Sorozat

Mit kezdjünk azzal, ami megadatott nekünk? – A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi

A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi, minden idők legnagyobb szabású sorozata, látványos és emlékezetes részekkel nyit, de sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy méltó legyen a filmtrilógiához és Tolkienhez.


Hirdetés

A kritika az első két epizód alapján készült.

I amar prestar aen: más lett a világ. Han mathon ne nen: érzem a vízben. Han mathon ne chae: érzem a földben. A han noston ned ‘wilith: érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt… igen, eltűnt például Tolkien világának érinthetetlensége. Peter Jackson még megőrizte A Gyűrűk Ura trilógiát megalkotó szenvedélye révén azt a magas minőséget, amivel ez a világ a többi franchise fölött áll, de a Hobbit-trilógia már lejjebb adta a mércét – és most az Amazoné a lehetőség. Jó lesz-e vagy rossz, a rajongók műve lesz-e vagy hideg üzletembereké, de A Hatalom Gyűrűi sorozat fogja az elkövetkező években formálni a világ Tolkien-kultúráját.

Az első két epizód letaglózó erővel nyit: bemutat egy harcos Galadrielt, egy ifjú Elrondot, megmutatja a hobbitok őseit és felidézi a világ kezdetét; felsejlik benne Melkor árnya és felragyog Lindon fénye. De hogy mindez miféle útra vezet majd, azt a kapuból épp csak elindulva még nem látni.

Persze mindig félünk, amikor egy szeretett univerzum egy szórakoztatóipari óriás markába kerül

– és az elmúlt évtizedben ez a trend lett az idők szava. Mind így van ezzel, ki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. A mi dolgunk eldönteni, hogy mit kezdjünk az idővel, ami megadatik.

Hát lássuk, mit kezdjünk vele.

A Hatalom Gyűrűi sorozat minden idők legdrágább, legnagyobb szabású, vállalásaiban legambiciózusabb alkotása. Jóval egymilliárd dollár fölött alakul a teljes költségvetése, amit semmi sem közelít meg, sem korábbi film, sem sorozat. A terv szerint öt évadon át tart majd: bőven van idő a mesére. És a garantált, előre tervezhető évadok (hacsak irdatlan nagyot nem bukik az első évad, amire aligha van esély) sokat segítenek a történetív kidolgozásában. 

És van is honnan meríteni. Az Amazon A Gyűrűk Ura és A hobbit könyvek és függelékeik jogait vásárolta meg, márpedig J. R. R. Tolkien (valamint fia, Christopher Tolkien) ezekben igen részletesen kifejtette a világ másodkorát és korai harmadkorát; az alkotók emellett Tolkien levelezéséből és a család archívumából is használtak eredményeket. Noha az Amazon technikailag nem fér hozzá Tolkien A szilmarilok című regényéhez (amely – a világirodalom egyik legnagyobb szabású mitológiai műveként – még inkább kibontja az eseményeket, és a leírásoktól a részletesebb eseménytörténeten át a konkrét párbeszédekig jó adag kánonnal szolgálna), a család vétójoggal bírt minden olyan döntés fölött, ami ellentmondana Tolkien egyéb írásainak, azaz bízhatunk benne, hogy a sorozat nem fog jelentős ellentmondásba keveredni a jogilag fel nem használható Szilmarilokkal sem.

A teremtett világ, Arda története nem csak méretében, hanem mélységében is több A Gyűrűk Ura egyszerű előzményénél.

A régi legendák egyre inkább apám legmélyebb gondolatainak hordozóivá váltak” – írta Christopher, az apja munkáját összerendező fiú; a legkorábbi legendák még Tolkien fiatalabb éveiben keletkeztek, és aztán Tolkien egész életén át írta őket. Így aztán ezek a történetek nemcsak hátteret adnak A Gyűrűk Ura cselekményének, hanem ki is teljesítik minden következményével: erkölcsiségével, allegóriáival, világlátásával.

A Hatalom Gyűrűi öt évada négy nagy szálat követ majd Tolkien univerzumából: a Hatalom Gyűrűinek kovácsolását (a filmeknél háromezer évvel fiatalabb Elronddal a főszerepben), Szauron ezzel párhuzamos törekvését a világ uralására (fő ellenfele az ekkor még forrófejű Galadriel); Númenor bukását, és ezután az emberek és tündék utolsó szövetségét, a nagy trilógia bevezetőjében látható Isildur főszereplésével. Az első évadon átívelő történet Szauron nagyszabású visszatérése lesz a világba, habár maga a Sötét Úr nem feltétlenül jelenik meg személyesen az első évadban.

