Ráadás

A XXI. század 25 legjobb filmje – szerintünk

Ink (2009)

2009 novemberében egy indie film világméretű figyelmet kapott, miután a torrent hálózatokon hatalmas sikert aratott. A filmet csak 2010-ig több mint 400.000 alkalommal töltöttek le, így az  IMDb TOP20 filmje közé került. Az Ink nem a megszokott romantizáló és vagány módon viszonyul a világban megjelenő különböző valóságokhoz, mint ahogyan azt a Trainspotting, Rekviem egy álomértPonyvaregény vagy A Wall Street farkasa teszi. Sokkal inkább a rövidfilmekből megszokott jelzésértékűséggel és szimbolizmussal játszik, olyan nyitott szívű őszinteséggel és empátiával, amit ritkán van lehetőségünk megtapasztalni. Egységet alkot, aminek egyik oka lehet, hogy Jamin Winans filmjeinek írója, rendezője, vágója és sokszor zeneszerzője is, miközben házastársa, Kiowa Winans producerként, art directorként és jelmeztervezőként vesz részt a munkában.

Az Inkben éjjel az álommal az alvókra kiszolgáltatottság vár: vagy a nyugalmat és reményt hozó csapat hajol fölénk ágyunkban, vagy a kétségbeesés és bűntudat küldöttei. Ink árnyvilágban él, köztes terekben mozog, legbelül úgy érzi, a rossz oldalhoz tartozik és ezt mindenáron be is akarja bizonyítani. A jók azonban nem hagyják annyiban, csapatot alkotnak és stratégiákat az ismeretlennel szemben, hogy megmentsék. A film legütősebb szekvenciája itt érhető el. (Szin Karolina)

Drive – Gázt! (2011)

Első ránézésre furcsa lehet, mit keres egy faék egyszerűségű, végletekig leegyszerűsített karakterekkel dolgozó színtiszta zsánerfilm a 21. század legjobb filmjei között. A válasz Nicolas Winding Refn személyében keresendő, aki tökéletes érzékkel váltogatja a giccset és a realizmust, az akciót és a drámát, mindezt pedig egy végletekig túlesztétizált stílusban teszi. A karakterek szándékolt lecsupaszítása néhány jellemvonásra, a hipnotikus zene, a vérgőzös megváltástörténet és a kőkemény, hallgatag, ám morálisan kikezdhetetlen főhős üdítő visszatérés a múltba.

A film nem akar nagyot mondani, de azt jól akarja elmesélni. A posztmodern és önreflektív filmek tengerében szükség van az olyan alkotásokra, amelyek visszatérnek a gyökerekhez, egyszerű történet mesélnek el, de azt lebilincselően és stílusosan. A Drive a XXI. század legcoolabb filmje! (Dunai Marcell)

Az élet fája (2011)

Terrence Malick (egyik) nagy visszatérése asszociációkra épülő, lebegő film, amely olykor kilép térből és időből, szabadon kalandozik a világegyetemben, hogy aztán visszatérjen a leghétköznapibb valóságba, egy amerikai kertvárosba. Az élet fája nem kisebb dologra vállalkozik, mint a teljesség bemutatására, ami első pillantásra elég riasztó. Természet és épített környezet, pirinyó és hatalmas, ember és a világ, amelyben él – egyszóval MINDEN benne van ebben az alkotásban: ütközik, párbeszédbe lép, összeolvad és elkülönül egymástól.

Malicket lehet szeretni és utálni, de annyi bizonyos, hogy azon kevés fősodorbeli rendező közé tartozik, aki meri a saját útját járni, és a kísérleti film eszközeit egy megaprodukcióba csempészni. Az élet fája a kétezres években megkerülhetetlen film lett – nem véletlen, hogy maga Malick is ezt másolja azóta, többkevesebb sikerrel. (Gyöngyösi Lilla)

Holdfény királyság (2012)

Frontalitás, sokszor elidegenítő hatású kompozíciókkal. A filmek bizonyos pontjain feltűnő szimmetria, amely gyakran a szereplők belső világa és a valóság ellentmondására hívják fel a figyelmet. Élénk, telt színek, kontrasztok, intelligens humor, gyermeki perspektíva, képregényszerű karakterek, széteső családok. Ez mind Wes Anderson. És még jóval több, de ahhoz látni kell a filmjeit!

