Fókuszban Ráadás

„Vak vagyok, de boldogulok!” – 10 film a vakságról

Stephen Lang a Vaksötét (Don't Breathe) című filmben

A See című sorozat és a Madarak a dobozban sikere bizonyítja, hogy a látás korlátozottsága a kortárs mozgóképek egyik népszerű motívuma. De ez vajon mindig is így volt? Listánkban 10 olyan filmet gyűjtöttünk össze a filmtörténet legkülönbözőbb periódusaiból, amelyek bevállalták, hogy egy vak szereplőt állítanak a középpontjukba.

A filmművészet a legváltozatosabb módon tud hozzányúlni a vakság motívumához. A világtalanság lehet egy kiszolgáltatott ember leküzdendő problémája, de lehet egy szenvtelen társadalom allegorikus betegsége is. A vakokon lehet nevetni, de lehet félni is tőlük. Lehet szánni őket, de életerejük és kitartásuk miatt példaképnek is beállíthatók. Listánkban nem a tíz legjobb vakokkal foglalkozó filmet gyűjtöttük össze – meglepő is lesz, hogy az Egy asszony illata nem szerepel rajta –, sokkal inkább arra vállalkoztunk, hogy megvizsgáljuk, a különböző műfajok (vígjátéktól a horrorig) és rendezőegyéniségek (Charlie Chaplintől Lars von Trierig) hányféleképpen tudnak hozzányúlni vakság motívumához.

 

Nagyvárosi fények (Charles Chaplin, 1931)

A Nagyvárosi fények a szív és az áldozathozatal meséje. Charlie Chaplin a Csavargó és a vak virágáruslány szerelmének történetével igyekezett emberséget plántálni a gazdasági válság idején megkérgesedett lelkekbe. „Jól csak a szívével lát az ember!” – állítja Chaplin szerelmi története, ám üzenetét nemcsak a romantikus lelkeknek szánja, hanem a nagyvárosi társadalmi szakadék túloldalán élő világtalanoknak is.

Chaplin ugyan csak mellékszerepet osztott a vak lányra (Virginia Cherrill), ám a karakter cseppet sem jelentéktelen. A rendező egyszerre használja fel arra, hogy a Csavargó hősiességét, tisztaszívűségét és áldozatvállalását felerősítse, illetve arra, hogy mondanivalóját aláhúzza. Mert főhősünk még arra is kész, hogy ikonikus ruhadarabjaitól megváljon: előbb az utcaseprők egyenruháját, utóbb egy bokszoló mezét ölti magára. Célja, hogy előteremtse azt a pénzt, ami megmentheti szerelmét a kilakoltatástól, illetve – egy méregdrága műtét kifizetésével – a világtalanságtól. Meg is lesz a jutalma: a látását visszaszerző lány egyetlen érintéssel felismeri egykori lovagját, és a Csavargó látványán túllépve nem árad más a szeméből, csak szeretet és hála. (Kiss Tamás)

 

A csodatevő (Arthur Penn, 1962)

Az életrajzi filmekért rajongó Hollywood időről időre elővesz egy-egy vak hírességet (például Ray Charles), hogy boldogulásuk és felemelkedésük emberfelettinek tűnő történetével véleményt formáljanak az amerikai álom természetéről. A csodatevő azonban azért is rendkívüli alkotás, mert úgy mesél Helen Keller, a siketvak írónő életének egy szakaszáról, hogy teljesen levetkőzi az életrajzi filmes allűröket. Hiába tudjuk, kiről szól a film, Arthur Penn művében csak egy tudásszomját oltani nem tudó, állatias viselkedésű kislány és egy szemműtéten átesett, áldozatkész nevelőnő összetett emberi kapcsolatát látjuk magunk előtt.

