Sorozat

Fuldoklás, mentőövvel – A mackó

Sosem ásott még sorozat olyan mélyen a vendéglátás pokoli, de inspiráló közegébe, mint az év egyik legnagyobb kritikai és közönségsikere, az FX gyártásában készült A mackó (The Bear).

Nem túl ismert stábbal, mindenféle high concept nélkül lett az év egyik meglepetéssorozata A mackó, amelyben a chicagói szendvicsező – és szakácsai – életét ismerjük meg dokumentarista hitelességgel, mély empátiával és rengeteg feszültséggel. Az eddig újhullámos vígjáték(sorozat)ok (Eighth Grade, Dickinson, Ramy) és stand-up comedyk (többek közt Bo Burnham, Hasan Minhaj, Chris Rock, Ramy Youssef munkái) rendezőjeként, producereként ismert Christopher Storer ezúttal az írást is vállalta, a kreátori szerepben a sorozat egészét átfoghatta. A mackó legnagyobb erénye pedig épp ez az ökonómia és az érezhető szerzői odaadás. Akárcsak egy jó séf, egy jó filmes is szenvedélyes a munkája iránt, amelynek minden részletét szeretné a tökéletességig vinni még akkor is, ha az igazi pokoljárásra kényszeríti.

A mackó roppant egyszerű történettel és hétköznapi figurákkal dolgozik. Leginkább a tékozló fiú hazatér történettípusba illeszthető, azzal a csavarral, hogy itt mind a fine dining-világ egykori sztárszakácsa, Carmen (Jeremy Allen White), mind a családi büféjük alkalmazottai és a családtagjaik is kifejezetten nehéz esetek. Többen egy közeli haláleset miatt traumatizáltak: korábban ugyanis Carmen bátyja, Mikey (Jon Bernthal) vezette az éttermet, aki öngyilkos lett. A sorozat tétje nem más, mint hogy Carmen képes-e megbirkózni a saját gyászával (amely nemcsak a testvére, hanem a karrierje kapcsán is sújtja) és ütőképes csapatot építeni a szedett-vedett, de rendkívül öntudatos és makacs alkalmazottaiból a megörökölt étteremben.

A mackó több réteggel dolgozik.

Egyrészt a fentebb vázolt háttér roppant lassan építkezik, Mikey halálának körülményei például csak fokozatosan tárulnak fel, őt magát is csak az utolsó előtti részben pillantjuk meg egy flashback-ben. Ez egyébként a sorozat talán egyetlen gyengesége is: az alkotók nem magyarázzák túl a sarkalatos pontokat sem, így pár dolgot (köztük a befejezés isteni beavatkozással felérő fordulatát) nem biztos, hogy eléggé értünk, illetve néhány félbehagyott szál is akad. Másrészről viszont ott az előtér, az éttermi munka eszelős pörgése, amiért a legtöbb kritika dicséri a sorozatot. Arról kevesebb szó esik, hogy A mackó a kíméletlen hajtás és nyomás mellett a konyhai élet szépségét is megmutatja. Összességében árnyaltan ábrázolja, hogy igazi mániákusnak kell lenni, hogy valaki ezt a hivatást válassza, de a lelkesedés és az önkínzás megtérül. Ami tulajdonképpen minden nehéz, de szép eredményt hozó munkára igaz, így a sorozatban felvetett problémákkal messze nem csak a vendéglátósok azonosulhatnak.

Azaz a sorozat épp attól hat kiemelkedően realisztikusnak, hogy más főzős filmekkel ellentétben sokkal mélyebben és árnyaltabban ábrázolja a séfek életét. Ahogyan a konyhán is egyik pillanatról a másikra vált a helyzet rutinmunkából túlélésért folytatott küzdelembe, ezzel párhuzamosan pedig a dolgozók hangulata nyugodtból vadállatiba, úgy A mackó stílusa és hangulata is gyorsan megváltozhat. Hol idegőrlően stresszes és kaotikus, mint a Csiszolatlan gyémánt, hol harmonikus, csendes és meghitt pillanatokkal teli, mint akár az olyan nicecore darabok, mint a Ted Lasso

utóbbi a csapattá válás kérdése miatt is érdekes referencia lehet.

Az őrült rohanást, ordítozást, káromkodást idegesítő zörejek kakofóniájával (zene, telefoncsörgés, vagy a tetőponton a beérkező rendelések állandó pittyegése) és rángatózó, a szereplők arcába mászó kézikamerával fokozza a sorozat. Rendszeresen ráközelítenek az órára is, ami fokozza a feszültséget, miközben olyan vezényszavak, kódszavak hangzanak el, amelyeket anélkül is megértünk, hogy elmagyarázták volna őket. Így néhány epizód után igazi bennfentesnek érezhetjük magunkat, azaz nézőként még inkább a sorozat hatása alá kerülhetünk. Máskor viszont lelassul a tempó, marad idő a nyugodt beszélgetésre, lelkizésre, ötletelésre, egymás bátorítására és biztatására, akár a viccelődésre is. A flow ilyenkor is ugyanúgy elkapja a szereplőket, az összhang pedig roppant inspiráló.

A 8 epizód többsége hasonló dramaturgiával működik: a törékeny béke pillanataiból indulunk és attól rettegünk, hogy vajon mi megy félre perceken belül akár emberileg, akár technikailag. Máskor pedig az abszolút fejetlenség lecsendesítése, megzabolázása a tét. A helyzetet Carmen eltérő háttere, képzettsége és elvárásai mellett a régi munkatársak merev szokásai és az új sous chef, Sydney (Ayo Edebiri) bizonyítási vágya, türelmetlensége is nehezíti. A traumatikus emlékek leküzdése mellett A mackó az egók harcáról szól, hiszen a vendéglátás is egy művészet, ahol minden művész meg van róla győződve, hogy neki van igaza. Bár a sorozat legidegesítőbb karaktere bizonyára a faragatlan és lobbanékony Richie (Ebon Moss-Bachrach), gyakorlatilag mindenkinek jut egy-két olyan jelenet, ahol legszívesebben felpofoznánk őket. Hol az egyiküknek, hol a másikuknak adhatunk igazat egy konfliktushelyzetben,

így a szereplők közti dinamika rengeteget ad hozzá a sorozat tempójához.

Az emberi és vendéglátós oldal mellett Chicago várostörténetéről, az átrendeződő környékről is ad impressziókat, még ha csak montázsokban villan is ez fel. Ez valószínűleg elsősorban a helyi nézőket ragadja meg, a családi étterem elsőbbsége a rideg haute cuisine-nel szemben azonban univerzális üzenet. A mackó különlegessége, hogy ezt a sok gasztrofilmben megjelenő üzenetet az idealizmustól mentesen tálalja: nem tagadja, hogy keserves út vezet idáig. A mackó akár már most, ezen a ponton is lezárulhatna, ugyanakkor könnyű tovább is gördíteni a történetet, hiszen az előzmények alapján ezen a helyen nincs olyan, hogy rutin munkanap. A rajongók számára pedig jó hír, hogy nem is kell beérniük ennyivel: a debütálás után nem sokkal be is jelentették, hogy második évadot kap A mackó.

A mackó itthon a Disney+-on látható.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!