Reality check: nem, még nincs itt az idő az ítéletekre. Közhely a sorozatok világában, hogy az első évad az utat keresi, a másodiktól már bátrabb egy széria, a harmadik-negyedik az igazi kibontakozás és a legjobb ötletek szakasza, az ötödiktől pedig minden megjósolhatatlan. Ennek fényében szabad csak nézni egy első évad legelső két epizódját. Ha a sorozat az út, a kritikus hobbit még ki sem lépett a kapuján.

Az első benyomás, ami a nézőt éri: ez a sorozat csodaszép.

A látványtervezés felülmúlja még az egyébként első osztályú produkciókét is. Ám ez a szépség derivatív: a Peter Jackson trilógiájához (a korábbi nagy könyvillusztrátorok nyomán) megálmodott, a Hobbit trilógiához továbbfejlesztett esztétikát követi; a tünde és emberi díszletek ugyanazt a stílust mutatják, csak a gyaplábúak hoznak izgalmas új ötleteket.

Ez részint erény: az ismerős szépség elandalít. Részint hátrány, mert minden, ami derivatív, be is zár saját megszokásaiba – de ez még mindig csak egy első évad első két része; a cél itt még csak a folytonosság megteremtése a néző szívében az imádott filmelőzményekkel; a későbbi évadok még sok esztétikai újdonságot hozhatnak. És abban a látványtervezőben, aki A Hatalom Gyűrűi első két részét megalkotta (Ramsey Avery, jegyezzük meg a díjszezonra), én ezentúl kétségek nélkül megbízom.

No és ott a zene is a nézőt érő első benyomások között. Bear McCreary, a sorozat vezető zeneszerzőjének alkotása világosan Howard Shore zenei világára épít (ismét hangsúlyozva az ismerősséget), de annál visszafogottabb. Az első rész még nem szolgál semmiféle megjegyezhető témával, a második aztán megelevenedik Khazad-Dúmnál és elkezdi bontogatni a lehetőségeit. (A sorozat főcímének témáját egyébként maga Howard Shore írta; sajnos nem érződik emlékezetesnek, távol áll bármelyik tetszőleges A Gyűrűk Ura témától.)

A második benyomás, hogy az írás/rendezés nem tud felülemelkedni a sorozatkliséken.

Van egyetlen egy ipari kézikönyv, a jelek szerint, ami előírja, hogy adott mennyiségű történetszállal másik adott mennyiségű bonyodalmat szabad egyszerre kibontani és ehhez éppen bizonyos számú emberi kapcsolatot kell (befogadható módon) felrajzolni ahhoz, hogy maximalizálja a célközönség lehetőleg négy negyedében elérhető nézőszámot. J.A. Bayona rendező és J.D. Payne és Patrick McKay író, egyben showrunnerek egyelőre nem mertek eltérni ezektől a szabályoktól.

Hogy egy-egy jelenet milyen mosollyal, nevetéssel vagy ijesztgetéssel ér véget; hogy a meglepetéseket milyen ütemben adagolják; hogy az érzelmileg kényes szituációkat hogyan kell azzal az átkozott humorral feloldani – mind hollywoodi standard. Mint ahogy a képernyőn megengedhető és meg nem engedhető eszközök listája is.

Így A Hatalom Gyűrűinek üteme, a történetkezelés eszközei, az érzelmek adagolása mind felismerhetően a stúdiói óvatosságra utalnak.

Ha ez a sorozat nagy lesz, az nem az írói szabadság, hanem csakis Tolkien miatt lesz az. A showrunnerek eleinte megfontolták, hogy unortodox módon távoli időszálakkal, a tolkieni cselekmény több évszázados terjedelmét megtartva kezeljék a történetet, de végül ellene döntöttek – mondván, hogy az események emberi léptékű időkeretbe sűrítése nélkül „a nézők nem tudnák érzelmileg beleélni magukat a sorozatba” (és ebbe a legjelentősebb változtatásba a Tolkien család is beleegyezett). Ez a döntés tipikus stúdióviselkedés: egyszerre becsüli le a néző intelligenciáját és saját írói képességeit, a biztonsági játék kedvéért.