Arthur Penn előszeretettel állított számkivetett figurákat filmjei középpontjába. A Kis nagy ember Jack Crabbje éppúgy nem találja helyét sem a fehérek, sem az indiánok között, ahogy az unatkozó Bonnie és az impotenciával küzdő Clyde a 30-as évek vidéki Amerikájában. E hősök rokona Helen Keller is, aki bármennyire is szeretne, siketvak gyerekként képtelen érdemi kommunikációt folytatni a külvilággal – azért is, mert édesanyja túlféltése, illetve édesapja nyugalomvágya nem eredményez következetes nevelési elveket.

Arthur Penn ebben a filmjében úgy áll ki számkivetett szereplői mellett, hogy a siketvak gyerekek speciális nevelési igényére hívja fel a figyelmet. Az integrációpárti nevelőnő, Annie Sullivan (a szerepért Oscart kapó Anne Bancroft) kegyetlennek tűnő, ámde következetes nevelési elvei egyetlen gondolaton alapulnak: a siketvak Helen (a szerepért 16 évesen Oscart kapó Patty Duke) pont ugyanolyan emberi lény, mint bármely gyermek.

A csodatevő óda a tanárok áldozatkész hivatásához, nevelési módszertanát minden (gyógy)pedagógiai karon vita tárgyává kellene tenni. Emellett feledhetetlen, bő tízperces(!) párharcát a kanálhasználatért minden idők legjobb verekedésjelenetei közé kellene sorolni. (Kiss Tamás)

 

Várj, míg sötét lesz (Terence  Young, 1967)

Terence Young ‘67-es thrillerét nem véletlenül tartják a műfaj egyik legjobbjának az évtizedből. Az Audrey Hepburn főszereplésével készült alkotás a zsáner egyik legkedveltebb tematikájával, a women-in-peril szituációval operál: ezekben a történetekben egy ártatlan női karakter kerül veszélybe. A Várj, amíg sötét lesz azonban nem csak nőiségével teszi védtelenné főszereplőjét, hanem vakságával is.

Egy véletlen során egy droggal teli baba kerül Susy lakásába, amit három férfi mindenáron vissza akar szerezni. Az alaphelyzet pedig gond nélkül lehetővé tenné, hogy Terence Young pusztán feszültségfokozó eszközként tekintsen a nő vakságára, de szerencsére a rendező önmagában is foglalkozik vele. A lassan csordogáló, de sosem unalmas, inkább alaposan építkező cselekmény során Susy örök sötétség okozta frusztráltságát, elveszettségét és fájdalmát is megismerjük. Hogy még szoknia kell az állandó feketeséget, hogy szeretne szuflét sütni, hogy szeretné látni a kiválasztott függönyét.

Így fordulhat elő, hogy a befejezést megelőző majd’ másfél óra gyakorlatilag teljesen erőszakmentes, és inkább a vakok kiszolgáltatottságára fókuszál. A suspense is a bűnözők gyomorforgató hazugságai és szerepcseréi köré épül, hogy vajon mikor ébred rá az amúgy rendkívül intelligens nő a férfiak átveréseire. A fináléra viszont kiválóan beérik az az egyetlen lakásban játszódó üldözésjelenet, amelyben a villanykörték kitekerése révén Susy ellenfele egyszerűen elveszti a látás adta előnyét. (Kajdi Júlia)

 

Vaklárma (Arthur Hiller, 1989)

A fizikai-szervi korlátoltság általában tabu, nem jó vicc-alapanyag, és ha mégis geget faragunk belőlük, azonnal szemünkre vetik, micsoda ízléstelen dolog ez. Tény, a fekete humor sokaknak nem tetszik, és sokszor valóban pusztán polgárpukkasztás a célja, mellőzve minden emberségességet. Ám ez csak a humor egyik oldala, a másik meg az, amikor egy egy ilyen viccnek szíve-lelke van, nem akar senkit sem megbántani, és nem is teszi, mert ártatlan, mint a kisangyal. A Vaklárma ezt az oldalt képviseli.

