És azt ismered, amikor Cronenberg, Refn és Lynch szelleme betéved a 90-es évek Hollywoodjába? Nagyjából így lehet ugyanis leírni a Netflix eddigi talán legbizarrabb sorozata, A cseresznye vadiúj íze hangulatát, amiből végre ismét árad az a merészség, amiért anno megszerettük a szolgáltató produkcióit.
A film- és sorozatrajongók többsége egyöntetűen ünnepelte a Netflixet, amikor az bő nyolc éve szimpla kölcsönzőből/online streamingfelületből tartalomgyártóvá lépett elő. A szolgáltató korai saját produkcióinak jó része ugyanis kifejezetten bátor vállalkozás volt. Ám az utóbbi években sajnos – gazdaságilag teljesen érthető módon – a Netflix is inkább a mennyiségi tartalomgyártásra kezdett fókuszálni. Ebből kifolyólag pedig nagyrészt pont ugyanolyan kommersz, egyszernézhető alkotásokat gyárt, mint mindenki más. Így pedig hiába a masszív kínálatnövekedés, az egyszeri filmínyenc számára már messze nem olyan bizsergető érzés a Netflix logó felvillanása, mint volt az fél évtizede.
Persze nem kell félteni a streaming-királyt, hiszen a rengeteg helykitöltő kontent között azért még bőven finanszíroznak igazán egyedi és minőségi tartalmakat is (Love, Death & Robots, Az ír, BoJack Horseman). Csak mintha manapság arányaiban kevés lenne az olyan „A Netflix megcsinálja azt, amit a hagyományos stúdiók/csatornák nem mernek”-típusú produkció, amelyeknek egykor az HBO-hoz mérhető presztízsét köszönhette.
Most azonban itt van Nick Antosca (A tett, Channel Zero) és Lenore Zion (Ray Donovan, Milliárdok) új 8 részes (mini)sorozata (limited series event), A cseresznye vadiúj íze (Brand New Cherry Flavour), amelyről nehéz elképzelni, hogy bármelyik tévécsatorna hajlandó lett volna bevállalni és kompromisszumok nélkül megvalósítani. Ennyire húsbavágó és elborult szürrealizmust ugyanis utoljára talán csak a Twin Peaks visszatérésében láttunk. Jóllehet Antosca és Zion műve messze nem olyan formabontó és jóval inkább közönségbarát, mint Lynch zseniális ámokfutása, még így is az év egyik legeredetibb sorozatélménye.
Egy brutális, groteszk és néha egészen meglepő hollywoodi rémtörténet.
Persze felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire lehet valami ténylegesen újszerű vagy egyedi, amelyről már első pár rész alapján teljesen egyértelmű, hogy kik inspirál(hat)ták. A nyolcrészes sorozat tulajdonképpen David Lynch, Cronenberg, Nicolas Winding Refn és helyenként az olasz horror mesterei (Bava, Argento, Fulci) témáinak és esztétikájának roppant szórakoztató, és ami ennél is fontosabb: önmagában is remekül működő egyvelege. Persze, ahogy a mondás tartja: a jótól lopni nem szégyen, főleg, hogy igazából minden (filmes/sorozatos) alkotó remixel. A kérdés csak az, hogy a létrehozott remix képes-e önálló életre kelni, vagy csak arra jó, hogy eszünkbe juttassa, hogy az „eredeti művek” mennyire jobbak voltak. Szerencsére a 90-es évekbe helyezett történet ellenére A cseresznye vadiúj íze nem egy újabb szájbarágós utalásokkal terhelt nosztalgia-hullámvasút.
A cseresznye vadiúj íze alapvetően egy misztikus bosszútörténet, amelyben a feltörekvő fiatal filmes (Rosa Salazar) az őt kihasználó és a forgatókönyvét eltulajdonító produceren (Eric Lange) kíván egy boszorkány (Catherine Keener) segítségével revansot venni. Ám hősnőnk idővel kénytelen szembesülni azzal, hogy
a fausti alkunak komoly ára van.
Ami kezdetben az „álomgyár” kizsákmányoló és a fiatal tehetségeket gyakorta eltipró rendszerének kritikájaként indul, az szépen fokozatosan válik egy brutális, démonokkal, voodoo-zombikkal, szex- és vérmágiával terhelt misztikus horrorba. Persze a párhuzam nem is lehetne világosabb: egy hollywoodi producerrel szerződni éppen olyan veszélyes, mint az ördöggel cimborálni. Hogy az angyalok városában túlélj, ahhoz legalább démonná kell válnod. Modorosnak hangzik, és néhol az is. Helyenként Nicolas Winding Refn Neon Démonjának sorozatos megfelelőjének tűnhet, főleg, ami a sokszor egészen triviális szimbólumhasználatot illeti.
