Nixon elnök és a Watergate-ügy nem egyszer mozgatta meg a filmesek fantáziáját, és a számtalan feldolgozás után már azt is mondhatnánk, újat mondani lehetetlen. A Fehér Ház vízszerelői mégis képes új ízeket hozni a politikai műfajba, legalábbis a nyitóepizód alapján.
Nixon elnök kormányzásának megítélése nem éppen pozitív az amerikai történelemben és közvéleményben. Hatalmának évei egybefonódnak a túlságosan lassú és nagy véráldozattal járó vietnámi kivonulással, valamint politikai ellenfeleinek lehallgatására tett kísérlettel a Watergate Hotelban. A mai napig az egyetlen amerikai elnök, aki lemondani kényszerült hivatalából, a tényleges felelősségre vonást azonban elkerülte. Ténykedését már számtalan módon feldolgozták, köztük a legnagyobb filmesek is, mint Alan J. Pakula Az elnök embereiben, Oliver Stone a Nixonban, Ron Howard a Frost/Nixonban, Steven Spielberg A Pentagon titkaiban, de rövid ízelítőt kaphattunk a poloskázás leleplezéséről Robert Zemeckis Forrest Gumpjában is. Azt gondolhatnánk tehát, hogy újat mondani a témáról már szinte lehetetlen és az események további boncolgatása felesleges. Alex Gregory, Peter Huyck és az HBO azonban új életet lehelnek a lerágott csontnak hitt Watergate-ügybe A Fehér Ház vízszerelői című ötrészes minisorozattal.
E. Howard Hunt (Woody Harrelson) és G. Gordon Liddy (Justin Theroux) megbízást kapnak arra, hogy derítsék fel a Pentagon-iratok szivárogtatója, Daniel Ellsberg hátterét. Az iratok kényes részleteket árulnak el az USA vietnámi beavatkozásáról, további kiszivárgott dokumentumok pedig akár Nixon elnök politikájára is rossz fényt vetnének. A furcsa páros hamar akcióba lendül, és minden eszközt megragadnak a siker érdekében. Természetesen a „vízszerelők” csak fedőnév a titkos fekete-műveletre, ám Hunt és Liddy finoman szólva sem James Bondok.
A minisorozat szokatlan közelítése a témához elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a Watergate-ügyhöz vezető eseményeket Nixonék embereinek oldaláról mutatja be.
Lényegében tehát a történelem „rosszfiúinak” szemszögéből láthatjuk mindazt, amit korábban inkább Nixon ellenzékének oldaláról ábrázoltak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az alkotók azonosulnának is a bukott elnökkel, hanem inkább görbe tükröt tartanak Nixonék stábjának.
A második újdonság pedig pont ebből következik. A Fehér Ház vízszerelői a politikai műfajban kifejezetten viccesnek, szatirikusnak tekinthető és több ponton kifejezetten szembe megy napjaink PC-normatív filmkészítési elveivel. A széria viszont elsősorban az amerikai közönségnek szól, és közülük is azoknak, akik rendelkeznek előismeretekkel a Nixon-érával kapcsolatban. Bizonyos poénok csak akkor ülnek igazán, ha a néző tisztában van a ’70-es évek Amerikájának politikai és kulturális légkörével, és népszerű személyeivel. Emiatt a magyar közönség esetlegesen kimarad néhány viccből, és számukra A Fehér Ház vízszerelői olyasmi élmény lehet, mint egy amerikainak A besúgó megtekintése – háttértudás nélkül nehezebben befogadható.
A Fehér Ház vízszerelői igazi savát-borsát viszont a karakterek adják. Harrelson és Theroux néha már szinte ripacskodó játéka két igencsak furcsa jellemet rajzolnak elénk, főleg Theroux figurájának esetében. Gordon Liddy valamiféle beteges vonzalmat érez a Harmadik Birodalom, a náci Németország és Hitler iránt, miközben igyekszik hű lenni azon hithű amerikaiak örökségéhez, akik éppen a tengelyhatalmak ellen harcoltak a II. világháborúban. Szégyenkeznie Huntnak sem kell, amolyan megtestesült, csőlátású jobboldali amerikai. A főhősök tehát a hagyományos, konzervatív férfikép tökösségét figurázzák ki, sokszor kifejezetten töketlennek ábrázolva Huntot és Liddyt. A mellékszereplők közt találhatjuk Lena Headeyt, aki a Trónok harca Cersei Lannistere után sokkal hétköznapibb szerepben, amerikai feleségként állja meg a helyét, de Domhnall Gleeson felbukkanása is örömöt okozhat a nézőknek.
A Fehér Ház vízszerelői azonban nem mentes a politikai hátsó szándéktól és bizony érdemes leszögezni, hogy a filmes minőségen túl a széria nem mentes a politikai propagandától.
Nixon elnök emberei és az akkori konzervatívok valójában napjaink republikánusai, és a Donald Trump-féle adminisztráció paródiái. A többségében demokraták uralta amerikai filmes világ előszeretettel használja az Egyesült Államok történelmét arra, hogy visszavetítse a Trump-éra visszásságait egy-egy ellentmondásos időszakba. Így tett például a vállaltan demokrata Steven Spielberg is A Pentagon titkaiban, mely már szinte szájbarágósan egyszerűen, a Nixon-kormányzat időszakán keresztül olvas be Donald Trumpnak. A Fehér Ház vízszerelői sokkal szofisztikáltabb ennél, azonban Liddy szélsőjobboldali vonzalma eléggé egyértelmű utalás a republikánusok és az alt-right kapcsolatára. Ugyanakkor a demokraták szerepét a vietnámi háború kirobbantásában sajnos az alkotók már elmaszatolják, és nem igazán teszik világossá azokat a jogos érveket, melyeket a republikánusok hozhatnának fel a demokratákkal szemben. Látjuk, hogy a konzervatívok utálják Kennedyt, de ez inkább csak érzelmi alapú fröcsögés, mint racionális okok miatti tiltakozás.
Ennek ellenére A Fehér Ház vízszerelői tartalmas szórakozást nyújt és már a pilotepizódban megragadja a figyelmet. Bízzunk benne, hogy a széria a záróepizódig fenntartja sajátos, maró humorát, ahogyan azt is, hogy a folytatásban már nem csak a republikánusok felé repkednek majd a képletes pofonok. Izgalmas lesz az is, miként ábrázolják majd a készítők magát a Watergate-botrányt, és annak következményeit az eddig felvezetett humoros előadásmódban. Akit érdekel az amerikai történelem szatirikus ábrázolása, annak érdemes lesz követnie a vízszerelők munkáját.
A Fehér Ház vízszerelői május 2-től látható az HBO Max felületén.