Richard Pryor karaktere, a vak Wally egy csupaszív figura, csak éppen nem teljesen százas. Sajátos módon próbálja feldolgozni látása nemlétét, tulajdonképpen úgy, hogy nem vesz róla tudomást. Fejjel lefelé “olvas” újságot a metrón, nővére meg is kérdi: „muszáj úgy tenned mintha olvasnál, amikor vak vagy, mint a denevér?” Erre azt válaszolja: „szó sincs arról, hogy muszáj volna.” Egy hiú reményt hajszol, noha a vak is látja, hogy vak. Wally szimplán azért viselkedik furcsán, hogy ne nézzék őt annak, ugyanolyan bánásmódot akar, mint ami mindenki másnak jár: egyenlőt. El is mondja ezt az állásinterjúján, „nem kell nekem a könyöradományod,” majd miután a süket Dave ( Gene Wilder) elzavarja – mondván leszarja, hogy vak – azonnal igent mond az ajánlatra.

A Vaklárma egy bárgyú, de szeretnivalóan naiv és idealista vígjátékban meséli el a vakság (és persze a siketség) legtöbbet taglalt szegmensét. Azt, hogyan tud helytállni egy korlátolt ember a világban, és erre mi a világ válasza. (Gyenes Dániel)

 

Jennifer 8 (Bruce Robinson 1992)

A ’90-es évek közel sem hibátlan, de kellően feszült, csavaros és erős alakításokkal tarkított filmje a thriller műfajának jellegzetes karakterei köré szövi cselekményét. Kapunk egy vak nőkre vadászó Sorozatgyilkost, egy világtalan Szemtanút (Uma Thurman) és egy ártatlanul megvádolt Nyomozót (Andy Garcia). Soknak hangzik a sablonáradat, és ha Bruce Robinsonnak nem is sikerül egyenletes teljesítményt hoznia, azért megbirkózik a feladattal, hogy legalább minden szálon izgalmas maradjon a történet. A thriller vonalát ráadásul tökéletesen támogatja a zsánerben ismerősen mozgó Christopher Young zenéje, valamint a többszörös Oscar-díjas operatőr, Conrad Hall munkája.

Ami azonban egy korrekt iparosmunkánál magasabbra helyezi a művet, az a vakság képletes és tág értelmezése. Például gyönyörű párhuzamot képez a vak szemtanú elveszettsége, és az a tény, hogy a sorozatgyilkos az egész film ideje alatt a rendőr orra előtt volt. A fától nem látni az erdőt pimasz példája ez, amely tökéletesen világít rá, hogy a látás hiánya nem csak a szemekhez köthető. A Jennifer 8-ban ráadásul minden főbb szereplő megtapasztalja, hogy milyen világtalannak lenni.  A zsaru figuráját például épp azért tudják ártatlanul megvádolni, mert egy rövid időre megfosztják a látásától. De a végső összecsapás idején a sorozatgyilkost is átverik: mi is lehetne méltóbb halál egy vakokra vadászó ragadozónak, minthogy az okozza a vesztét, hogy becsapja a saját szeme? (Kajdi Júlia)

 

Táncos a sötétben (Lars von Trier, 2000)

A vakság tematikájának valószínűleg Lars von Trier (A ház, amit Jack épített, Melankólia) csodálatos alkotása, a Táncos a sötétben az egyik legszebb és legmeghatóbb metaforája. Von Trier mint oly sokszor, a Kelet-Európából Amerikába emigrált Selma történetét is metafilmként meséli el, ebbe épül be a vakság, mint a tisztánlátás oximoronja. Selma alig lát, mégis a klasszikus hollywoodi musicalek színes és csillogó világában él. Ilyennek képzeli Amerikát és ilyenné kreálja a valóságot. Ugyan a színekről le kellett mondania, de a hangok ott maradtak, amelyek segítenek neki, hogy a nyomorúságos valóság bármelyik  pillanatából mesevilágot varázsoljanak.
A gyári munkagépek kattogása, a vonatzakatolás, vagy éppen a siralomház síri csendjét megtörő léptek zaja, ezekből épülnek fel Selma tragikus életének betétdalai, amelyet aztán kiegészítenek az emlékek és a képzelet. Trier ezzel a kettősséggel játszik, a tündérmesék hamis illúziójával, és azzal, ahogy ezek mégis reményt adnak, egyfajta kiutat a valóságból. Mert nem az a fontos, hogy mit látunk, hanem az, amit látni akarunk. Selma azt szeretné, ha a fia nem jutna az ő sorsára. És ha ez sikerül, a többi nem számít, ő mindent látott már. (Németh Barna)

