Sorozat

Nem tudtuk meg, miben rejlik – A mozi ereje

Remek gondolatokkal teli, de botrányosan átgondolatlan koncepció jellemzi a David Fincher nevével fémjelzett A mozi ereje című minisorozatot.

A mozi ereje olyan (eredeti nevén Voir), mintha David Fincher véletlenszerűen összeválogatott volna hat, a filmművészetről szóló, de egymástól tökéletesen független YouTube-videót, majd azokkal bekopogtatott volna a Netflixhez, hogy a következő nagyjátékfilmje előtti holtidőt kitölthesse valamivel. A végeredmény egy olyan sorozat, melyben az értékes meglátásokat tartalmazó, de nyúlfarknyi epizódok nem képesek kibontakozni igazán. Mintha egy, a moziról szóló 120 perces kedvcsinálót látnánk, aminek a végére érve pusztán azt érezzük, hogy muszáj megnéznünk még egy filmet. Hogy ez baj-e, azt mindenki döntse el maga, de azért nehezen hihető, hogy egy kétórás dokumentumfilmbe nem fért bele több magvas gondolat.

A Netflix kínálatában elérhető videóesszé-sorozat azok számára készült, akik a filmnézésre nem pusztán a vacsora melletti háttérzajkánt, hanem szórakozással vegyes szellemi tevékenységként tekintenek.

Sajnos éppen ezutóbbi rétegnek jelenthet csalódást a széria, mivel az egyes epizódok változatossága miatt egyetlen kérdéskörben sem merülhetünk el igazán. A hat videóesszét különböző alkotók, filmrajongók készítették és témájukban és stílusukban is alaposan eltérnek egymástól. Szubjektív és objektív gondolatmenetek, líraibb és analitikusabb megközelítések, elemző vagy sztorizgató narrátorok váltják egymást. Mindez egy érdekesnek ígérkező dinamikát alakít ki, de a széria végére nyilvánvalóvá válik, hogy az epizódok változatossága nem elsősorban egy kreatív döntés, hanem a fókuszálatlan narratíva eredménye. Magyarán nincsen egy központi történetív vagy vizsgálati tárgy, ehelyett sok, egymástól javarészt független értekezést kapunk, melyek többsége informatív ugyan, de a nagyjából húsz perces időkeret miatt egyik sem tud kiteljesedni igazán.

Az egyes epizódok alkotói más és más témákat vesznek górcső alá, így többek közt szó esik Spielberg A cápa című alkotásának jelentőségéről, a bosszúfilmek pszichológiájáról, az antihősökkel való azonosulás mechanizmusáról, a rajzfilmes karakterek megalkotásának folyamatáról, film és televízió kapcsolatáról és Walter Hill 48 órájában látható faji ellentétek progresszív ábrázolásmódjáról. Ebből a szerteágazó felsorolásból már világosan látszik, hogy A mozi ereje túl sokra vállalkozik és azt természetesen képtelen is teljesíteni.

Egy epizódot leszámítva, minden esetben azt kívántam bár ne érne véget az adott gondolatmenet, mert annyi érdekesség vár még bemutatásra, de sajnos a szellemi kielégülés újra és újra elmaradt.

Kivételt egyedül a Summer of the Shark című nyitóepizód jelentett, mely a legrövidebb kisfilmként is túlnyújtottra sikerült. A Sasha Stone emlékeire építkező rész egy igényesen kivitelezett, színészekkel eljátszott szubjektív flashback-jeleneteken keresztül mutatja be a narrátor személyes élményeit ’75 nyaráról. Arról az évről, amikor A cápa letarolta a mozikat és új fejezetet indított el a hollywoodi filmipar történetében. A narrátor gyerekkori énjén keresztül mi is belekóstolhatunk annak a jelentőségteljes időszaknak a hangulatába, amit ma úgy nevezünk, Új-Hollywood. A retro hangvételt ráadásul tovább fokozzák az olyan korabeli előadók dalai, mint a Faces, a King Crimson és George McCrae. A probléma mindössze az, hogy a rendezőnő túláradó nosztalgiázása a jópofa stílusgyakorlaton túl (a videóesszé több jelenete A cápa filmes megoldásait idézi) nem képes sokkal többet felmutatni.

