Sorozat

Üzenet a dobozban – A láthatatlan fény

A Peaky Blinders írója és a Stranger Things alkotó-rendezője összeállt, hogy mozgóképre adaptálják Anthony Doerr Pulitzer-díjas regényét, A láthatatlan fény azonban jó eséllyel megosztó minisorozat lesz. A négyrészes széria ugyanis nem az irodalmi alap történetét dolgozza fel, hanem annak üzenetét ülteti át a kisképernyőre.

A Netflix 2019 márciusában szerezte meg a megfilmesítési jogokat Anthony Doerr nagy népszerűségnek örvendő regényéhez, A láthatatlan fényhez. A produkcióhoz pedig megnyerte Steven Knight és Shawn Levy író-rendező párost, akikhez nemsokára olyan nevek csatlakoztak a főbb szerepekre, mint Mark Ruffalo és Hugh Laurie. Nagy várakozás övezte a streaming szolgáltatónál november 2-án elstartoló, négyrészes sorozatot, melynek nagy részét – csak hogy kicsit haza is beszéljek – Budapesten forgatták a tavalyi évben.

A Peaky Blinders és a Stranger Things két nagyon különböző sorozat, mely a maga nemében kiemelkedően profi színvonalon szállította a pörgős szórakoztatást a Netflixre. Amellett, hogy mindkettő jól megírt, árnyalt karakterekkel dolgozott, és dinamikus, komplex történetet mesélt, nem lehet túl sok hasonlóságot találni köztük. Hacsak azt nem, hogy mindkettő a jelenből kilépve teremt meg egy belső szabályrendszert, amivel meg tud fogalmazni absztrakt állításokat. A Peaky Blinders – a fő történetszálon túl – komolyan beszél a háborúk után kialakuló poszttraumás stressz szindrómáról, és az abban szenvedők környezetre gyakorolt hatásáról. A Stranger Things pedig – Stephen King módszerével élve – görbe tükre a kisvárosi létnek, és az abban élők torzult kapcsolatrendszerének, emellett a megélt traumák feldolgozatlanságának következményeivel is szembesít.

Úgy tűnik tehát, mindkét alkotót foglalkoztatja az emberek egymáshoz való viszonya és a háború vagy más traumatikus élmények kapcsolatokra és egyénre gyakorolt hatása.

Innen nézve tehát nem is olyan meglepő, hogy Doerr könyvének feldolgozása épp e két alkotót találta meg: a II. világháború alatt egy rádióállomás révén egymásra találó, két fiatal története szintén jó alkalmat adott számukra, hogy mélyebben beleássák magukat a fenti témákba.

A láthatatlan fény esetében a Knight-Levy páros úgy próbált hozzányúlni a Pulitzer-díjas regényhez, hogy egy saját értelmezést filmesítsenek meg, ne pedig pusztán a cselekményt ültessék át kisképernyőre. És bár bizton állíthatom, hogy a minisorozat nem lesz mozgóképes klasszikus, megsüvegelendő az a célkitűzés, amivel nekiláttak a projektnek. A végeredményből ugyanis két dolog egyértelműen kiderül: ez a két ember nagyon szerette és kifejezetten szépnek tartotta Doerr regényét, illetve hogy határozott elképzelésük volt a regény üzenetét illetően.

Az alkotópáros számára a könyv legfontosabb mondanivalója az, hogy két, teljesen eltérő háttérrel rendelkező embert is össze tud kötni egy közös hitrendszer, mely kötelék különösen erős tud lenni, ha a közös élmény már gyermekkorból hozott.

E köré épül ugyanis az epizódok szerkezete, melyben a legfontosabb szerepet a két fiatal, Marie és Werner hányattatásokon keresztül zajló egymásra találása kapja, melyhez a háború egyszerű háttérként szolgál.

A két idősíkon futó cselekmény kezdetén Saint Malóban járunk, a II. világháború a végéhez közeledik, a városok bombázása folyamatos. Már alig maradt élelem, a német megszállás alatt bujkálni kényszerülő lakosság félve jár ki az utcákra, és messiásként várja a felszabadítást, mely éppoly rombolással érkezik, mint a megszállás maga. Ebben a helyzetben találkozunk először Marie-val, a gyermekkorában megvakult, párizsi lánnyal, aki édesapjával (Mark Ruffalo) és nagybátyjával (Hugh Laurie) utazott a kisvárosba, hogy némi biztonságra leljenek. Szabad gondolkodású édesapja és az ellenállással szimpatizáló nagybátyja hamar eltűnik Marie mellől, aki magára marad egy padlásszobában, a bombák zajával a háttérben. A lány egyetlen vigasza a rádiója, mely kisgyermek kora óta a megnyugvást jelentette számára.

