Sorozat

Rossz pénz sose vész el, csak gonoszt hoz – 30 ezüst

Mi történik, ha az egyik legnagyobb erőforrásokkal rendelkező tévécsatorna európai divíziója teljesen szabad kezet ad a kortárs spanyol film talán legnagyobb fenegyerekének? Az HBO Europe által készített 30 ezüst erős válasz, amitől könnyen padlóra csücsülhet a felkészületlen néző. Sokkolóan brutális erőszak, groteszk szörnyek, okkultizmus és keresztény szimbolika megsózva éjfekete humorral, avagy Isten hozott Alex de la Iglesia világában!

Akár szimbolikusnak is tűnhet, hogy az HBO Alex de la Iglesiát találta meg, hogy reprezentálja hazája filmkészítését új miniszériájával. Iglesia már szinte három évtizede gyártja vérbő, kifacsart és senki mással össze nem hasonlítható stílussal rendelkező filmjeit, melyben a halál, a társadalmi elvárások abszurduma, a régi korok története és tragikomikus emberi sorsok fonódnak össze egyedülálló gördülékenységgel. A horror, az akció, a komédia és más műfajok határai mosódnak össze nála egy színes, robbanékony és zakatoló egyveleggé. A kérdés már csak az, hogy az 30 ezüst képes-e ugyanazt az ördögi kreativitást hozni, mint például a kultikus A fenevad napja vagy az Egy őrült szerelem balladája A válasz igen is, meg nem is.

A legtisztább és legtöményebb megtestesülése ez a sorozat mindannak, ami Iglesiát ismerté teszi,

de lehet, hogy két óra után már több a jónál.

Egy átlagos spanyol faluban járunk, annak minden kellékével. Megvan a kocsma, megvannak a pletykáló öregasszonyok, a tér közepén a templom, ahová új pap érkezik. Vergara atya (Eduard Fernandez) katolikus pap létére bivalyerős, bokszol, múltja titokzatos, sokak szerint pedig egyenesen börtönbe került egy félresikerült ördögűzés után. Ráadásul érkezése napján furcsa és bizarr események sorozata kezdődik meg a településen. A helyi állatorvos, Elena (Megan Montaner) egy élő csecsemőt operál ki egy haldokló tehénből, amit a falu bolondja, Antonio a gonosz jelének tekint és megpróbál vele leugrani a templom tétjéről. Eltűnő emberek, megmagyarázhatatlan események, amik mind valahogy az atya személye körül forognak. Elena és a polgármester, Paco (Miguel Ángel Silvestre) még csak nem is sejtik, hogy hamarosan ők és mindenki más részesei lesznek a jó és a rossz harcának, amelyben kulcsszerepet játszik a címszereplő 30 ezüst, amiért anno Júdás elárulta Krisztust.

Ez a nem mindennapi történet pontosan olyan, ami csak egy nem mindennapi, kreatív elme mélyén foganhat meg. Iglesia pedig okos módon nem is játssza ki azonnal a kártyákat. Tudja, hogy most több ideje van, lépésről lépésre építi fel a karaktereket, a nagy konspirációt, ami behálózza az egész világot és a Vatikán mélyét is. Ahogy Vergara atya múltját és bűntudatát, ami izzó billogként égeti a lelkét és akadályozza a gonosz elleni harcban, vagy éppen a falu lakóinak hátterét, ahol mindenkinek meglesz a szerepe. Sok szálon futó, de zavarossá sosem válik a 30 ezüst, ami mindenképpen erény és egyben jól mintázza Iglesia több évtizedes rendezői és történetmesélői profizmusát. Lendületesen képes cikázni a különböző stílusok között bármiféle törés nélkül. Egyszer okkultista horrort látunk, melyben egy anya régen vágyott gyermeke változik pókszerű szörnnyé, máskor meg fanyar fekete komédiát, melyben a spanyol társadalom elé tesz görbe tükröt az író-rendező.

Iglesia tudja, hogyan keltse fel a néző érdeklődését rövid időn belül.

Erre a 70 perces nyitóepizód tökéletes példa. Nagyon erős, akár önálló filmnek is beillő nyitány ez, ami rögtön egy túlvilági erő általi mészárlás képeivel indít, hogy aztán beinvitáljon minket egy átlagosnak tűnő kisközösség mindennapjaiba, ahol azonban rögvest ki is húzza alólunk a talajt. A misztikum, a zsigeri horror, az abszurd humor és az apró, de jelentős karakterépítő momentumok között kiválóan egyensúlyoz, hogy aztán egy egészen elképesztő, robbanékony zárlatot adjon. Kicsit magasra is teszi a lécet saját magának Iglesia, az ezt követő maradék hat epizód már jóval visszafogottabb, de konzekvens és határozott módon épül az apokaliptikus végjáték felé.

