Fókuszban Ráadás

A XXI. század 25 legjobb filmje – szerintünk

A New York Times múlt havi cikke, amelyben összeszedték a XXI. század 25 legjobb filmjét, számtalan szakmai fórumon viták ezreit indította el. Így tettünk mi is: csaknem hat óra folyamatos vita árán a Filmtekercs.hu csapatának négy tagja kiválasztotta a filmvilág legjobb alkotásait az ezredforduló óta. Lássuk hát őket időrendben!

Szerelemre hangolva (2001)

Lassú cigarettafüst, láthatatlan szomorúság. Wong Kar-Wai képes volt a ridegen nyüzsgő hatvanas évek Hong Kongjának lépcsőházait, ajtóbeszélgetéseit és klausztrofób tereit szívszaggató érzékenységgel és zavarba ejtő erotikával előadni. Szívszaggató, mert a szabadság és a szenvedések árán elért szerelem lehetősége a film minden percében jelen van, de végül nem teljesül; és zavarba ejtő, mert annyi érzékenységet, vágyakozást, szenvedélyt és szexualitást a vászon alig bír el, nemhogy a lelkünk, mint ami a képkompozíciókban, ritmusban, zenében és a testek részleteiben elénk tárul.

Egy férfi és egy nő, akiknek házastársaik egymásra találnak, és megcsaltak hirtelen különleges helyzetbe kerülnek. Romantikus komédia, vígjáték is lehetne. Ehelyett egy megfoghatatlan szövetű, a rendező védjegyévé váló újító filmnyelvet és narratívát használó mestermű született. (Szin Karolina)

Mulholland Drive (2002)

Hipnotikus képek, hátborzongató hangulat, megmagyarázhatatlan, felkavaró érzések. David Lynch filmjeit sosem a racionális, tudatos nézőknek készítette. Nincs még egy olyan alkotó, aki szinte teljes életművében álomszerű vízióit viszi vászonra filmről-filmre tökéletesítve technikáját. Az életmű csúcspontja a 2001-es Mulholland Drive, ami a felszínen a hollywoodi gépezet és a sztárcsinálás maró kritikája, de az ereje tudat alatt hat.

A film egy rémisztő utazás az emberi elme mélyére, egy 2 és fél órás hátborzongató kirándulás a Hold sötét oldalára, ahol csupán egyvalami biztos: furcsa világban élünk. (Dunai Marcell)

A Gyűrűk Ura (2001-2003)

A Gyűrűk Ura a világ legjobb filmje. Lehet ugyan vitatkozni velem erről, de nem érdemes, fanatikus vagyok, az érvek és mások nemtetszésének joga leperegnek rólam. A Gyűrűk Ura a filmtörténet bő egy évszázadának a csúcspontja, korona mindenen, amit az ember a mozgókép terén alkotott. A legnagyobb szabású, a legművészibb, a legjobban megírt, a legjobban megrendezett, leg-leg-leg. Minden leg. A legjobb zene is” – írta annak idején kollégám, Havasmezői Gergely. És ki vagyok én, hogy vitatkozzam vele?

A Gyűrűk Uránál nagyobb tömeghisztériát egyetlen film sem keltett az utóbbi tizenöt évben – ráadásul teljesen megérdemelten. Peter Jackson olyan csillagot gyújtott a fantasy egén, amit azóta is képtelenség elhalványítani. Tolkien zseniális, de ab ovo megfilmesíthetetlen regényfolyamát izgalmas kalandfilmmé gyúrta, amit bármikor elő lehet venni: ezredszer is végigizguljuk-végigsírjuk-végignevetjük. (Gyöngyösi Lilla)

Isten városa (2003)

A XXI. században a filmművészet véglegesen globálissá vált, amit hitelesen jelez korábban periférikus térségek lenyűgöző filmes teljesítményei. Ilyen az Isten városa is. Fernando Meirelles egy olyan, többgenerációs családtörténetet mesél el, ahol egy nemzedék csak 15-20 évet él, és amelyben nincsenek hagyományos családok. A nagy latin-amerikai társadalmi változások idejére visz vissza a rendező, amikor a telepesmozgalmak ellentéteként tömegével vándoroltak a városokba falusi szegények.