A Holdfény királyság azért kiemelkedő az életműben, mert ezzel a filmjével merészkedett függetlenfilmes szigetéről a legmesszebb, már-már elérve Hollywood birodalmát. Félreértés ne essék: a Sundance-kölykök generációjának egyik leginkább felismerhető szerzői jegyekkel bíró rendezője, Anderson ott is otthon lenne, ha akarna. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a két tizenéves cserkész gyerkőc szerelmét és világgá indulását képeslapszerűen kimerevítő, sztárokat felvonultató (Bruce Willis, Edward Norton, Tilda Swinton és az elmaradhatatlan Bill Murray), mégis ironikus és felismerhetően egyedi maradó Holdfény királyság. (Szin Karolina)

A vadászat (2013)

Akire rávetül a gyanú árnyéka, az visszavonhatatlanul megbélyegződik, szavahihetősége örökre megkérdőjeleződik, tettei így vagy úgy, a gyanút támasztják alá. Mióta világ a világ, ez így működik. A pedofília bűn – és az önbíráskodás? A gyerekek mindig igazat mondanak? Vannak filmek, amelyek olyan mélyre merészkednek az emberi lélek útvesztőiben, ahonnan szinte képtelenség sérülés nélkül elszabadulni. Vinterberg A vadászatban ezt nem utolsó sorban azzal éri el, hogy szerepeit színészeire írja, karaktereit rendkívüli precizitással gondolja el. Ilyen film a Vinterberg mellett Dogma-alapító Lars von Trier Dogvilleje, A mások élete vagy a listánkon szereplő Oldboy.

Ezek a filmek önmagunkon túlmutató kérdések elé vetnek minket, miközben vehemenciájukkal nem engedik, hogy kitérjünk a kényszerített azonosulás elől. Szomorúság, kilátástalanság, otthon és család, elfojtott indulat és tehetetlenség. Amitől pedig ezek a filmek újra és újra élvezhetőek és elviselhetőek, az az a fajta élni akarás a vásznon, amelyből titkon erőt merítünk. (Szin Karolina)

Mommy (2014)

Kanadai csodagyerekként emlegetik a még mindig mindössze 28 esztendős Xavier Dolant. Fiatal kora ellenére már az ötödik nagyjátékfilmje volt a 2014-es Mommy, amely voltaképpen összegzi (addigi) életművét – ez lenne az érettebb, kiforrottabb Megöltem anyámat. Kegyetlenül erős karakterek, ütős zeneválasztás és mélyen megrendítő jelenetek jellemzik a filmet, amelyet ismét a rendező saját élete inspirált.

Dolan a sávszélességgel is játszik, és ez a játék hihetetlen módon nem válik öncélúvá nála, az 1:1-es képarány többlettartalommal telíti meg a történetet. A négyzetté formált szélesvászon a társadalmi konvenciók keltette bezártságra utalnak. A Mommy meghatározhatatlan módon tágította a filmművészet kereteit azzal, hogy újradefiniált korábban agyonhasznált filmes eszközöket. (Tóth Nándor Tamás)

Xavier Dolan: Mommy

Sráckor (2014)

Filmtörténeti kuriózum, de sokkal több is annál: a Sráckorra szerencsére nem csak amiatt a technikai részlet miatt emlékezünk, hogy 12 éven át készült, hanem a tartalma is maradandó. Pedig semmi különleges nincs benne, hiszen csak a hétköznapokról, egy család életéről szól – de lehet ennél fontosabb témája egy műalkotásnak?

Richard Linklater filmje az egyszerűségével és a természetességével tüntet. Mason felnövéstörténete ugyanakkor gyönyörű látlelet a kamaszkorról, és tanulságos kordokumentum is egyben. A Sráckor az a film, amit mindenkinek látnia kell, aki észrevétlenül szeretne nagyon sokat tanulni az életről – és önmagáról. (Gyöngyösi Lilla)

Sráckor (Boyhood)

Leviatán (2014)

A világirodalom legnagyobb alkotásai között kimagasló helyet foglalnak el az orosz realizmus regényei. A Tolsztoj és Dosztojevszkij által kitaposott szellemiség a filmvilágban él tovább, sőt virágzik. A Leviatán a 21. század legjobb orosz filmje, sőt talán világé is. Andrej Zvjagincev rendező Tarkovszkij lírai hagyományait eleveníti fel, hogy egy ezeréves bibliai történetet meséljen el a kortárs orosz viszonyrendszer közepette.

Jób története elevenedik meg Mikhail Krichman gyönyörű képein Philipp Glass mesteri zenéjére. Az epikus alkotás büszkén túllép a szociodrámák korlátain annak érdekében, hogy az emberiség egyetemes értékeit ütköztesse. A lista talán legnehezebben fogyasztható alkotása. (Tóth Nándor Tamás)

Leviatán

Citizenfour (2015)

Korábban dokumentumfilmnél sosem tapasztalt izgalommal néztem életemben először a Citizenfourt, az igazi rádöbbenés pedig az volt, a valóságot láttam. És a valóságnál semmi nem lehet izgalmasabb. A korunkra oly jellemző hős, Edward Snowden kifogástalan érzékkel az amerikai megfigyelési politika kiszivárogtatásának pillanatával egy időben értesítette Laura Poitras dokumentumfilmest, hogy a világ egyik meghatározó pillanatát rögzítse.

