Sorozat

Nincs más hátra, mint előre – A nagy pénzrablás

A nagy pénzrablás ötödik évadának első felvonása az eddigieknél borúsabb képet vázol fel. Az agresszió elkerülhetetlen begyűrűzésével egyértelműen új fejezet veszi kezdetét.

Hosszas várakozást követően végre elérhetővé vált a Netflix egyik legnézettebb sorozatának, A nagy pénzrablásnak (La Casa de Papel) ötödik és egyben záróévada. Ahogy azt már megszokhattuk, az amerikai streaming szolgáltató ismét csak az évad első felét tette elérhetővé, a második etapra december 3-ig várnunk kell. Az már az előzetesekből is kiderült, hogy a lezáró évad az eddigi leglátványosabb leszámolásokat hozza el nekünk. Ami viszont kérdéses volt: tud-e még újat mutatni egy olyan sorozat, aminek eddigi évadjai egymásra licitálva emelték a téteket? Mielőtt ezt megválaszolnánk, idézzük fel, hogy mitől vált ennyire közkedveltté az ikonikus piros kezes-lábast és Dalí-maszkot viselő tolvajbanda története.

A nagy pénzrablás alapkonfliktusa rém egyszerű.

Adott egy bűnözőkből álló banda, élükön egy idealista, de agyafúrt vezetővel, a Professzorral (Álvaro Morte). A csapat a madridi Királyi Pénzverdébe akar betörni, hogy az ott található pénzjegynyomdában egy életre elegendő bankjegyet nyomtassak maguknak. A terv szerint 11 napot töltenek el az épületben és 67 túsz segítségével tartják távol a hatóságokat. A Professzor elképzelése szerint az akciót erőszak nélkül, a közvélemény empátiájának megnyerésével hajtják végre, így tartva sakkban a hatóságokat. A tökéletesnek indult terv persze nem úgy sül el, ahogy kellene, így a banda tagjainak minden fortélyukat be kell vetniük a túlélés érdekében.

A fenti leírás alapján A nagy pénzrablás egy izgalmas, de már sokszor látott heist-filmes koncepciót követ. Arról nem is beszélve, hogy a második évad kis túlzással ugyanezt a sztorit ismétli el, azzal a különbséggel, hogy a helyszín már nem egy pénznyomda, hanem egy bank. A sorozatot 2017-ben útjára indító Álex Pina nem tett mást, mint fogta a heist-filmek több, mint 70 éve lefektetett szabályrendszerét és egy sokévados szappanoperává dagasztotta a történetet. A legnagyobb bravúr, hogy mindezt

képes volt úgy tálalni, hogy az még egy sokat látott néző számára is ötletesnek, újszerűnek hasson.

Ez elsősorban a szerethető és a részletesen kidolgozott karaktereknek, illetve az őket megformáló színészeknek köszönhető. A széria legalább egy tucat karaktert mozgat párhuzamosan, akik jól elkülöníthető, személyes motivációkkal és egyéni sérelmekkel rendelkeznek. A köztük lévő interakciók érdekfeszítőek és rendre előremozdítják a cselekményt. Ugyanakkor a már említett szappanopera-jelleg (mely leginkább a latin-amerikai vagy dél-koreai sorozatok hangulatát idézi) egyeseknek zavaró lehet, hiszen az állandóan kipattanó konfliktusok egy idő után teátrálisnak hatnak. Az alkotók a szituáció extrémitásával és a veszélyhelyzet állandósultságával magyarázzák a karakterek hiperaktív, gyakran meggondolatlan viselkedését. Azonban nem egyszer érzékelhető, hogy az éppen aktuális konfliktus csak egy újabb fordulat kedvéért lett ráerőltetve a cselekményre. Mindezek ellenére remek munkát végeztek az írók, hiszen olyan figurákat alkottak, akikért izgulunk és akiket minden hibájuk ellenére szeretünk.

