Sorozat

XOXO, Lady Whistledown – A Bridgerton család

Mit kapunk, ha összekeverjük Jane Austent a Gossip Girllel, és hozzáadjuk A szürke ötven árnyalata-féle fűszert? Egy kosztümös romantikus sorozatot, amibe még Lydia Bennett is belepirulna – ez A Bridgerton család (Bridgerton).

Julia Quinn történelmi romantikus regényei, A Bridgerton család az úgynevezett régenskorszak alatt játszódik; az első kötet egészen pontosan ugyanabban az évben, 1813-ban, mikor Jane Austen Büszkeség és balítélete is megjelent. A herceg és én, illetve a Netflix adaptációjának első évada – mely kétségkívül nem az utolsó lesz, már csak azért sem, mert a regényfolyam 8 részből áll, hogy a család minden tagja megkapja a maga történetét – a Bridgertonok legidősebb lánya, Daphne szerelmi életével foglalkozik.

A társaságba éppen bevezetett Daphne maga a tökély: jól nevelt, csinos, báját pedig maga a királynő is elismerte. Azonban nem akad kérője, mert a családfő, s egyben bátyja, Anthony mindenkit elüldöz mellőle. Ezért jön a lánynak épp kapóra Simon, Hastings hercege, akinek esze ágában sincs megnősülni, a férjvadász édesanyák viszont a legkiválóbb partinak tartják őt. A két fiatal pedig a romantikus műfaj egyik tipikus toposzának útját választják: úgy tesznek, mintha Simon udvarolna Daphnenak.

Természetesen amennyire megszokott az álkapcsolat témája a zsánerben, Daphne és Simon viszonya is éppoly kiszámítható. Ennek ellenére mégis izgalmas a kettejük között elkerülhetetlenül fellobbanó lángok kibontakozását nézni: a fiatalokat alakító Phoebe Dynevor és Regé-Jean Page között cikáznak a szikrák. Olyannyira, hogy mikor egy véletlen kézérintés eszünkbe juttatja Mr. Darcy most már ikonikusnak számító megfeszülő kezét a 2005-ös Büszkeség és balítéletben,

az erkölcsös történelmi románcokhoz szokott néző még csak nem is sejti, hogy nem ez volt a legnagyobb tűzijáték a sorozat folyamán.

Ez pedig elsősorban az adaptációval megbízott Shonda Rhimesnak, a Grace klinika és a Botrány kreátorának köszönhető. Daphne és Simon egymásra találása pedig Olivia és Fitz, vagy Meredith és Derek párosának legjobb pillanatainál is tüzesebb, de a két felnőtt Bridgerton-fiú történetszálai szintén tartogatnak erotikus perceket.

Rhimes sorozataira egyébként nemcsak a forró románcok jellemzőek, hanem a diverz karakterábrázolás is: a Bridgerton esetében ez leginkább az úgynevezett vak castingban érvényesül. Azaz különböző rasszú, elsősorban afro-amerikai színészek is szerepelnek jelentős szerepekben a 19. századi Anglia arisztokrata társadalmában – egészen konkrétan magát a királynőt is fekete színésznő, Golda Rosheuvel formálja meg.

Bár könnyen történelemhamisítással vádolhatnánk a Netflix sorozatát, a Bridgerton a kezdetektől túl excentrikus ahhoz, hogy földhözragadt realizmust várjunk el tőle.

Már a rikító, neonszínű ruhák, túlzó frizurák és díszletek is jelzik, hogy a fantázia birodalmába léptünk, melyet a főcím álomszerű ragyogása is aláhúz. A rengeteg anakronizmus – a bad guy Billie Eilishtól például még sosem hangzott olyan jól, mint klasszikus hegedűre hangszerelve – pedig csak csúcsra járatja a sorozat színes-szagos atmoszféráját.

Ezt képviseli Lady Whistledown karaktere is, aki minden botrányról tud, ami a városban történik. Ő amolyan 19. századi Pletykacica, aki az internet helyett a társasági lapjában teregeti ki az arisztokraták szennyesét. A Lady kilétének felderítése a sorozat egyik markáns szála, mely nyomozást elsősorban Eloise, a második legnagyobb Bridgerton-lány vezet, de a királynő legalább ennyire invesztálódott a Whistledown személye körüli rejtélybe, ami pedig csak még szórakoztatóbbá teszi az ügyet. A Bridgerton azonban sokkal jobban kezeli a maga pletykafészkét, mint a Gossip Girl: azáltal, hogy

nem húzza 6 évadon át a megoldást, garantálja a meglepő (és kielégítő) fordulatot.

Ám az események előrehaladtával a széria kezdi egyre komolyabban venni magát, és ahogy átveszi Ariana Grande helyét Vivaldi, úgy kopik ki a mese a történetből. A teherbe esett hajadon lány cselekményszálán keresztül – azaz a tehetetlen női sors reprezentálásával – erősödik a sorozat szövetébe amúgy is beleszőtt feminizmus – ilyen tárgyilagosan ritkán mutatják a fűző ejtette sebeket, de ugyanekkora természetességgel ábrázolják az erős női karaktereket is.

A mindent elsöprő szerelmen túl pedig előtörnek viszonzatlan érzelmek, halálos tragédiák és gyerekkori traumák. Így derül fény például Simon sötét múltjára, aki ezáltal a büszke Mr. Darcy-ból – merthogy Daphne és Simon Jane Austen híres főhőseinek hibáiba esnek, csak nekik kicsit tovább tart ennek felismerése – egy csapásra Mr. Grey-jé változik. Julia Quinn azonban árnyaltabban írta meg a karaktert, mint E. L. James, Regé-Jean Page pedig szerethetőbben játssza Simont, mint Jamie Dornan, aki a Christian Grey-jel szembeni nézői szimpátiát egy teljes trilógia alatt nem tudta felszínre hozni.

A tündérmesei elemek kiszórásával párhuzamosan erősödő realizmus ellenére azonban a későbbi részek épp ugyanúgy nem illetik határozott kommentárral a faji kérdéseket az 1810-es évek Londonjában, mint a sorozat elején

– a társadalomkritika ilyetén hiánya pedig megerősíti a tényt, miszerint a Bridgerton akkor működik a legjobban, mikor átadja magát a habos-babos, ugyanakkor pikáns fikciónak. Szerencsére az évad végére Rhimesék ezt felismerték, így egy tollvonással visszatérnek ahhoz a Netflix produkcióira jellemző, Emily Párizsban-féle eszképizmushoz, amelyre valljuk be, 2020-ban igenis szükségünk van.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com