Mozitörténeti pillanat az Ez csak a világ vége premierje: hazánkban először kerül forgalmazásba Xavier Dolan valamely filmje. Ennek kapcsán összeszedtük, mire érdemes figyelni a tehetséges direktor műveiben.
A mindössze 27 éves Xavier Dolant Kanada filmes csodagyerekeként emlegeti a szakma nagyjából azóta, hogy 7 évvel ezelőtt a Rendezők éjszakája című szekcióban bemutatkozott első filmjével Cannes-ban. Azóta egy-két évente új mozival jelentkezik, így fiatal kora ellenére annyi filmet jegyez már, mint Terrence Malick. Az ifjú rendező folyamatosan fejlődött, művein keresztül bizonyos mértékig követhető az élete. Első alkotása, a Megöltem anyámat bevallottan önéletrajzi ihletésű, egy tizenéves fiú és édesanyja őrült viszonyáról szól. A benne foglaltak mind visszatérnek minden következő alkotásban, bizonyos értelemben összefoglaló műként is értelmezhető, hiszen egy-egy szál megjelenik belőle a Képzelt szerelmekben, a Tom a farmonban és a Mommyban is.
Formanyelve – mint végül is minden direktornál – a szakma előtt csiszolódott, és Dolannál a mozgókép szinte minden eleme stílusának játékterévé vált. Fejlődésének következő állomásaként már francia világsztárokkal dolgozhatott együtt, így pedig a magyar mozik érdeklődését is felkeltette. Új filmjét, az Ez csak a világ végét már a hazai mozik is vetítik, ennek apropóján pedig hat pontban összeszedtük, mire érdemes figyelni Dolannál, melyek a legjellegzetesebb szerzői vonásai.
Játék a képszélességgel
Xavier Dolan leglátványosabb és talán legizgalmasabb stílusjegye egyértelműen a játék a képszélességgel. A modern filmek hagyományosan 1.85:1 vagy 2.35:1 képarányban készülnek. De nála nem: az Így is, úgy is Laurence 1.33:1 arányt használ, a Tom a farmon 1.77:1-es méretben készült, a Mommyt pedig egészen elképesztő módon 1:1-es méretben forgatta – többnyire. Ugyanis Dolan dramaturgiai okokból néha megváltoztatja az arányokat film közben.
A Mommyban használt képarány egészen egyedülálló. A méret szolgálja a történetet, a főszereplő betegségéből fakadó bezártságot. Közben esztéták tömege próbált mindenfélét belemagyarázni onnantól kezdve, hogy azt az Instagram inspirálta, odáig, hogy a filmben hallható kilencvenes évekbeli cédéborítói miatt választotta a direktor. A valóságban, mint azt a rendező a The Hollywood Reporternek elárulta, csak annyit szeretett volna, hogy a néző még inkább a karakterekre összpontosítson. „Csak azért fényképeztem portré képarányban, hogy még közelebb lehessek a szereplőimhez, ne terelje semmi a figyelmet se jobbra, se balra, a közönség közvetlenül a karakter szemébe nézhessen.”
Közeli képek a színészekről
Kis túlzással azt mondhatjuk, Xavier Dolannál a kamera mindig közeli képre fókuszál, és mindig arcokat rögzít. Pontosabban az emberi fejet elölről, oldalról, hátulról, néha a testet, de azt is csak középről szemléli. Lényegében alig hagy helyet az ember környezetének megfigyelésére, pedig a kép összeállításban a háttér legalább olyan fontos. Állandóan játszik a színekkel, az ember mögötti (vagy épp előtti) fal jellemzően kompozíciót alkot a fejjel. Pont ezért alkotásainak poszterein mindig egy arc látható, amelyhez valamilyen formában illeszkedik a háttér (a legjobb egyértelműen Tom haja és a mögötte elterülő kukoricamező a Tom a farmonból).
Filmjéből tehát hiányoznak a nagytotálok, a széles perspektívát felölelő képek, pedig, ahogy láthattuk, a vászonszélesség legtöbbször lehetővé tenné azt. Az arcokra leszűkített látvány révén Dolan minden mozija egyfajta kamaradarab (nem meglepő, hogy már kétszer is színházi adaptációt készített). Még ha sokszereplős jelenetet látunk, akkor sem foglalkozik senki mással, csak a főszereplőivel. A közeli képek révén a rendező világképében az egyéneket a társadalom kényszerzubbonyában látjuk, ahonnan mindig próbálnak kitörni, de ez csak súrlódásokkal, mások megsértésével valósulhat meg.
Homoszexualitás
Csaknem minden filmjében megjelenik a homoszexualitás (Megöltem anyámat, Képzelt szerelmek, Tom a farmon, Ez csak a világ vége) vagy a transzszexualitás (Így is, úgy is Laurence), mégis egészen máshogy, mint amit ennek kapcsán feltételeznénk. A téma iránti vonzalom hátterében természetesen önéletrajzi elemek húzódnak meg: Xavier Dolan bevallottan meleg. Érdekes módon a filmjei ettől még nem klasszikus melegfilmek, vagyis annak a második generációjába tartoznak. A rendező mindig különlegesen, mégis természetesen viszonyul a témához, őszinte érzékenységgel, de nem ártatlan rácsodálkozással. Nála ez inkább egyfajta szerzői álláspont, mellékes jelenség csupán.
Nem lehet azt mondani, hogy Dolan világában teljesen elfogadott lenne a homoszexualitás, de nem is teljesen elfogad(hat)atlan. Főhősei nem küzdenek a társadalom ítéletei ellen, és nem büszkék rá, hogy ők fölvállalták önmagukat. A környezetük pedig, még ha nem is teljesen természetesen, de ahhoz egészen hasonlóan közelít hozzájuk. Meleg szereplői nem sérült alakok, pontosabban nem azért sérültek, mert a társadalom kirekeszti őket.
