Sok változás történt Nagy-Britanniában a Netflix egyik legdrágább sikersorozatának, a királyi család életét feldolgozó A koronának legutóbbi, 2020-ban bemutatott negyedik évadja óta. Az események pedig különösen aktuálissá tették az új évadot – mondhatni ingyen reklámot biztosítottak a számára.
A britek hosszas huzavona után hivatalosan is kiléptek az Európai Unióból, kormányválság kormányválságot követ, abba pedig bele se menjünk, hogy hosszú évek múlva az egyik leginkább szívatós érettségi tétel lesz, hogy 2022-ben ki is volt az ország miniszterelnöke. A legfontosabb azonban mindenképp az, hogy 2021 tavaszán Őfelsége férje, Fülöp herceg nem sokkal a 100. születésnapja előtt elhunyt, idén szeptemberben pedig az egész világot megrázta, hogy kereken 70 évnyi uralkodás után meghalt II. Erzsébet királynő, ezzel pedig fiára, az immár 73 éves III. Károlyra szállt a trón.
A korona hatodik évadának forgatását éppen ezért, kegyeleti okokból fel is függesztették egy kis időre – mindamellett, hogy a legutóbbi két évad után ismét lecserélték, avagy öregbítették a szereplőgárdát. Így Claire Foy és Olivia Coleman után mindenki rettegve gyűlölt Umbridge professzora, az Oscar-jelölt Imelda Staunton (Vera Drake) bújhatott a királynő bőrébe, míg Fülöp herceget Matt Smith-t és Tobias Menzies-t követően a walesi veterán, Jonathan Pryce (Brazil, A két pápa) kelthette életre. De alapvetően
a széria exkluzivitása sosem csupán a lenyűgöző helyszínekben, korhű jelmezekben, avagy kiváló operatőri munkában volt tetten érhető, hanem a castingban is,
amelyben mindig van egy kis csavar, egy kis turpisság, mégis minden ízében telitalálat. A legvakmerőbbnek ezúttal talán Károly herceg tekinthető, ugyanis Josh O’Connor után és az eredetihez képest Dominic West túlontúl sármosnak, jóképűnek hat (és nem csupán első látásra), ugyanakkor mégis hibátlan, mert kisugárzása tökéletesen rímel Károly tettrekészségére és progresszivitására, amit béklyóba köt nem csupán az egyre avíttabb intézményrendszer, hanem megromló házassága is Diana hercegnével.
Nem hiába utaltam a címben Noah Baumbach 2019-es filmjére, ugyanis az évad struktúrája egyértelműen párhuzamba állítja a monarchia intézményét a házasság szentségével, amelyet tovább mélyít az egyik epizódban látható bürokratikus válási procedúra bemutatása a kisember – majd később persze a hercegi pár – szemszögéből. Az évad egyik legerősebb képsora, avagy metaforája mégis az – amelyet találóan a Helena Bonham Carter örökébe lépő Leslie Manville Margit hercegnéje is megjegyez –, ahogy Erzsébetnek végig kell néznie a Windsor kastély, az otthona porig égését, miközben a gyerekei egytől egyig éppen a válásukkal bajlódnak. Pont eme központi témája miatt ez az eddigi leginkább megterhelő és legkeserűbb évad – amely részben magyarázza is a szezon minden eddiginél alacsonyabb kritikai átlagát –, ahogy
a szereplői ráeszmélnek a saját magányukra, mulandóságukra, miközben a világ érezhetően elhalad mellettük.
A showrunner Peter Morgan, aki a királyi család és a történelmi filmek avatott szakértője az olyan mozikkal, mint A királynő, Az utolsó skót király, vagy a Frost/Nixon, minden eddiginél jobban és bátrabban rávilágít arra, hogy a monarchia intézményrendszere réges-rég túlnőtt annak szereplőin (még annak fején is!) és ez miképp őrli fel azok résztvevőit, a minimális boldogságra való esélyüket, élükön Diana hercegnővel.
Az Emma Corrin után Elizabeth Debicki (Az U.N.C.L.E. embere, Tenet) által megformált hercegné a széria fájdalmasan igazi, egyre halványabban pislákoló, kihunyó félben lévő csillaga. Diana minden eddigi előképénél magába fordulóbb, zárkózottabb természetében Debicki elveszik, a görcsös igyekezet legkisebb jele nélkül. Ugyanakkor Morgan éleslátását és bölcsességét bizonyítja, hogy megpróbálkozik a lehetetlennel és igyekszik békét adni végre a néhai hercegnének, ahogy Károlynak és a királyi családnak is. Nem csinál szentet sem Dianából, sem pedig patás ördögöt Károlyékból, hanem megpróbálja bemutatni és kimondani, hogy ebben a kapcsolatban mindkét fél elkövette a maga hibáit, mindkét félnek megvoltak a maga szempontjai.
Morgan minden eddiginél élesebben megfogalmazza a monarchiával szembeni kritikákat is.
Megfogalmazza, nem pedig ítéletet mond felette, azt továbbra is a nézőre bízza. Intelligensen bemutatja, hogy az intézményrendszerrel való szembenállás éppúgy jelen van a királyi család vacsora asztalánál, a kisembernél, vagy a BBC szerkesztőségi találkozóin, miközben annak méltán híres-hírhedt etikai kódexe is említésre kerül. Ezek kölcsönös, öngerjesztő folyamata pedig egyszerre lebilincselő és gondolatébresztő.
Ugyanakkor ez a 10 rész is evidens módon csak zanzásítja, dramatizálja hosszú évek folyamatát. Előbbi kapcsán például a királyi család és a világtörténelem egy vérzivataros korszakára világít rá 1 rész erejéig (a nyitány a sorozat legbrutálisabbja), némileg az összeesküvés-elmélet hívőknek is kedvezve, de maga a téma abban az esetben is van annyira érdekes, hogy szűk 1 óra arra nem elég. Ez még igaz az egész széria egyik legjobb, legszellemesebb, legrafináltabb epizódjára is, amely az Al Fayed-család felemelkedését állítja a középpontba.
Mint ahogy felháborodni is kár azon, hogy A korona minden aprólékossága ellenére sem vetekszik egy dokumentumfilm hitelességével, hiszen mint dramatizált JÁTÉKFILM ad egyfajta értelmezést a történteknek, a szereplőknek – amit sokszor túlontúl direkt mond ki – azt is már az idő folyamának egy biztos szegletéből szemlélve. És hogy olykor az élet és a fikció mégis milyen szépen tud kéz a kézben járni a szándékosság legkisebb jele nélkül, arra a záró epizód a kiváló példa: ahogy az idő múlásával, a saját örökségével szembe néző királynő búcsút mond szeretett “Britanniájának”, az a méltóság és az érzelmesség olyan násza, amely csak ritkán adatik meg mozgóképen.
Szerző: Pavlics Tamás
A korona 5. évad a Netflix kínálatában érhető el.
