiskapukat, hogy mégis különleges legyen minden egyes képernyőn látott személy, legyen bármily kicsiny szerepe is.
Tilda Swinton pedig a kiskapukba rendre belépő színészgárda legerősebb és legjobb példája annak, hogy akkor is lehet extra egy játék, ha a karaktert alapvetően szinte megfojtja a tudatosan összeválogatott címkék hada. Öreg, csúnya, gazdag – egy hatalmas adag smink, egy látszólag is borzasztóan nehéz paróka és mégis mindezek mögül is kibújik az igazi Swinton. Az amúgy is szórakoztató, pörgős, humoros és nagyon Wes Andersonos film tagadhatatlanul egyes csúcspontjai azok, amikor a 80 évesre maszkolt színésznőt láthatjuk a vásznon. (Kajdi Júlia)
Talán sosem készült még ennyire bájos, különleges és jó értelemben őrült alkotás a gyerekszerelemről. Wes Anderson önmaga legjobbját hozza ezzel az alkotással. A megkapó és egyedi színvilág, A GBH-re is jellemző ötletes és szerethető karakterek és a rendezőtől megszokott furcsa humor: ezek, és persze a hibátlan színészi játék teszi teljesen egyedivé, sokszor újranézhetőé és végtelenül hangulatossá a filmet.
És bár az alkotást – egyértelmű készítői szándékkal – az elszökő szerelmespár két tizenéves színésze teszi felejthetetlenné, Tilda Swinton ismét remekel, pedig karakterének még csak neve sincs. A szigorú szociális munkás, aki másokkal egyetemben próbál a pár nyomára bukkani, egyszerűen nem feladat egy ilyen kaliberű színésznőnek. Az örök átváltozóművész ez alkalommal is arannyá változtat minden percet, amelyben szerepel, uralva mindent és mindenkit. (Kajdi Júlia)
Jim Jarmusch minden idők legszebb vámpírfilmjét készítette el, amikor a Halhatatlan szeretőkben elmesélte Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton) időtlen történetét. Arra használta az ősi toposzt, hogy az élet valódi értékeire hívja fel a figyelmet és ódát zengjen a művészetekről, a természetről, a pezsgő városi életről és hogy a fekete-fehér ellentétébe állítson mindent, amit csak lehet: férfit és nőt, kortalant és mulandót, szerzői- és közönségfilmet.
A már annyiszor bizonyított és most egyértelműen életműve kiteljesedéséhez ért direktor nem is találhatott volna ideálisabb hősöket Tom Hiddlestonnál és Tilda Swintonnál. Swinton bámulatos játékát bizonyítja, hogy androgün lénye ellenére tud a nagybetűs Nő lenni, szépséges és gondoskodó, aki törékeny, suhanó lépteit meghazudtoló erőt sugároz. Általa a vámpírok minden eddiginél csodálatosabb lényeknek tűnnek. (Molnár Kata Orsolya)
Az ezerarcú színésznő előszeretettel alakít negatív figurákat, ellentmondásos, sőt antipatikus személyiségeket, de még a széles palettából is kiemelkedik Kevin édesanyja. Eva útikönyvíró, éppen ezért valódi tragédiaként éli meg, hogy a fia születése nyomán háziasszonnyá kell változnia. Kevin nem jó gyerek, Eva nem jó anya – kettejük viszonyát olyan mély gyűlölet járja át, amit szélesvásznon szinte soha nem láthattunk. Az anyai félelmek olyan mély bugyraiba visz el a Lynne Ramsay alkotása, mint a folyamatosan síró babával kapcsolatos aggályok vagy a csöndes gyerek miatt fellépő kételyek.
A Beszélnünk kell Kevinről más értelemben is egyedülálló alkotás, hiszen egy igazi női horrortörténet, a Rosemary gyermeke vagy az Alien pszichológiai párja (noha az utóbbiak a terhesség időszakának félelmeiből gyúrnak horrort). Ilyen értelemben viszont talán felesleges mellékszál, hogy címszereplő egy iskolai lövöldözés elkövetője. Ettől függetlenül a Kevin megemészthetetlen mozi, olyan, ami évekig megfekszi a gyomrunkat – és ez döntő részben Tilda Swinton szenzációs játékának köszönhető. (Tóth Nándor Tamás)
+1. Michael Clayton
A film nem állta ki az idő próbáját: nagyrészt elfelejtettük már. Tony Gilroy jogi thrillerében Tilda Swinton alakítása is elhalványult, pedig éppen ezért a játékért kapta a film az egyetlen Oscar-díját. Magát a mozit már a bemutatásának évében, 2007-ben sem az újszerűsége kapcsán dicsérték, a visszafogott fordulatok és a csöndes dráma az egyre hatásvadászabbá váló Hollywoodban nem tudott bevésődni a kollektív emlékezetbe. Ilyen volt Tilda Swinton alakítása is: a furcsa vagy épp a külsőségeiben is látványos szerepek mellett ki emlékszik már arra, amikor a színésznő egy átlagos jogászt formált meg?
Pedig az ismét a negatív oldalon billegő figurában épp az volt a különleges, hogy mennyire visszafogottan tud kibontakozni az ember rossz oldala. Egy nagyvállalat ügyvédjeként Karen nem gonosz, egyszerűen védeni akarja az őt foglalkoztató multinacionális konglomerátumot. De nem azért, mert annyira törtető, az antagonista egyszerűen bizonytalanságból adja ki az emberölési parancsot. Ezt a rendkívül különleges emberi ellentmondást tudta hitelesen ábrázolni Swinton, amiért megérdemelten Oscar-díjjal jutalmazták. (Tóth Nándor Tamás)