Zűrös anya, csonka család, hiányzó apa
Talán kevésbé látványos, de sokkal hangsúlyosabb a homoszexualitásnál Dolan családképe. Filmjeiben állandóan karakteres anyákkal találkozunk, akik az adott – jellemzően csonka – családban betöltött szerepüket mindig tragédiaként élik meg, amelynek elsődleges áldozatai ők maguk. A rendező alkotásaiban az anyák jellemzően nem akartak gyereket vállalni, de a társadalom rákényszerítette őket. Elvesztegetett fiatalságuk miatt túlkompenzálnak: túl sok sminket használnak, korukhoz nem illő ruhákat hordanak. Közben pedig kifejezetten energikusak, határozottak, tettrekészek. Az anyáknak kétszer is külön filmet szentelt (Megöltem anyámat, Mommy), és még a háromszereplős kamaradarabjában, a Képzelt szerelmekben is az egyetlen szereplő, aki beszélgetésbe elegyedik valamelyik főhőssel, az is egy anya.
Mindeközben pedig nincsenek apák, vagy ha élnek, csak villanásnyi időre jelennek meg. A fiatal főhősök életében pedig mintha minden gond oka az apa hiánya lenne: Nic az apja miatt elkényeztetett (Képzelt szerelmek), Hubert a válás óta nem tud együtt élni anyjával (Megöltem anyámat), Francis az apja halála miatt kényszerül a farmon maradni (Tom a farmon). Steve vélhetően az apja halála miatt lett erőszakos (Mommy), Laurence talán a rideg apja miatt, akinek sose tudta kivívni az elismerését, lett transzszexuális (Így is, úgy is Laurence). Louis-Jean családja pedig a csonkaság miatt hever romokban (Ez csak a világ vége).
Karakteres zene
Legalább olyan hangsúlyos elem Dolan művészetében a karakteres zene, mint a képarány. Csak míg az utóbbiban újszerűséggel kísérletezik, a zenében elcsépelt és agyonhasznált daloknak ad új értelmet. Olyan betétdalokat választ, mint az Oasistől a Wonderwall (Mommy), a House of Paintől a Jump Around (Képzelt szerelmek) vagy a Mobytól a Natural Blues. Ezeket azonban képes megtölteni többlettartalommal. A Mommyban például még egy Celine Dion (!) dalt is tudott úgy tálalni, hogy az giccstelen, mégis megható legyen.
Gyakori, hogy a zenékből szinte klipet forgat filmjein belül (nem mellesleg kliprendező, ő rendezte Adele Hello c. számához a videót). A kisfilmbetéteiben pedig egészen egyedi megközelítéseket használ, szakít az addig őt kvázi béklyóként megkötő képszélességgel vagy közeli képekkel, és szabadjára ereszti tehetségét. Ezen klipjei olykor mozijának legjobb pillanatait adják: ilyen volt számomra Nicolas tánca a szülinapi buliján a Képzelt szerelmekben, Steve örömittas bohóckodása a Mommyban, Louis-Jean nosztalgiája a szobájában az Ez csak a világ végében.
Saját univerzuma van
Ha az ember egyszerre megnézi Dolan teljes filmográfiáját, olyan érzése támad, mintha filmjei összefolynának, és mind egy önálló univerzumban játszódnának, ahonnan csak egy-egy pillanatképet mutat be épp a rendező. A karakterek visszatérnek, máshol vagy már az idő múlása miatt némileg másképp, mégis ismerősként köszöntjük őket. Az volt az érzésem, mintha a Megöltem anyámbatban Hubert kollégiumi szobatársa Nicolas lenne a Képzelt szerelmekből, aki pedig Tom elhunyt szerelme lenne a Tom a farmonban. Vagy mintha Hubert tanárnője a Megöltem anyámatban Steve szomszédja lenne a Mommyban.
Ezt az érzést erősíti, hogy egy színésszel jellemzően többször is dolgozik a direktor: Anne Dorvallal háromszor (Megöltem anyámat, Képzelt szerelmek, Mommy), Suzanne Clement-nal szintén háromszor (Megöltem anyámat, Így is, úgy is Laurence, Mommy), Nathalie Baye-jel kétszer (Így is, úgy is Laurence, Ez csak a világ vége).
Ő maga is három alkotásában vállalt főszerepet (Megöltem anyámat, Képzelt szerelmek, Tom a farmon).
Ráerősít továbbá visszatérő szimbolikája (ilyen a cigaretta, ahogy Marie mondja a Képzelt szerelmekben: „imádok cigarettázni. Ez tart életben, amíg meg nem halok”), állandóan visszatérő konfliktusforrásai (város-vidék ellentét, a művészet és a valóság ellentéte) vagy épp egyedi eszközei (a stáblista alatt is folytató cselekmény). Koherens művészete, egyedi nyelvezete azonban talán csak eddig létezett: Dolan jelenlegi hetedik nagyjátékfilmjét már angolul, hollywoodi sztárokkal forgatja (többek között olyanokkal, mint Kat Harrington, Jessica Chastain, Kathy Bates, Susan Sarandon, Natalie Portman, Nicholas Hoult, Michael Gambon, Thandie Newton és Taylor Kitsch – igen, ők mind vállaltak szerepet benne, sőt még Adele is). Meglátjuk, Hollywood mennyit vesz el és mennyit ad a még mindig csak 27 éves csodagyerek filmművészetéhez.
[author_bio author=”tothnandor”]