A lényeges különbség azonban, hogy míg a Neon Démon egy arcpirító blöffnek/trollkodásnak érződött (művészfilmes közönségnek művészfilmes modorban eladni egy echte B-horrort), addig A cseresznye vadiúj íze a legjobb értelemben vett ponyva-horror, ami nem is akarja magát „komoly művészetnek” álcázni. Dacára annak, hogy audiovizuálisan olyan bitang erős, hogy akár tehetné is. Bár komoly és kifejezetten releváns témák is megjelennek benne (az egyik „főgonosz” eleve egy Weinstein-szerű figura), többnyire mégis inkább megmarad a szórakoztató „style-over-substance” területen. Mondhatnánk, hogy az egész sorozat furaság a furaság kedvérét, ám az alkotók olyan szépen, biztos kézzel építik fel, hogy ez sosem válik zavaróvá. Felsorolni is nehéz, hogy mennyi természetellenes bizarrság történik a sorozatban, arcnélküli szellemlényektől kezdve odáig, hogy a főhősnő rendszeresen okád fel kiscicákat. Ám ezek sosem a semmiből jönnek. Az írók mindig gondosan felvezetik a szürreális állatságokat: végig az az érzésünk, hogy
a sorozat világában ezeknek teljesen helye van, sőt, számíthattunk is volna rájuk.
Nem csak az őrület adagolásában, de összességében is egy remekül szerkesztett sorozat A cseresznye vadiúj íze, ami elkerüli a mai sorozatok egyik legnagyobb rákfenéjét, a túlnyújtást. Az epizódok, amelyek ténylegesen epizódokként, azaz önálló sztori-egységekként funkcionálnak, nincsenek mesterségesen elhúzva, hogy csak azért is mindig meglegyen az 1 órás játékidő. 35 perctől 50 percig mindig addig tartanak, amennyi időt az adott fejezet igényel.
Mindezek mellett azonban a széria legfőbb összetartó ereje mégis Rosa Salazar fantasztikus játéka, aki sikeresen bizonyítja, hogy sokkal több van benne annál, hogy nagy szemekkel csodálkozzon. Az utazása során olyan átváltozásokon megy keresztül, hogy már-már rá sem ismerünk. Nemcsak ő remek, hanem a fő ellenfelét alakító Eric Lange is. Külön dicsérendő, hogy az utóbbi által játszott „gonosz-producer” sem marad meg a karikatúrák szintjén, hanem egy jóval árnyaltabb figurának írták meg. Ahogy a főhősnő bizonytalan naivából egyre erősebb és félelmetesebb jelenségé válik, úgy lesz a kezdetben gátlástalan és cinikus producer előbb emberibb, majd pedig egészen szánni való alak. És persze hiba lenne nem megemlíteni Catherine Keener csodálatosan sztoikus boszorkányát, aki parodisztikus ripacskodás helyett a lehető legtermészetesebben adja elő az összes elmeháborodott mágikus őrültséget, amit az írók kitaláltak.
Nagy kár, hogy ez a remek stílusérzékkel képernyőre vitt, precízen megírt és nagyszerűen eljátszott, hiánypótlóan groteszk és mocskosul szórakoztató széria épp a végére, a fináléra bicsaklik meg.
A limited series event megjelölés ugyanis hiába sejtett egy lezárást, a sorozat meglepően nyitott véget ér. Tekintve, hogy eddig elkerülte a nagyobb hype nehéz elképzelni, hogy a Netflix folytatni fogja – és, hogy egyáltalán érdemes-e. Sajnos több fő konfliktus/sztoriszál lezáratlanságát végül a katarzis bánja. Mintha az írók végül elbizonytalanodtak volna, és mégis abban reménykednének, hogy lesz folytatás (vagy épp a Netflix nem merte volna végleg lezárni, hátha váratlan, még tovább sajtolható siker lesz).
Mindez azért is zavarba ejtő, mert egészen a végéig az érződik a sorozaton, hogy egy teljes sztorinak szánták. No, meg tekintve az erőszakos, elborult és polgárpukkasztó tartalmat, előre borítékolni lehetett, hogy ebből masszívan rétegmű, nem pedig a következő Stranger Things fog megszületni. Aki azonban vevő egy abszurd, kíméletlen, kissé társadalomkritikus, képileg gyönyörű, illetve fekete humorban és kegyetlen halálnemekben (illetve egyéb viszolygáskeltésre alkalmas finomságokban) gazdag cuccra, az mindenképpen repüljön rá az év egyik legízlésesebben ízléstelen meglepetésére.