Ahogy már a cím is utal rá, a sorozat tetőtől-talpig tömve van vallási szimbolikával és ikonográfiával, de a cselekményben egyaránt nagy szerepet játszik az őskeresztény mítoszokban és a katolikus bűntudatban való megmártózás is, amit Iglesia nagyon erős képekkel demonstrál. A tradicionális és modern vizuális trükkök ötvözetét láthatjuk, amiben egyszerre fér meg a kiváló maszkmesteri és mozgatott bábukkal végzett munka és a számítógépes animáció, utóbbi javára pedig ritkán billen el a mérleg, akkor viszont elég csúnyán (és jellemzően akkor, amikor a rendező kissé túllő az ambíciókkal). Viszont a pasztellszerű-színekkel dolgozó operatőri munka újabb telitalálat, ami csak még jobban erősíti a sorozat filmszerűségét, azt a kvalitást, aminek elérésére egyre több széria próbál kísérletet tenni, több-kevesebb sikerrel.

A 30 ezüst remek tempót diktál az első négy-öt epizódban,

organikusan kibontva a nagyobb cselekményt, miközben egyre veszélyesebb szituációkba dobja a Vergara-Elena-Paco triót, akik között elsőrangú a kémia. Iglesia ördögi kreativitásról tesz tanúbizonyságot, ha őrült és tortúrával teli küzdelembe kell dobni karaktereit: démoni megszállóktól, tükörben lévő világoktól kezdve feltámasztott halottakon át a gonosz számos formájáig minden van, s ezeket mind összeköti a faluban talált ezüstpénz, amire a gonosz feni a fogát. Megszabadulni tőle pedig lehetetlen, ahogy az ősi közmondás is tartja.

Viszont mindezen pozitívum után jön a feketeleves és annak bizonyítéka, hogy a pénzügyi és kreatív korlátok hiánya nem feltétlenül jelent egyenletes minőséget, ugyanis a 30 ezüst robusztus tempója az utolsó harmadban csúnyán bezuhan. Iglesia konkrétan még a fizikai térben is három külön országba teszi a főszereplőket, ezzel teljesen felesleges mellékútra terelve a cselekményt, mintha szándékosan próbálná palástolni, hogy minden próbálkozás ellenére sem tudja érdemben kitölteni a nyolcórányi cselekményt. A végső záróepizód is keserédes ízt hagyott a számban, mert bár a történet magára talál, és kapunk néhány fantasztikusan elborult jelenetet, de maga a végső leszámolás nagyon összecsapottnak és félkésznek hat. Igazi „sebtében raktuk össze és még egy esetleges folytatást is belebegtetünk” hangulata van, ami ritka dühítő rákfenéje számos kortárs sorozatnak. Nem, ezzel nekem tele a hócipőm, bevezetés-konfliktus-befejezés kell, úgy, ahogy az iskolában tanultuk!

Szerencsére ha van valami, amiben nem lehet kételkedni, az a stáb profizmusa, ami sokszor még a narratív holtpontokon is át tudja lendíteni az egyszeri nézőt.

Iglesia köztudottan remekül választja meg a színészeit, és itt is szinte mindenki tökéletesen a helyén van. A veterán Eduard Fernández kopaszra borotvált fejjel és macsó szakállal, a gyönyörű és harcias Megan Montaner vagy a falusi polgármesterhez képest szokatlanul izmos és jóképű Miguel Ángel Silvestre (akinek a külső macsósságát remekül ellensúlyozza a sorozat azzal, hogy sokszor egy komplett balek) mind ugyanúgy telitalálat, mint a Paco feleségét játszó jéghideg Macarena Gómez vagy Cosimo Fusco, aki az utóbbi évek egyik legkarizmatikusabb Luciferét formálja meg. A 30 ezüst korántsem hibátlan, de erős, pokolian hangulatos és legjobb pillanatiban valóban különleges gyöngyszeme a mostani egyre zsúfoltabb színtérnek, és egyben egy jó ugródeszka mindazoknak, akik eddig még nem ásták magukat bele a spanyol film legexcentrikusabb direktorának életművébe.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com