Vak-randi (James Keach, 2006)

Szeretetre mindenkinek szüksége van. A szerelem, a párkapcsolat, a randevúzás és az ezekkel járó töménytelen bonyodalom pedig azoknak hatványozottan kijár, akik valamilyen szempontból eltérnek a megszokottól. A Vak-randi című filmben egy 22 éves srác próbálkozásait követhetjük nyomon: a látássérült szűz fiú eldöntötte, hogy csak azért is becsajozik, hiába a hendikepje. Nyilván nem egyszerű a helyzete, és ezen még az sem segít sokat, hogy a főhős Chris Pine arcberendezésével és vakító kék szemeivel rendelkezik. Egy ilyen kifejezés, mint a „vakrandi” akkora magas labda a filmeseknek, aminél nem tudják visszafogni magukat – itt pedig nem is kellett. Danny csetlik-botlik, a lehető legvacakabb randik várják őt, amelynek sokszor nevetséges, máskor kifejezetten kínos végeredményei vannak.

Az érzékenyítő filmek közül a Vak-randi egy különösebb darab – leginkább az Életravalókhoz hasonlít, még ha nincs is olyan humorérzéke, és stílusa. Adott egy olyan zárkózott főhős, akinek sokkal nehezebb az élete az átlagnál, ám elege van abból, hogy mindenki kéztördeléssel és sajnálkozással járul elé. Pláne, hogy haverjával simán elvernek kosárlabdában bárkit, tesójával folyton ugratják egymást – ugyanolyan ember, mint bárki más, és nem várja el az extra köröket.

Danny számára nemcsak a magány miatt fontos, hogy megtalálja szerelmét, hanem mert úgy érzi, neki is jár a boldogság. A sok szívás után azonban (természetesen) pont az a lány lesz a megfelelő, aki először a „látóterén” kívül volt. A szerelem vakságának toposza pedig megtestesül ebben a néhol alpári, de többnyire szentimentális romantikus filmben. (Szécsényi Dániel)

Vakság (Fernando Meirelles, 2008)

A vakság motívuma társadalomkritikai álláspont leszögezésére is alkalmas. Ezt a lehetőséget nemcsak a See című sorozat alkotói vették észre, hanem a portugál José Saramago is, akinek Vakság című sikerkönyvét a brazil Fernando Meirelles (Isten városa, A két pápa) adaptálta nagyvászonra.

A történet szerint a modernitás közönyébe süppedt világ lakói sorra vesztik el látásukat, a járvány módjára terjedő világtalanságra pedig pont úgy reagál a civilizáció, ahogy azt várnánk: karanténnal. Meirelles pedig népnevelő bírálatra, illetve érzékenyítésre használja fel az alaphelyzetet. A kiszolgáltatottság a karanténon belül állatias ösztöneket és elnyomó diktatúrát hív életre, ugyanakkor az arra méltó embereknél a legszebb értékeket (áldozatvállalás, feltétel nélküli szeretet) is felszínre hozza.

A nemzetközi sztárokkal (Julianne Moore, Mark Ruffalo, Gael Garcia Bernal, Alice Braga, Danny Glover) felvértezett Vakságot elsősorban azoknak ajánlom, akik kíváncsiak egy magát elengedő világgal kapcsolatos izgalmas eszmefuttatásra, mert Fernando Meirelles filmjének azért vannak hiányosságai. A Vakságot áthatja valamiféle rendezői távolságtartás, ami miatt az embertelen szituációkat épp olyan nehezen tudtam átélni, mint a mélyen emberi pillanatokat. Utóbbiakat valószínűleg azért, mert játékidő híján nincs lehetőség érdemben kibontani a filmben felbukkanó temérdek karaktert. Talán érdemesebb Saramago könyvét a kezünkbe venni. (Kiss Tamás)