A lenyűgöző képi megoldásokat és kiváló zenéket váltogató alkotás egy korábban láthatatlan réteget mutat be, és ahol később a rendező egyetemes értékek ütköztet. Viszont hozzá nem a megszokott filmnyelvet használja. Az Isten városa nem egy rögrealista szociodráma, hanem egy befogadható, élvezetes, mégis mély és tartalmas alkotás. (Tóth Nándor Tamás)

Kill Bill (2003-2004)

Quentin Tarantino minden filmjében előszeretettel merít a fiatalkorát meghatározó B-filmek tengeréből, azonban egyetlen alkotásában sem áll össze ilyen tökéletes egésszé ez a megszállott múltidézés. A rendezőzseni összeszedte minden gyermekkori inspirációját, minden számára kedves emléket, és egy 4 órás kung fu-western eposszá formálta a fércművek darabkáit, amiben minden megvan, amiért az egykori tékás fiút imádjuk.

Elfeledett színészlegendák rehabilitálása, csodásan megkomponált harcjelenetek, morbid humor és a mester legütősebb soundtrackje! A Kill Bill a bűnös élvezetek posztmodern himnusza, amivel a direktor végleg mennybe ment. (Dunai Marcell)

Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

Michel Gondry megannyi zseniális videoklip után 2004-ben elkészítette minden idők legfájdalmasabb és legkreatívabb hattyúdalát a szerelemről. Jim Carrey döbbenetes erejű alakításával bizonyította, hogy korunk egyik legjobb színésze, Charlie Kaufman pedig megannyi Oscar-jelölés után, végre hazavihette a díjat ezért az abszurd, keserédes, ám végtelenül emberi forgatókönyvért.

A megtekintés után Joelhez hasonlóan mi, nézők is elrévedünk emlékeink útvesztőjében: próbáljuk összerakni a múlt darabkáit, elfeledni a fájdalmat és megőrizni azt, ami fontos, hogy a végén rájöjjünk: emlékek vagyunk csupán, semmi más. Emlékezés és felejtés soha nem volt még ilyen fájdalmasan gyönyörű. (Dunai Marcell)

Oldboy (2003)

Oh Dae-su, az elveszett Monte Cristo, aki egy felhőkarcoló tetején egy bőröndből kilépve a világ ellen fordul és válaszokat keres. Rambo módjára edzett tizenöt éven keresztül, most élő polipot eszik, fogakat tör ki kalapáccsal, majd egy ponton a saját nyelvétől is megszabadul. Csak a bűntudattól és a bosszúvágytól képtelen. És ez nekünk tetszik!

Akkor jó egy akciófilm, ha legalább egy pillanat erejéig vagánynak tartjuk az erőszakot, élvezzük az izgalmat és szurkolunk. Park ezt könnyen teljesíti, mindeközben sokkol, szív szaggat, elképeszt (gondoljunk csak az első, híres, folyosói összecsapás jelenet „lehetetlen” kameramozgására) és előhozza bűntudatkeltően fekete humorunk. Súlyos kérdések közepette (bosszú, önzés, rokoni szerelem) Park az emberi lélek lényegéig, idealizálás nélkül behatolva eléri, hogy elbizonytalanodjunk és újraértékeljünk. Dél-koreai hollywoodizmus, flow élmény és a film megnézése után soha el nem űzhető gondolatok. (Szin Karolina)

A faun labirintusa (2007)

A Gyűrűk Ura hatására a kétezres években tömegével érkeztek a mozikba a különböző fantasyk változó minőségben, már-már dömpingszerűen. Csakis e jelenségnek köszönhető, hogy A faun labirintusa elkészülhetett. A fantasy ugyanis szinte minden esetben gyerekeket jelentett, esetleg horrort, de semmiképpen nem történelmi értelmezést (noha Tolkien mesterművében tökéletesen azonosíthatók a második világháború résztvevői). Guillermo del Toro is ebbe az érába vezeti vissza a nézőt, nevezetesül a spanyol polgárháború éveibe. Ebben a közegben hozott létre egy tökéletes parabolát.