Napjait benn tölti a szobában, csak ételért hagyja el a már megszokott teret, napközben Párizs tökéletes makett-mását kutatja kezeivel, hogy pontosan ismerje az utcákat, és felidézze emlékeit. Esténként azonban a rádiója egy meghatározott frekvenciáján olvas, Verne Némó kapitányának fejezeteit. Célja van vele, édesapjának és nagybátyjának, Étienne-nek, illetve az ellenállásnak üzen a felolvasások által, nem tudván, hogy ugyanazt az állomást az árvaházban töltött gyermekkora óta hallgatja Werner, egy fiatal, német rádióstiszt is, akinek ezek a felolvasások jelentik az egyetlen reményt azzal kapcsolatban, hogy maradt még valami érték a háború idején.

Ezen a frekvencián szólalt meg ugyanis a háború előtt a Professzor, aki annyi tudást és életfilozófiát adott számukra. A két gyermek, mint tabula rasa itták a szavait, és ebbe a szabad gondolkodásba nőttek bele. A láthatatlan fény a Professzor jelmondata volt:

minden fény közül az a legfontosabb, mely láthatatlan, mely jelmondat a tudás kutatására buzdít, kérdések feltevésére sarkall.

Ez a gondolkodásmód azonban a második világháborús Európában veszélyes és titkolandó, így Marie és Werner hallgatólagos sorsközösségben óvják és védik a Professzor örökségét. Marie azzal, hogy fenntartja a frekvenciát, Werner pedig azzal, hogy minden veszélyt vállalva hallgatja azt, a csatorna létezését pedig titkolja a nácik előtt, holott feladata épp ezen ellenállásra buzdító rádióállomások felkutatása lenne.

Doerr regényének összetett történetéből és komplex karakterrajzaiból ezt a gondolatot vélte legfontosabbnak a Levy-Knight páros. Van itt még ugyan pár elem, amit amolyan tessék-lássék módon elhelyeznek (ilyen a könyv egyik központi szálát adó, Lángok Tengerének nevezett, elátkozott, de örök életet biztosító gyémánt, mely után egy náci tiszt is kutat, vagy Étienne bácsi központi szerepe az ellenállásban), de inkább csak azért, hogy ne érje szó a ház elejét. A mindössze négyszer ötvenperces játékidő nem a kalandos cselekményszálak körül forog,

az alkotók inkább magát a reményt akarják láttatni, a várakozást-vágyakozást, a traumatizált egyént és a hatalmat.

Itt minden karakter egy-egy elvont fogalom megtestesítője, és mint ilyen, már nem tud több dimenziós figuraként működni, hiszen szimbólummá válik.

Marie a remény őrzője, aki napról napra felolvas, és hisz abban, hogy üzenetei célba érnek. Édesapja a szeretet és a tudásvágy megtestesítője. Ő a múzeumi kutató, akitől lánya a tudásszomját hozza, és aki annyira szereti őt, hogy még egy kínvallatás alatt sem árulja el rejtekhelyét. Werner annak az új generációnak a szimbóluma, akik megvetik az öregek háborúját, és a gyermekként átélt traumákkal terhelve szeretnének új életet kezdeni, melyben az emberek egyenlőnek tekinthetik egymást, egy olyan közösség tagjai lehetnek, amelyben képesek és mernek is kérdéseket feltenni. Marie és Werner egymásra találása ezen új élet reményének záloga.

Kimondottan érdekes szimbólum megtestesítője a Lars Eidinger által játszott, náci tiszt, Rumpel, aki a háború által kapott hatalmával visszaélve keresi a Lángok Tengere nevű gyémántot, hogy aztán önös érdekére fordítsa azt. Maga a karakter szinte egy tanulmány a hatalom természetéről, és a háború szabályairól, melyet szépen alátámasztanak hidegvérű (kín)vallatásai. Eidinger játékát nézve akaratlanul is eszünkbe juthat Oliver Hirschbiegel A kísérlet című filmje, mely a kisember hatalomhoz jutásának hatásait elemzi.

A főszereplők metaforikus szerepköre azonban bizonyos szempontból a sorozatot gyengítő húzásnak bizonyul, mert szimbólumokként a szereplők olyan dolgokat is kimondanak, melyekre a nézőnek kellene rájönnie. Werner például kimondottan sokszor foglalja össze a múltbéli emlékeit bemutató jelenetek tanulságát, de Marie rádióműsorai is összeszedik a főbb tételmondatokat. Azzal, hogy az alkotók a fent már említett üzenetre fektetik a hangsúlyt, túlontúl sűrítetté és terheltté teszik a jeleneteket és a dialógusokat, ezzel eltávolítják őket a valóságból.

A láthatatlan fény ezért nélkülöz minden realizmust.

