Sorozat

Winslet, takarodj! – A rezsim 

Közép- és Kelet-Európában a politika annyira abszurddá vált, hogy azon tényleg már csak nevetni lehet. Nagy kár, hogy A rezsim (The Regime) című sorozatból pont a humor hiányzik. Ennél még a magyar belpolitika is több iróniával szolgál. 

A kritika az első négy rész alapján készült

Valahol Középső-Európában (sic!) a lassan hét éve regnáló Elena Vernham kancellár (Kate Winslet) kezd bekattanni: mindenütt a penész szagát érzi a palotában, az egy éve elhunyt édesapjával beszélget, és figyelmét egyre inkább a virágai kötik le az ország sorsa helyett. A romló mentális állapota közepette érkezik a stábjába Herbert Zubak (Matthias Schoenaerts) mint levegő-páratartalom mérő. A katona személyesen volt felelős a közelmúlt egyik fiaskójáért, a bányászsztrájk véres elfojtásáért, részben emiatt figyelt fel rá a kancellár. Az új pozíciójában is hajlamos a túlkapásokra, de pont ezért ő az, aki megmenti a vezetőt egy merénylőtől. Zubak tizedes gyorsan felemelkedésével párhuzamosan pedig az ország is elmozdul, csak épp az ellentétes irányba: rohamosan lefelé.

Az HBO új sorozatának a fő értéke a nyilvánvaló aktuális áthallások mellett az elképesztően magas minőségű megvalósítás. A rendkívül erős casting (az eddig említetteken kívül Hugh Grant és Andrea Riseborough is játszik a szériában) mellett az epizódok többségét Stephen Frears rendezte, akinek olyan alkotásokat köszönhetünk, mint a Veszedelmes viszonyok, A királynő vagy a Philomena – Határtalan szeretet. A sorozat kreátora pedig Will Tracy, aki többek között A menüt vagy néhány epizód erejéig az Utódlás forgatókönyvét írta. Mellettük még meg kell említeni az egyik legjobb kortárs zeneszerzőt, Alexandre Desplat-t, aki jellegzetes, játékos dallamaihoz ezúttal a kelet-európai népzenéből merített ihletet. 

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy valami izgalmasat vagy felforgatót láthassunk, valamit, ami közelebb hozza a globális közönséghez azt, amit mi, magyarok testközelből szemlélhetünk. Persze nem lehet azt mondani, hogy magyarként hízik a májunk attól, hogy A rezsim alapját részben hazánk politikai rendszere inspirálta. De nem sajátíthatjuk ki teljesen ezt a felemás érdemet, hiszen a régiónk többi országa is kellő alapot szolgáltatott már nem egy szatírához. Sajnos azonban, nagyon úgy tűnik, erre most hiába vártunk. Ez a sorozat ugyanis igazából nem szatíra a történet szintjén. Az autokratikus rendszerekre hajló nagyzolás, a képmutatás csak marginális elem a sorozatban. 

Ez a bosszantó megtévesztés az, ami miatt igazán csalódást okoz A rezsim.

A sorozat fókuszában ugyanis nem a képzelt, de létező rezsimeken alapuló autoriter rendszerek működése áll. Vagy legalább is semmiképp nem úgy, ahogy azt várnánk. Nem a túlzásokat mutatja be, nem az ilyen rendszerekre jellemző általános képmutatást figurázza ki. A sorozat javára legyen mondva, hogy amikor felületesen megpróbálja, az még a jobb pillanatok közé tartozik. 

Eközben viszont valódi bepillantást sem láthatunk a kulisszák mögé, mert amit láttatni enged, az túl komolytalan a helyzet súlyához mérten. Az autoriter vezetőkről ugyanis sok rosszat el lehet mondani, de ezek az emberek kétségtelenül karizmatikus személyiségek, erős vezetők, akik a hatalomhoz olykor visszataszítóan, de mindenképp ravaszul ragaszkodnak. Ez ismét csak hiányzik a sorozatból. És persze nem baj, hogy nem lesz belőle egy új Sacha Baron Cohen-féle A diktátor, de esküszöm, néha még annak is jobban örültem volna.

Nem maradunk ugyan paródia híján, de ebben a tekintetben hatalmas és nem tagadom, kissé felháborító is a mellényúlás, hogy

A rezsim olykor nem a politikusokat, hanem a kelet-közép-európai kultúrát parodizálja.

Hiába képzelt országot látunk, azért sokszor azonosíthatók a képi vagy zenei motívumok. Márpedig egy ilyen aktuális, ennyire sok ember életét megnyomorító jelenségnél nem ártott volna némi érzékenység az elnyomó rendszerek elszenvedői felé. Emlékezzünk csak vissza: Sacha Baron Cohen is csak azt követően készítette el a filmjét, miután az arab tavasz a térség legtöbb diktátorát megbuktatta.

Mit kapunk akkor szatíra és paródia helyett?

Az igazi csavar voltaképpen az, hogy A rezsim cselekményének dinamikáját igazából nem is Elena Vernham irányítja, hanem a felemelkedő Herbert Zubak.

Hiába látható több jelenetben a kancellár, dramaturgiai értelemben a főszereplő valójában a katona. Ez pedig ismét egy tévedés a készítők részéről. És nem csak azért, mert nem ismerjük meg jobban az autoriter vezetők jellemrajzát – róluk bőven elég történet szól –, hanem mert így a körülötte álló sleppről sem tudunk meg többet. Mindenki mást elhalványít a kívülről és alulról jött katona. Pedig ez lehetett volna még az a terület, ahol kiemelkedhetett volna A rezsim. A hasonló rendszerek egyik legizgalmasabb eleme ugyanis a kulisszák mögött zajló gátlástalan belső rivalizálás, amiről a nyilvánosság csak elvétve nyerhet bepillantást. A kormány vagy a kancellár családjának többi tagja azonban a sorozatban kidolgozatlan jellem értelmezhetetlen vagy ellentmondásos motivációval. 

Lehetett volna A rezsim egy politikai Utódlás, egy kelet-európai Ne nézz fel! vagy egy napjainkat kifigurázó Sztálin halála. Ehelyett egy látványosan drága, de kínosan felületes sorozatot látunk. Kár, hogy még ez a kínosság sem vicces.

A rezsim március 3-tól látható az HBO Max-on.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com