A valóság elől menekülő lány egyfajta Alíz Csodaországban felnőtteknek szóló verziója. Tökéletes példabeszéd, hiszen kétséges helyzetben mindig a fantázia világába menekül az emberiség – lásd: 2008-as gazdasági világválság és a szuperhősfilmek felemelkedése. A fojtogatóan erős történethez pedig del Toro éjsötét képzelete társul. A rendező jellemző markáns vizuális látásmód ebben az alkotásban jut el a csúcsra. Az itt látott lényeket nem lehet elfelejteni – és milyen lehet az a világ, ahonnan egy kislány hozzájuk menekül?! Ennél szebben talán nem is lehet leírni egy diktatúra borzalmait. (Tóth Nándor Tamás)

Út a vadonba (2008)

Óriási feladat a giccs határán belül maradni egy olyan film esetében, ami az USA lélegzetelállító természeti csodái között játszódik és az emberi szabadság himnuszát énekli meg egy idealista kalandor igaz történetén keresztül. A sikerhez szükség volt Sean Penn biztos kezű rendezésére, Emile Hirsch elsöprő erejű játékára, a Terrence Malick-et idéző lírai tájképekre és Eddie Vedder (Pearl Jam) zenéjére, ami szövegében és ritmusában is együtt lélegzik a filmmel.

A 21. század egyik leginspirálóbb filmje a szívnek és a léleknek szól, úgy késztet minket saját meggyőződéseink átértékelésére, hogy nem bálványozza főhősét. Én útra keltem a film hatására, azt hiszem, ennél nagyobb bizonyíték nem kell az erejére. (Dunai Marcell)

Erőszakik (2008)

Hová tűnt Guy Ritchie a listáról? Hát ide: úgy döntöttünk, a fekete komédia műfajában a (sajnos még huszadik századi) A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső után az Erőszakik alkotta a legnagyobbat.

A fájdalom, de nem túl termékeny Martin McDonagh filmje egyszerre intellektuális csemege és zsigeri élmény, pokolian vicces és nem kevésbé kegyetlen szórakozás, amit még a tanítani valóan ostoba magyar cím sem ronthat el. Az Erőszakikban egymást támogatja a kiváló casting és a csalafinta rendezés, amely állandó bizonytalanságban tartja a bűnös élvezetekben fürdőző, közben a kedvenceiért aggódó nézőt. Egy biztos: a film után nem tudunk ugyanúgy nézni az álmos belga kisvárosra, Bruges-re, mint azelőtt. (Gyöngyösi Lilla)

A sötét lovag (2008)

Nem volt kérdés, hogy Christopher Nolannek rajta kell lenni a listánkon – azzal viszont bajban voltunk, hogy melyik filmje képviselje. A popkulturális mérföldkővé vált, de éppen ezért túl kézenfekvő Eredet? Az önnön monumentalitásával birkózó, mégis lenyűgöző Csillagok között? Netán az önreflektív ujjgyakorlat, A tökéletes trükk? Végül a Batman-trilógia középső darabja, a kiforrott, de még nem kiégett A sötét lovag lett a befutó.

A sötét lovag egész egyszerűen nagy film, a megújuló képregényfilm csúcsa. Realizmusa (Gotham sosem volt még ennyire New York), összetettsége, aprólékossága, fordulatossága, sötétsége, karakterei (köztük az egekbe magasztalt Heath Ledger Jokere, aki tökéletes ellenpontja Batmannek) sokadszorra is lehengerlő élményé teszik. A sötét lovag a bemutatója óta eltelt kilenc évben olyan etalon lett, amelyhez egy magára valamit adó képregényfilmnek muszáj alkalmazkodnia. (Gyöngyösi Lilla)

Libanoni keringő (2008)

Listánk szerint a Libanoni keringő a 21. század legjobb animációja. Ari Folman hidegrázós háborús rajzfilmjét a szokatlan vállalása mellett utánozhatatlan technikája, különleges hangulata teszi remekművé.

Ritka, hogy egy népirtás felelőse filmes önvizsgálatot tart (lásd még: Hideg napok), de nem is a film politikai háttere a legérdekesebb. Még ritkább ugyanis, hogy valaki animációs, mégis dokumentarista formában dolgozza fel a háborút, ráadásul ilyen erővel. Az ismétlődések, a kontrasztos színek, a mozdulatok, a zene mind-mind hozzájárulnak az elfeledett libanoni háború traumájának felidézéséhez, egyszersmind feldolgozásához. A Libanoni keringő páratlan darab: nem könnyen feledi, aki látta. (Gyöngyösi Lilla)

A cikk még nem ért véget, lapozz!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..