A döntés súlyának magyarázatához muszáj átvennem egy korábbi cikkem szakaszait, mert nem tudom jobban megfogalmazni. Tolkien irodalmi univerzuma az egyszemélyes írói jelenlét előnyeit ötvözi a mítoszok szépségével és grandiózusságával – mintha a görög mitológiát egyetlen homéroszi zseni hagyta volna ránk. Mindkét irodalmi forma legjobb tulajdonságait ötvözi: Tolkien elég jó író volt ahhoz, hogy át tudja venni a hagyományos mítoszok szerteágazó elbeszélő stílusát, de elég szigorú is ahhoz, hogy ügyeljen a történetre.

A Gyűrűk Ura háttérvilágának legnagyobb erénye ez a kettős egység. Számos nagyívű mesterséges mitológia létezik – a Star Warstól az Elder Scrollsig. De a rengeteg felbérelt szerző által készített, hullámzó minőségű megauniverzumok nem képesek a tolkieni szerkesztett egységre, míg az egyszerzős magánvilágok (például Kingé és Martiné) pedig egyszerűen nem bírják maguk mögött azt a szépírói képességet, ami Tolkient a mítoszokhoz kötötte. Ennek tükrében érdemes szemlélni a sorozat írásminőségét: ha már Tolkien alkotását át kell szűrni egy sokszerzőssé vált, céges módon menedzselt franchise-írói rétegen, legalább az

nem ártana, ha bátrabbak, egyénibbek, a sorozatírói sablonoktól elrugaszkodóbbak mernének lenni.

Bízom benne, hogy az öt évad még teret ad majd erre.

A megérzésem azt sugallja, hogy van esély a szint javítására. Legutóbb, épp egy éve, az Apple Alapítvány sorozata kapcsán kellett értekeznem az Asimov – a másik évszázados géniusz – és a sorozatírói középszer problematikájáról. Akkor is tartottam már A Hatalom Gyűrűitől, de most mégis valami remény éledezik bennem – kritikusi intuícióm azt sugallja, hogy ez a sorozat képes lesz fejlődni, míg például az Alapítványnál csakis a stagnálás lehetőségét éreztem előre.

Ami már az első két részben is megmenti a bontakozó sztorit a középszertől, az egyfelől a színészi játék. Morfydd Clark Galadrielje még fejlődésre vár, mert egyelőre csak egy morcos lányt alakít, de már vannak pillanatai, amelyekben felsejlik a nagyság: egy-egy tekintetében csupán, de azok félreérthetetlenek. Robert Aramayo Elrondja hihetően hozza Hugo Weaving háromezer évvel fiatalabb kiadását: egy ifjú, akiből valaha vezető lesz, de még csak tanulja a tünde-politikát. (Igen, ebben a sorozatban lesz tünde-politika, és emberi is, bőven. Ez nem idegen Tolkientől, akinek nem voltak illúziói saját tündéi és emberei történelmi léptékű viselkedése iránt.)

Az Ismael Cruz Córdova által játszott Arondir, az erdőtünde viszont az első két részben még unalmasan faarcú. Benjamin Walker (Gil-Galad nagykirály) és Charles Edwards (Celebrimbor) egyelőre nem kaptak sok teret. A gyaplábúakat alakító főszereplők, elsősorban Markella Kavenagh (Elanor) pedig túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy még a hobbitoknál is hobbitabbak legyenek a temérdek cukisággal, csínnyel, makacskodással és pergő szócsatával; annyi tér jut nekik színészként, amennyi egy kiváló cirkuszi bohócnak. Úgy sejtem, hogy ha kiszakadnak csöpp közösségükből, az egyéniségük majd szárnyra kaphat.

(És nem, nem számít a szereplők bőrének színe. Mint ahogy a lábmérete és fejkörmérete sem. Aki egy sötét bőrű tünde vagy gyaplábú vagy törp miatt nyavalyog, az méltatlan arra, hogy magát Tolkien-rajongónak nevezze, és egy tízezer karakteres kritikában ennyivel le is lehet tudni a kérdést, súlyának épp megfelelően.)

