Robert Altman filmjét két örömteli és egy szomorú esemény teszi aktuálissá: egyrészt két westernt is bemutatnak mostanában, ami ehhez hasonlóan havas tájon játszódik (Aljas nyolcas, A visszatérő), másrészt viszont elhunyt világhírű operatőre, Zsigmond Vilmos. A McCabe és Mrs. Miller a felidézésével emlékezünk a mesterre.
Robert Altman mindig a megszokott műfaji konvenciókat bombázza – miközben rendre semmibe veszi a zsánerhez kapcsolódó elvárásainkat, észrevétlenül áthelyezi a fókuszt, és a műfaji álca mögött hétköznapi sorstragédiákat mutat be. Olyan antihősöket állít középpontba, akikre általában kevés figyelem hárul – poros kisvárosok lakóit, jobb sorsra áhítozó, önámító veszteseket. A McCabe és Mrs. Miller is ebbe a sorba illeszkedik, pontosabban ennek egyik első darabja, egyben a korszak westernmítosz-romboló áramlatának is fontos tagja.
Adott egy főszereplő, aki csak külsőségeiben westernhős, egyébként született vesztes; a McCabe és Mrs. Miller elsősorban férfihőse által gúnyolja ki a westernfilmek hősábrázolását, konfliktusrendszerét és eszköztárát. Altman létező western-elemeket vet be, csak más konstellációban: McCabe nem azért nem beszél, mert olyan kemény, hanem nem tudja kifejezni magát; a westernfilmek kötelező epizódhelyszíne, a bordély itt szinte az egyetlen épület, amit megismerünk a telepről, egyszersmind a cselekmény legfőbb színhelye. McCabe ugyanis egy frissen megépülő bányásztelepen kezd biztos vállalkozásba: egy bordélyt nyit – nem egy tipikus westernalak, igaz?
Ráadásul teszetoszasága, rossz üzleti érzéke és gyávasága még erre is alkalmatlanná teszik. Az, hogy a film télen, térdig hóban játszódik, megint csak a rombolás, kritika eszköze: a mű ezzel is felülírja a néző elvárásait, aki poros kisvárosokhoz, tűző napsütéshez és sziklás kanyonokhoz szokott. A párbaj pedig két ízben is elveszti korábbi, színpadias tisztességgel megkoreografált külsőségeit – egyrészt Keith Carradine ártatlan karakterének értelmetlen halála a filmtörténet egyik legsokkolóbb gyilkossága; másrészt a „végső leszámolás” jobban hasonlít egy bújócskára: nyoma sincs a nyílt, szemtől szembeni küzdelemnek.
A film a félreértések és a kommunikációképtelenség krónikája – e két tényező miatt homályos, miért is híres McCabe, ez teszi kudarccá szerelmét Mrs. Miller iránt (aki üzlettársa a bordélyházban), illetve ez vezet halálához is. McCabe tragédiája azért ironikus, mert kiderül: hiába tűnt biztonságosnak a vállalkozói élet, ügyetlensége miatt ebbe is belehal. Warren Beatty ezáltal ismét egy a magabiztos hős szerepében tetszelgő, valójában ügyetlen és könnyelmű főszereplőt alakít, mint pár évvel korábban a Bonnie és Clyde-ban – szerethető, mégis szánalmas alak mindkettő.
Azaz csak látszólag finomabb az a Vadnyugat-kritika, amit a McCabe és Mrs. Miller nyújt, mint a néhány évvel későbbi, harsány Buffalo Bill és az indiánok; valójában ugyanúgy lerántja a leplet a hamis mítoszokról, állítólagos dicsőségességről. Zsigmond Vilmos puha, barnás színei is hagyják, hogy a felszínen nosztalgikus és elnéző legyen a film – annál nagyobb a kontraszt, mikor kiderül: a film szereplői talán sajnálatra méltóak, de semmiképp nem tragikus nagyságok; azaz Zsigmond technikailag is úttörő operatőri munkája kulcsfontosságú a film mondanivalója szempontjából.