48 óra

Vitathatatlan, hogy ezt az epizódot leszámítva az elkészült munkák érdekes, releváns témákat taglalnak, de kétségkívül sokat javított volna az összképen, ha az alkotók egyetlen, jól megfogható témakörre, egymást kiegészítő gondolatokra szorítkoztak volna. A cápa mozipremierjét bemutató kisfilm is hatásosabb lenne egy olyan gondolatmenetbe ágyazva, melynek célja a hetvenes évek innovatív korszakának, az Új-Hollywood megszületésének és a mozi fenegyerekeinek (Coppola, Scorsese, De Palma, Lucas, Spielberg, Milius) bemutatása. De akár össze lehetett volna hasonlítani a hetvenes évekbeli klasszikusokat a kortárs alkotásokkal, rámutatva hasonlóságokra és különbségekre. Ehelyett inkább egy, a film szeretetéről való céltalan merengést kaptunk.

Az egyes epizódok külön-külön egy YouTube-csatornán abszolút megállnák a helyüket, de nem a Netflix kínálatában és főként nem David Fincher nevét lobogtatva.

Az egymástól elütő részek egyetlen produkcióba sűrítve egy nehezen értelmezhető félkarú óriást eredményeznek, aminek a nézése közben az lehet az érzésünk, hogy az alkotók közös koncepció nélkül, személyes preferencia szerint választották ki, hogy miről készítenek videóesszéket. A YouTube példája egyébként azért is releváns, mert az alkotók közül kettő, Tony Zhou és Taylor Ramos az Every Frame a Painting című, különösen népszerű, de azóta inaktív csatorna alapítói. Munkáikon pedig valóban érződik az a fajta elemző hangvétel, ami a YouTube-on látható filmes videóesszék stílusára hajaz és ami olyannyira elüt például az első epizód hangvételétől.

Ramos mozifilmek és tévés produkciók szembenállásáról készített darabja egyébként kellemes meglepetésként ért. A címet látva azt gondoltam, hogy a Netflix ezt az epizódot az önreklámozásra fogja használni, de tévedtem. Az alkotók mind a mozit, mind a konkurens streaming szolgáltatókat a nekik kijáró tisztelettel kezelik, sőt az önajnározást is teljes mértékben kerülik. Mindez olyannyira igaz, hogy az említett epizódban nemcsak feltűnnek a vetélytársak, de a bemutatott filmes példák is egytől-egyig más streaming szolgáltatókhoz köthetőek. Ez egyébként a többi epizódra is igaz, hiszen a vizsgált filmek nagy része csak más szolgáltatók kínálatában érhető el. Üdítő időnként azt látni, hogy a versengés mellett egymás munkájának elismerése sem lehetetlen, mindezt persze úgy, hogy

azért egy ötletes és kihagyhatatlan fricskával a Netflix is odaszúrt az HBO egykori zászlóshajójának, a Trónok harcának.

Mindez becsülendő, de az összképen sokat nem javít. A mozi ereje identitásválságban szenved, mivel nincsen jól behatárolható célközönsége. Az elhivatott filmrajongóknak túl keveset ad, az egyszeri filmnéző pedig inkább kattint A nagy pénzrablás új epizódjára, mint egy filmelemzős videóeszére. Ha pedig valaki mégis megpróbálkozna ezzel a sorozattal, az a fókuszálatlan témavezetés miatt vonhatja fel a szemöldökét. Az indokolatlan magyar címválasztással ellentétben pedig az sem derül ki, hogy miben rejlik a mozi ereje. Hasonló, vagy ennél magvasabb okfejtésekhez érdemes inkább a YouTube-on böngészni, ahol többé-kevésbé ilyen minőségben, eredetibb megközelítéssel, sokkal több tartalmat érhetnek el a mozi szépsége iránt érdeklődők.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com