A minisorozatot túlstilizált, festményszerű képi világ jellemzi: sötét tónusú beállítások, színezett objektívvel felvett jelenetek, és a kelleténél talán kicsivel több CGI használata – olyan helyzetekben is a számítógép nyújtotta eszközökhöz nyúlnak az alkotók, amikor valós tárgyakkal is lehetne dolgozni, pl. az égből aláhulló szórólapok esetében. A metaforikusságot pedig csak tovább hangsúlyozzák az üres, legtöbbször néptelen terek (elhagyatott pajta, magányos országút, városlakók nélküli utcák), ahol a legapróbb zajnak is jelentősége van. Egy látó nehezen szűri ki az összetett zajokból a lényegeset, de egy látássérült ember számára minden zörej információértékkel bír. Levy-ék ennek érzékeltetésére teljesen zajszűrt tereket hoztak létre, melyekben minden zörejre figyelnünk kell, mert jelentést hordoznak – ez egy igazán izgalmas szellemi munka a néző számára. Ezzel párhuzamosan azonban

A láthatatlan fényt nézni olyan, mintha beültünk volna egy színházba, melyben a színfalak közé valami varázslat folytán becsempészték a digitális technikát: a negyvenes éveket hűen idéző városképeket a csendes díszletekben merengő alakok váltják.

Ezeket a jeleneteket követi a másik idősík, a háború előtti éra megidézése, ahonnan azért érkezik némi dinamika a látottakba (ezt a szerkesztésmódot az alkotók egy az egyben átemelték a regényből).

Az, hogy ebben az elvont térben mégiscsak menni tudunk a karakterekkel, nagyban köszönhető a szereplőgárdának. Külön kiemelném a sorozatba mindenféle színészi előképzettség nélkül érkezett Aria Mia Lobertit, aki nagyszerű Marie szerepében. A maga is látássérült színésznő elképesztő mélységet tud adni jeleneteinek: szinte szavak nélkül, legtöbbször pusztán az ujjaival tapogatva végig a tárgyakat, képes elmesélni állapotának megannyi dimenzióját. Az ő jeleneteiben a rendezés is nagyon erős, a zárt képszerkesztésben beszűkül a tér, felerősödnek az egyedi zajok. Levy nemcsak bemutatja a vakságot, de érzékelteti is azt.

A láthatatlan fény tehát sokkal erősebb a csendes, leíró, szinte festményszerű jelenetekben,

hiszen ezeket látva és James Newton Howard zenéjével kísérve könnyen magával tud ragadni az az időtlenség, melyekben ezek a képsorok léteznek. Végtére is a II. világháború pusztán csak illusztráció ebben a metaforikus világban, hogy segítsen átérezni a reménytelenséget és a küzdelmet, és hogy meg lehessen mutatni a hatalom és egyszersmind az elnyomás működését. Ebből a szempontból a sorozat (és nyilván a könyv) különlegessége, hogy nem a klasszikus, náci-zsidó szembenállás mentén fogalmazza meg ezeket az állításokat, hanem európai nemzetek szemüvegén át, egyetemességre emelve azt.

Ugyanakkor az, hogy a rendezői döntés értelmében a karakterek nem valódi párbeszédeket folytatnak, hanem a legtöbbször inkább értekeznek a háború, a remény és a tudásvágy természetéről, nem minden szereplőnek kedvez,  különösen igaz ez Werner alakjára, akit emiatt nem is tud Louis Hofmann kellőképpen árnyalni, és némiképp bárgyúan naivra sikeredik a Marie megmentésére igyekvő, a nácikat megvető, német katona szerepében.

A címben szereplő láthatatlan fény egyszerre utal a reményre, a tudásvágyra és a szabad gondolkodásra, azaz mindenre, aminek ragyogása szemmel láthatatlan, de fontossága megkérdőjelezhetetlen. Ez az üzenet az, ami miatt minden hibája ellenére jó, hogy elkészült A láthatatlan fény, mert ennek az értékrendnek a továbbadása egy új generáció számára 2023-ban éppoly fontos, mint a második világháború idején.

Lehet tehát azon vitatkozni, hogy mennyire volt jó ötlet Levy-éktől, hogy ilyen mértékben absztrahálták Doerr művét, és lényegében nem mást, mint egy üzenetet adaptáltak, de megbicsaklásai ellenére is többé-kevésbé szerethető lett a végeredmény. Igaz, el kell ismernem: nem tudom kivonni magam a Netflix esetében a holdudvar hatás alól, azaz már nagyon vártam a streamingóriástól egy hasonló élményt.

Kéri-Keller Szilvia

Kéri-Keller Szilvia magyar-angol szakos bölcsészként végzett az SZTE-n, később pedig vizuális kultúratudományból szerzett diplomát. Cikkei korábban az Apertúrában és Apertúra Magazinban jelentek meg, filmek terén mindenevő, 2023-tól a Filmtekercs tagja.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com