Álex Pina az egyént gúzsba kötő rendszer és a két karnyújtásnyira lévő nagybetűs SZABADSÁG közti illékony átjárhatóságot vizsgálja. A nagy pénzrablásban a hőn áhított cél elérése csak a morális és törvényi kereteken kívül realizálható, így hőseink antihősökké, a rendszer ellenségeivé válnak. Tetteikkel nem feltétlenül értünk egyet, de üldözöttségük és a fennálló rendnek (legyen az egy korrupt tisztségviselő, vagy a hazugságtól sem visszariadó állami szerv) fityiszt mutató magatartásuk szimpátiát ébreszt bennünk. Tetteik egyértelműen törvényt sértenek, de valamelyest azonosulhatóak is, mivel tudjuk: nem mástól akarnak elvenni és lehetőleg nem erőszakkal akarnak pénzhez jutni.

Az antihősök iránti rokonszenvünk hosszú múltra tekint vissza, de A nagy pénzrablás hőseit övező rajongás még így is figyelemre méltó jelenség.

A Dalí-maszkot és piros kezeslábast viselő rablók rövid idő alatt közel olyan ikonikussá váltak, mint Alan Moore V mint vérbosszújának titokzatos Guy Fawkes-maszkját viselő főhőse. A párhuzam már csak azért is helytálló, mivel mindkét alkotás mögött érezhető egyfajta mozgalmi törekvés, a rend megbontásának igénye és a társadalom aktivizálásának szükségessége. Alan Moore képregénye ugyan sokkal nyíltabban politizál (konkrétan beszél fasizmus és anarchizmus szembenállásáról), azonban a Netflix sorozata is rezonál a közelmúltban kiújuló politikai-társadalmi ellentétekre, gondoljunk csak az USA-ban tomboló rendőri erőszak előző évi kicsúcsosodására. Az antihősök szeretete tehát onnan ered, hogy legyenek akármilyen rosszak, mindig szemben állnak egy még aljasabb zsarnoki rendszerrel. Így nem meglepő, hogy a V mint vérbosszú Fawkes-maszkja mellett az emberek már a Dalí-maszkot is előszeretettel használják tömegdemonstrációk során.

A nagy pénzrablás hőseivel már csak azért is könnyű volt azonosulni, mert akcióik során a gyilkosság tilalmát és az erőszak viszonylagos féken tartását helyezték előtérbe. Ám ez az elv az utolsó évadban megdőlni látszik, mivel a türelmét vesztett Tamayo ezredes végleg le akar számolni „a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő” bűnözőkkel, így a hadsereg bevetését sürgeti. Mivel rájuk nem vonatkoznak a rendőröket korlátozó szabályok (vagyis akciójuk civil életeket is követelhet), a banda számára az alkudozás már nem járható út, fel kell készülniük a vérig menő küzdelemre. A katonák megjelenése pedig egészen új irányba tereli a szériát. A Professzor által olyannyira kultivált terv helyét átveszi a káosz,

a sakklépések megfontoltságát idéző első évad helyébe a kiszámíthatatlanság kerül.

A változás egyrészt érthető; a sorozat közelít a lezáráshoz, így a végső konfrontáció is elkerülhetetlen. Azonban az egyébként piszkosul látványos akciójelenetek térnyerése háttérbe szorítja azt a fordulatos taktikázást és mély karakterdrámát, ami jellegzetessé tette az eddigi cselekményt. Kivételt ez alól Tokió (Úrsula Corberó), a Professzor és a rendőrség kötelékét elhagyó Sierra (Najwa Nimri) képeznek, akik azért kaptak néhány különösen emlékezetes jelenetet és természetesen a már megszokott flashbackek során a közönségkedvenc Berlin (Pedro Alonso) is tiszteletét teszi.

A cikk elején feltett kérdés az volt, hogy képes -e még újat mutatni ez a széria? Nos, ha a korábban tapasztalt nyakatekert történetre és állandó fordulatokra vágyunk, akkor a válasz nem. A karakterek közti dinamika továbbra is jelen van, de ez nem annyira a cizellált történetvezetésnek, inkább az összeszokott színészgárdának és az eddigi évadok áldásos utóhatásának tekinthető. Ez az évad vállaltan a túlélésről szól. Az izgalmat ezúttal kevésbé a fineszes elmejátékok, és sokkal inkább a páratlan akciójelenetek biztosítják. Mindezzel együtt is egy ígéretes első félidőn vagyunk túl, melynek pontos végkifejletét még most is nehéz megtippelni.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés