Sorozat

„A demokrácia túl van értékelve” – Kártyavár

house_of_cards_1Íme egy mérföldkő a televíziózásban. A Netflix megmutatta, hogy az online tévé igenis fel tudja venni a versenyt a hagyományos csatornákkal, nem kell azok tartalmára támaszkodnia. Viszont nem árt, ha olyan nevekkel indulnak csatába, mint David Fincher és Kevin Spacey.

Szívesen mondanám, hogy nélkülük is ugyanilyen minőségi anyagot kapnánk, de ez aligha lenne igaz. Az első két részt rendező Fincher egész sorozatra kiterjedő stílusvilága és Spacey csúcsra járatott színészi képességei teszik maradandóvá az élményt.

A téma egyáltalán nem számít újnak. Arról, hogy a hatalomra éhes embernek semmi sem szent, már sok filmet és sorozatot láthattunk, könyvet vagy képregényt olvashattunk. Viszont olyan ikonikus karakterekből, mint amilyen Frank Underwood, sosem lehet elég a popkultúra számára. Egészen biztos vagyok benne, hogy fotójának évek múlva is kiemelt helye lesz a fiktív politikusok arcképcsarnokában.

Hőn áhított vágya, hogy a Kongresszus helyett Amerika Olümposzán, a Fehér Házban kapjon meghatározó szerepet. Az ígért külügyminiszteri pozícióba azonban az elnök mást ültet, amellyel szabadjára engedi a bosszúszomjas Franket, aki céljai elérése érdekében szemérmetlenül kihasználja jelentős befolyását. Innentől pedig olyan politikai háborút láthatunk, amelyet öröm nézni. Míg az első évad szinte teljes egészében Frank nagyszerűen felépített ördögi tervének megvalósítását követhettük végig, a második évadban már akadnak méltó vetélytársai az állami szférán kívülről.

house_of_cards_3

Nem vitás, Frank egy undorító alak, akivel nem szabad rosszban lenni, igaz, még az sem garancia arra, hogy ha érdekei úgy kívánják, nem tipor el. Úgy játszik az emberek érzéseivel és álmaival, mintha csak ólomkatonákról lenne szó. Mégis neki szurkolunk, mert minket is beállít a saját táborába, és elhiteti velünk, hogy mi egy szinten vagyunk vele, a zseniális stratégával, a befolyásos politikussal, a megnyerő férfival. És nem csak képletesen. Beszélgetéseit, cselekedeteit gyakran szakítja meg azért, hogy a kamerához, vagyis hozzánk szóljon, elmagyarázza motivációit vagy felfedjen egy-egy hazugságot. A cinkostársai vagyunk, és ez nekünk így jó. Tudjuk, hogy ha vele tartunk, nem bukhatunk el. Ő egy győztes alkat. És minél előbb járunk a cselekményben, annál kevesebbszer kell kitekintenie. A második évadra már elég jól megtanultuk, hogyan kell Frankként gondolkodni, így a kiszólások is inkább csak emlékeztetőül szolgálnak arra, hogy egy csapat vagyunk.

house_of_cards_2

Kiemeltem a két Oscar-díjjal rendelkező figurát, azt viszont azért el kell mondani, hogy a mellékszerepeket is rendkívül erős alakítással töltik meg a többiek. A Frank feleségét, egyben legfőbb szövetségesét játszó Robin Wright ugyanúgy képes uralni a jeleneteit, ahogy férje, és Corey Stoll kormányzói székre pályázó képviselőjének személyiségfejlődése is rendkívül hiteles.

Bár a színészek mindegyike kihozza szerepéből a maximumot, a forgatókönyvírókról ez sajnos nem minden esetben mondható el. A főszál rendkívül összeszedett, minden apró félszó a helyén van, a közel egyórás epizódokba azonban olyan mellékszálak is bekerültek, amelyekkel a készítők nem igazán tudtak mit kezdeni, legalábbis utólag nézve úgy tűnik. Azzal pedig nemigen lehet takarózni, hogy „majd a harmadik évadban…”, mert eredetileg két évadot szántak a sorozatnak, a harmadik berendelését csak a második évad bemutatása előtt egy héttel jelentették be. Ez pedig azt a kettős érzetet kelti, hogy bár egy ilyen erős, minőségi sorozatból minél több, annál jobb, a második évad katartikus utolsó másodpercei tökéletes sorozatlezárásként szolgálhatnának.

Nem azt mondom, hogy a valaha készült legjobb politikai thrillerrel van dolgunk, viszont az olykor túlzásokkal élő, önreflexív megközelítés új színt tud vinni a témába. Láttatja a hatalmi játszmák legsötétebb oldalát, sőt a végletegig feketíti, majd a néző arcába nyomja: „Tessék, undorodj a politikától!” A néző pedig boldogan fogadja be, amit elé tesznek. Frank Underwoodnak ugyanis nem lehet nemet mondani.

Avatar

Szűcs Tamás

Szűcs Tamás a Corvinus Egyetemen végzett kommunikáció szakot és az ELTE-n filmelmélet és -történet szakot. Korábban a Filmtekercs hírrovatának vezetője volt, jelenleg kommunikációs tanácsadó egy PR ügynökségnél. Specializációja Hollywood, a közel-keleti filmek, az amerikai talk showk és sitcomok.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya