Joseph Heller világhírű háborúellenes szatírája, A 22-es csapdája (Catch-22) most minisorozatként éled újra, többek között George Clooney elképzelései szerint.
Joseph Heller 1961-ben publikálta először A 22-es csapdáját, ami a mai napig közkedvelt olvasmány világszerte, és nem utolsó sorban az egyik legvitriolosabb háborúellenes szatírája az amerikai irodalomnak. A regénynek nem sokkal a megjelenése után, már 1970-ben elkészült a mozifilmes átirata, ami rosszkor volt rossz helyen. Világsztárok ide, Mike Nichols oda, abban az évben Robert Altman tarolta le a babérokat a M*A*S*H-sel, semmi esetre sem jogtalanul. Habár A 22-es csapdája is jó film volt, a Diploma előtt és a Nem félünk a farkastól után nem ütötte meg azt a szintet, amit Nicholstól elvárt a közönség vagy a kritikusok, különösen nem Altman pengeéles szatírája mellett.
A politikusabb filmekben szakavatott George Clooney és gyakori alkotótársa, Grant Heslov (közös munkájuk többek között a Jó estét, jó szerencsét! vagy a Suburbicon) most, közel hatvan évvel a kötet megjelenése után látta elérkezettnek az időt egy újabb adaptációhoz,
melyet napjaink világpolitikájának abszurditásai tesznek aktuálissá.
Mert annak ellenére, hogy ez egy alapvetően háborúellenes regény, nemcsak a háborúról szól, hanem az emberről is, aki ki van szolgáltatva a hatalmasok hülye döntéseinek. Hülyeségből pedig van elég, nézzünk akármerre a Föld térképén. Az adaptációval megbízott Luke Davies (az Oroszlán Oscarra jelölt forgatókönyvírója) és David Michod (Animal Kingdom, Országúti bosszú) pedig törekedett is arra, hogy a minisorozat a mának is szóljon.
Az egyik ilyen változás a főszereplő, Yossarian, azaz YoYo karaktere (őt a Csajokból megismert Christopher Abbott alakítja, méghozzá nagyon meggyőzően), aki a regénybéli énjéhez képest jóval keserűbb, ugyanakkor jóval valóságosabb figura. Rögtön az első jelenetben YoYo meztelenül vonul át a katonai táboron, de ebben nincs semmi szexuális felhang vagy szenzációhajhászat, egész egyszerűen csak megmutatkozik maga az ember, megfosztva az egyenruhától és más megkülönböztető jelzésektől.
Mert YoYo ebben hisz, az emberben és az életben.
Hisz miközben kiutat keres a körülötte zajló őrületből, felvonulnak mellette a napjaink életét is meghatározó archetípusok. A George Clooney játszotta tiszt, aki a külsőségekben látja a rendet, hogy katonái tudnak-e egyszerre fordulni vagy megfelelő kéztartással menetelni. Aztán ott van Kyle Chandler parádés megformálásában Cathcart ezredes, aki gond nélkül, bármikor előad egy nacionalistába hajló patrióta szózatot, miközben gondolkodás nélkül beszáll a háborús ellenfeleken átívelő kereskedelmi bizniszbe, a populista humbug élő szobraként pedig ott van az olasz bordélytulajdonos, aki fasiszta volt Mussolini idején, antifasiszta a bukása után, most pedig az amerikaiak nagy barátja – amíg haza nem mennek.
Aztán ott van YoYo legjobb barátja, aki mindenben hisz, amiben YoYo nem. Kettejük vitája mutat rá, hogy semmit nem lehet a szélsőségeiben nézni, mert az eszmék mögött úgyis mindig utat tör az emberi tartás és az ember-ember közti lojalitás.
Ezen üzenetekkel játszik a sorozat, és amit vállal, működik.
Működik a világ állapota elé tartott görbe tükör, működnek a néha már karikatúraként felvonuló figurák, a helyzetkomikumok – és habár olyan magasra nem jut az első két rész alapján, mint mondjuk Az alelnök (Veep), mindenképpen szórakoztató és elgondolkodtató sorozatról van szó, amely hála a belé fektetett pénznek, még jól is néz ki.
A sorozat idehaza az HBO GO-n látható.