A másik, ami megmenti a sorozat nyitányát a középszerű írástól, az természetesen a rajongói rácsodálkozás. Micsoda érzés megpillantani saját szemünkkel Gil-Galad nagykirályt, a fiatal Elrondot, a gyaplábúakat, egy csatát Morgoth erői ellen; és a Fákat, és a mögöttük felsejlő Melkor árnyékát…! A Hatalom Gyűrűi jónéhány, a lapokról felemelkedően a szemünk előtt megelevenedő jelenete simogatja a rajongók képzeletét.

A sorozat legsúlyosabb kérdése hosszú távon az lesz, hogy eltrónokharcosítja-e Tolkien világát.

A Gyűrűk Ura, lényege szerint, a Jó és a Rossz háborújáról szól, és Tolkien mélységes katolikus hitének megfelelően erkölcsi abszolútumokkal dolgozik: adottnak veszi, hogy van Jó és Rossz, és a kettő világosan megkülönböztethető. Ez nem azt jelenti, hogy fekete vagy fehér: Tolkien „jó” oldalon harcoló szereplői nagyon is esendőek, folyvást elbuknak az erkölcsi próbatételeken, elárulják egymást, elgyávulnak és elvesznek… de az végig világos, hogy mi lenne a helyes választás.

Ami természetesen szöges ellentétben áll a modern erkölcsi relativizmussal. A XX-XXI. század populáris kultúrája jórészt arról szólt, hogy a hősök közelítenek a talajhoz: a deheroizácó folyamatában a morális választások bizonytalanná válnak, a jó/rossz abszolút kategóriái eltűnnek, de legalábbis megfakulnak, a gonosz átélhető lélektani hátteret kap, a hős pedig egyre kevésbé támaszkodik rajta kívül álló vezérlő erőkre. (Ami egyébként kiváló művészeti teljesítményeket szül.)

Ezt a szembenállást bajos lesz megbékíteni. Ezért aggódom leginkább a sorozat miatt: ha az alkotók megőrzik Tolkien erkölcsi felfogását, akkor a mai néző meseszerűnek, talán naivnak látja majd az eseményeket; ha nem, akkor Arda világa egy Trónok Harca-utánzattá silányul. A kettő közötti egyensúlyozás kényes kötéltánc lesz.

McKay és Payne nyilatkozatai okot adnak némi bizakodásra. Azt nyilatkozták – épp a hasonló rajongói kérdések nyomán –, hogy „szeretnék megtartani Tolkien könyveinek hangvételét, ami olykor intenzív, tud lenni, néha kifejezetten politikai, és néha kifejezetten kifinomult, de mindig szívmelengető, életigenlő és optimista.”

Ha komolyan veszik a „szívmelengető, életigenlő és optimista” frázist, ami igencsak hiányzik a modern gigasorozatok sötét hangvételéből, akkor A Hatalom Gyűrűi már csak emiatt is korunk egyik nagy élménye lehet.

Kérdés persze, hogy igazat mondtak-e, és az Amazon mennyire ért egyet velük; és ha nem ért egyet, vajon mekkora írói szabadságot engedélyez nekik akkor, ha a mérleg másik serpenyőjében egymilliárd dollár ül.

Rajongóként mondom: sokkal könnyebb elviselni azt a bizonytalanságot, amit a sorozat kezdete jelent, ha meggondoljuk Gandalf idézett tanácsát: ez a sorozat most már itt van, mert egymilliárd dollár így akarta; nincs mit tenni a létével, ez adatott. Elkerülhetetlenül A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi fogja formálni a következő évek, és talán egy következő – a Trilógia idején még meg sem született – generáció Tolkien-látását. Nem az a feladatunk, hogy kétségbeessünk fölötte.

Sokkal inkább az értelmes párbeszéd, ami nem a sötét bőrről és az Amazon-vezér Jeff Bezos gonoszságáról szól, és nem is a mitológiai szőrszálhasogatásról. Egy ekkora kulturális jelenség mindig esélyt ad a társadalmi szintű önreflexióra – és a saját képünk formálására. Milyen Gyűrűk Urát akarunk a 2020-as években? S ehhez képest hogyan teljesítenek ügyeletes mitológiagyártóink?

A militáns rajongás és a militáns ellenkezés Tolkien világában sem vezetett jóra:

bármilyen fontos is ez a világ érzelmileg oly sok embernek, muszáj fölé emelkednünk. Tolkien, a tudós, ha látná a modern franchise-rendszert, azt mondaná: kezdd el megérteni, és lássuk, te mit teszel vele.

A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi az Amazon Prime Video kínálatában érhető el.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!