 

Daredevil (Drew Goddard, 2015-2018)

Biztosan ismerős az élmény, mikor egy hátrányosabb helyzetű ember világa hirtelen találkozik a saját életünkkel. Ha látunk egy vak embert, szinte egyből összeszorul a szívünk, mert belegondolunk, mennyivel könnyebb nekünk, és neki miért nem lehet ugyanilyen könnyű. Miért kell szenvednie, és mennyire igazságtalan az élet? Az ebből származó szorongást hivatott enyhíteni a TLC csatorna portfóliója és temérdek magazinműsor, ami bemutatja, hogyan lehet így is teljes életet élni. Szüksége van erre a megnyugvásra az empatikus átlagembernek, és amikor találkozik egy olyan karakterrel, mint Daredevil, egyből eláll a lélegzete.

Matt Murdock karaktere ugyanis a képregénylapokról lépett le, és bár 2003-ban feldolgozták mozifilmben, igazán működőképes adaptációt csak 2015-ben gyártottak belőle a Netflix sorozataként. Stan Lee-ék legyártottak nekünk egy vak szuperhőst, aki eltöröl mindenféle szánalmat a nézőben, hiszen ez a karakter bár nem lát, ez nem akadályozza semmiben: konkrétan bármire képes. Érzékszervén egy radioaktív szer okozott károkat, de egyben felerősítette reflexeit, hallását, tapintását, szaglását.

Daredevil csodálatosan menti fel a nézőt a frusztrációk alól, hiszen Matt Murdock nem szorul senki sajnálatára. Látáskorlátozott ügyvédnek tűnik, de éjszakánként önkéntes igazságosztóként veri halomra a bűnözőket. Vak ember még nem volt ennyire veszélyes – legfeljebb Rutger Hauer járhat a nyomában a Vak végzet című filmjével. (Szécsényi Dániel)

 

Vaksötét (Fede Alvarez, 2016)

A horror- és thriller specialisták fantáziáját mindig is mozgatta az érzékszervi károsultságban rejlő parafaktor, az elmúlt években pedig reneszánszát éli az efféle ijeszgetés. Szinte minden évre jut egy olyan alkotás (Madarak a dobozban), ami a hallás, de esetünkben fontosabb, hogy a látás korlátozottságára és az ebből fakadó kiszolgáltatottság érzetére építi suspensét. Ennek a trendnek a tabukat és kliséket döntögető Vaksötét adott lendületet.

Vaksötét (Don't Breathe)

Egy nagyon egyszerű, már-már közhelyes tételmondat köré épül Alvarez filmje: „Attól, hogy vak, még nem szent.” És mennyire igaz! Stephen Lang karaktere nemcsak, hogy nem szent, de egyenesen patologikus pszichopata. Háborús veterán, szánnivaló alak, aki szép lassan beleőrül izoláltságába, e folyamat katalizátora a házába betörő három fiatal. A vak férfi hazai terepen, sötétségbe burkolózva kovácsol előnyt hátrányából. Vaksötétben tapogatózva, teljes szilenciumban kénytelenek menekülni előle. Képében egy olyan gonosz ölt emberi testet, amilyet legtöbbször csak idegen lényekként, például a Hang nélkül világtalan bestiáiként láthattunk. A technikai stáb zseniális munkájának hála elevenedik meg a vakság révén kiélesedő érzékelési módok (hallás, szaglás, tapintás) ténylegesen halálos, mégis bármiféle misztikumot mellőző ereje.

Alvarez több szempontból is formabontó filmje azért igazán fontos, mert egy nagy veszélyt hordozó emberi tulajdonságra nyitja fel szemünk: a felszínes és elhamarkodott ítélkezésre. Végkifejletében, epilógusában pedig egy teljesen új megvilágításba helyezi még az alapvetően becsülendő magatartásformát, a sérült személyek iránt érzett, kritikamentes empátiát is. (Gyenes Dániel)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..