Kevin James három év kihagyással visszatér a szitkom műfajához, de most nem valamelyik kábelóriás bűvkörébe, hanem a Netflix vörösre mázolt aszfaltját koptatja. A bokszutca személyzete (The Crew) egy igazi, hagyományos szitkom, nem több, és nem is kevesebb.
Első helyzet: egy hosszú évek óta az alsóház felé zuhanó NASCAR-csapat új igazgatót kap, az eddigi lányát, a nagyravágyó Catherine-t (Jillian Mueller). Ez a váltás persze nem tetszik a Kevin (James) vezette stábnak. Mindent megtesznek hát annak érdekében, hogy visszaállítsák a régi rendet, és élhessék a középmezőny könnyed mindennapjait.
Komikum: nem járnak sikerrel, csak elvétve.
Második helyzet: James és a Netflix különös egymásra találása (amiben esélyes, hogy közrejátszott a közös legjobb barát, Adam Sandler áldásos-átkozott odaadása) egy ígéretes felállással kecsegtet. Amerika egyik legnépszerűbb versenysorozatának humoros oldalának bemutatásával Will Ferrell egyszer már nagyot nyert; a Taplógáz: Ricky Bobby legendájában egy igazán hibbant, élvezhető komédiát köszönthettünk. Erre készült a streaming óriás és James.
Komikum: nem járnak sikerrel, csak elvétve.
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a képletet, valahogy így festene. Ám hazudnék, hiszen nem olyan fekete-fehér, mint a rajtzászló.
Finoman szólva sem indult nálam polc-pozícióból a széria: nem kedvelem az autós filmeket és a szitkomokat – no nem azokat a száguldó cirkuszokat, amelyek elemeiből egyszer összeraktuk a tökéletes autós filmet, és nem is azokat a mesteri humoráradatokat, amelyek megtalálhatók a legjobb vígjátéksorozatok között. Nem szeretem, ha valami öncélú és ráadásul hazug is. Ezért ért véget számomra már féltávnál az Így jártam anyátokkal is. Miközben megköpködte saját címét, csak azzal volt elfoglalva, hogy az adott körben tetézze az előző baromságfaktorát.
A bokszutca személyzete egy menthetetlenül tucatamerikai tucatszitkom, és ebben, valahol mélyen, rejlik némi báj.
A főszereplő gárda teljesen őrült. Jake (Freddie Stroma), a Bobby Spencer Racing pilótaja az a fajta szépfiú, akinek annyi esze van, mint egy marék lelkének. A garázs vezető szerelője Chuck (Gary Anthony Williams) a fekete, míg a főmérnök Amir (Dan Ahdoot) a zsidó sztereotípiák tökéletes megtestesülése. Beth (Sarah Stiles) pedig az örökbuzgó irodai menedzser, akinek annyira savanyú az élete, hogy csak a munkájának él. A széria „főgonosza” a szilícium-völgyből érkezett, megfontolt üzletasszonyként szambázó Catherine. Kevin James Kevinjét pedig azt hiszem senkinek sem kell bemutatnom: minden szeretnivaló félkegyelműségét átülteti múltban ragadt karakterébe.
Kettejük konfliktusa adja a cselekmény bonyodalmát, amiből sok van, tulajdonképpen egymás reciprokaként működnek a soha egyet nem értés jegyében. Komoly dolgokra nem kell gondolni, ettől ez még egy one-man-show, de James mellett mindenki kap a karakteréhez passzentos geget és frappáns egysorost. Noha el nem éri, de megidézi a kétezres években csúcsra járhatott szitkom-formulákat, amelyeket oly nagyon szerettünk a Chuck Lorre-összesben vagy éppen James Férjek gyöngyében is.
Egy percre sem próbál meg több vagy jobb lenni annál, mint ami; egy hatalmas amerikai vállveregetésnél, együgyű humorral fűszerezett, idejétmúlt hímsovinizmusra alapozó reklámfogásnál. Ezt a szériát többek között maga a NASCAR Productions gyártotta. Teljesen érthetetlen koncepciót követtek azzal, hogy a garázsban statikus díszletként elhelyezett karosszéria-elsőt és egy-egy kocsibelsőt leszámítva kizárólag a 10 másodperces főcím és a 2 másodperces átvehető szekvenciákban látunk autózást. Az emberek nem a belseje miatt nézik a NASCAR-t. Ez a versenysorozat egészen a George Floyd meggyilkolását követő tüntetésekig nem tiltotta a konföderációs zászlók lobogtatását.
A bokszutca személyzete egy menthetetlenül tucatamerikai tucatszitkom, és ebben rejlik az eredendő bűne.
Aláröhögéssel próbál kacagásra ösztökélni, azonban ami kínos egyébként is, még kínosabb, ha fel is hívják rá a figyelmet, mintegy megbillogozva az adott poént azzal, hogy „a most elhangzottakon 10-20 évvel ezelőtt még nevetni is lehetett, a polkorrektség elleni bűncselekmény elkövetése nélkül”. Kevin nem azért rühelli új főnökét, mert az aljas, kapzsi vagy kizsákmányoló. Azért rühelli, mert ésszerű döntéseket hoz, profitorientált vállalkozást vezetve kapcsolatot épít és sikeres. Nem mellesleg pedig azért, mert fiatalabb és még nő is. Az effajta szellemiség talán az első két alkalommal még hordoz magában némi humort, de harmadjára már szánalomba csap át.
A bokszutca személyzete mellőz mindennemű kreativitást, mind a poénok, mind a karakterek terén, műfajából adódóan formanyelvileg semmi újat nem tud adni. Ráadásul hazug pozicionálása végett minden téren érdektelenséget vált ki a potenciális felvevőpiacról. Hadd éljek hát én is a sztereotípiák lehetőségeivel. Az amerikaiakat a NASCAR látványvilága érdekli, az európai nem ismeri magát a NASCAR-t, az átlagnézőnek pedig, ha lehúzzuk a motorsport logóját a kasztniról, nem mond mást vagy többet vagy jobbat, mint a szomorkás napokon beizzított kedvenc szitkomja, amit már látott ezerszer.