És mi más lehet a végső célja egy dokumentumfilmnek, mint hogy befolyásolja a történelem alakulását? A Citizenfour megtette – ezért esett rá a választásunk ebben a műfajban. Ráadásul abban a témában, ami uralni fogja az egész évszázadunkat: a kiberbiztonság kérdésében. Te hol voltál akkor, amikor ők történelmet írtak? (Tóth Nándor Tamás)

Victoria (2015)

Egyes filmek a stílusban, mások a látványban vagy a történetmesélésben érnek el elévülhetetlen erényeket, és vannak olyan alkotások, amelyeket a formanyelv emel a legnagyobbak közé. Ilyen volt a Victoria, amely hibái ellenére mindannyiunk számára meghatározó élmény volt. A mozgóképek technológiai fejlődésének köszönheti a film a létrejöttét: már van olyan adathordozó, ami képes csaknem két és félóra mozis minőségű anyag folytonos rögzítésére.

A vágás nélkül készült, szédítően tömény éjszaka során azt éreztük, mi is ott vagyunk a főszereplőkkel azon a berlini estén. Együtt lélegzünk, együtt félünk, együtt menekülünk – együtt élünk velük. A magával ragadó élményért nemcsak az operatőr érdemel elismerést. A színészek legalább akkora teljesítményt nyújtottak azon a rengeteg helyszínen és abban a két és fél órában, amikor szinte folyamatosan vette őket a kamera. (Tóth Nándor Tamás)

Ifjúság (2015)

Túláradó szépség és egzisztenciális kérdések egy példázatba illő, kulturális referenciákkal zsúfolt filmben: nos, az Ifjúság nem lehet mindenkinek a kedvence, de az biztos, hogy Paolo Sorrentino egyedi víziója maradandó darab.

Amire Fellini az ötvenes-hatvanas évek fordulóján rátapintott, azt fedezte fel újra utódja, Sorrentino: az Édes életet megidéző A nagy szépség után a 8 és fél problémakörét továbbgondoló Ifjúság is méltó a nagy elődhöz, miközben önálló entitásként is megállja a helyét. Az Ifjúság az öregedésről szól szokatlan mélységgel, humorral és gyönyörű kompozíciókkal – üzenetét viszont bárki átélheti. (Gyöngyösi Lilla)

Az ember, aki mindent tudott (2016)        

Amikor az ember azt gondolná, hogy a mozi száznál is több éves története alatt mindent látott már, a feldolgozások, adaptációk és folytatások világába egyszer csak megérkezik egy film, ami olyan, mint még soha semmi, amit valaha vászonra álmodtak. Az ember, aki mindent tudott-tal (ismertebb címén Swiss Army Man) egy új nemzedék érkezett meg a filmvilágba, aki már más nyelvet beszél és máshogy beszél – a prüdéria számára értelmezhetetlen.

A beszédes nevű Manny élővé-válása, valamint Hank szociális lénnyé válása a (kései) felnövéstörténetek legújabb generációjába illeszkedik. Formanyelvük egészen új és feszélyező, de közben nem felejtik el, hogy a legjobb filmek bizony az életről és a halálról, a szerelemről és a magányról szólnak. És a főhajtásról sem feledkeznek meg a nagyok előtt. Megosztó mestermű, ahogy az a legnagyobbaknál lenni szokott. (Tóth Nándor Tamás)

Testről és lélekről (2017)

Melyik 21. századi magyar film annyira nagyszerű, hogy rákerülhessen egy nemzetközi listára? A profizmus és az univerzális értékek mellett a szerethetőség szempontját is figyelembe vettük, így a versenyből egyértelműen Enyedi Ildikó nagy visszatérése, a Testről és lélekről került ki győztesen. Választásunkat a berlini Arany Medve (valamint számtalan másik díj) és a magyar közönség érdeklődése is igazolja.

A Testről és lélekről az ellentétek mögött megbúvó természetes harmónia, az élet hibáiban és kegyetlenségében felcsillanó szépség filmje. Enyedi Ildikó mindig is megkapóan finom, ugyanakkor határozott rendező volt, így a film váltakozó naturalizmusa és melankóliája nem is meglepő vonás – annál inkább a humora. Amely egy csepp reményt nyújt a legnagyobb reménytelenségben is. (Gyöngyösi Lilla)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés