Folytatódott a tavalyi év legkellemesebb „meglepetés” sorozata, a GLOW, és idén sem tudtunk betelni vele.
„Vicces sorozat lesz, a magyarok mégis utálni fogják” – ezzel a címmel írta meg az egyik nagyobb hírportál a GLOW első évadának beharangozóját. Noha, az utálat egy meglehetősen túlzó és szándékoltan hatásvadász jelző, abban azért bőven van igazság, hogy nálunk papíron valószínűleg tényleg nem sokakat érdekel egy a ’80-as évek úttörő – félig-meddig parodisztikus felhanggal készített – női pankrátor műsoráról szóló sorozat. Sőt bevallom, egy évvel ezelőtt én sem gondoltam volna, hogy az új kedvenc sorozatom épp egy szappanoperás elemeket is bátran használó, excentrikus birkózólányokról szóló dramedy lesz. Aztán épp amikor már kezdtem kiábrándulni a Netflix saját (szuperhős)sorozataiból, váratlanul megjött Liz Flahive és az Orange is the New Blacket is jegyző Carly Mensch, akik a GLOW képében lerakták nemcsak a streaming szolgáltató, de egyben az év legszerethetőbb feel-good sorozatát is. Most pedig végre itt – a ténylegesen is – várva várt folytatás.
Nézhető sorozatkeresgélés közben bizonyára sokan hallottuk már a „jó, az eleje nem az igazi, de majd beindul” frázist. Ám épp ennyire gyakori ennek az ellenkezője is: amikor egy remek koncepcióval rendelkező sorozat kifullad a nagyszerű nyitás után. Ami engem illett a GLOW esetében kicsit épp ez utóbbitól tartottam, hiszen az első szezonban még minden az újdonság erejével hatott: megismertük a karaktereket és persze magát a női-birkózás világát. A finálé pedig éppen a topon ért véget – persze maradtak elvarratlan magánéleti szálak – ám, ha a sorozat nem kapott volna folytatás,
az első évad akkor is megállta volna a helyét (egy igen felemelő) önálló történetként is.
Hőseink leküzdették az akadályokat és elérték a céljukat: tető alá hozták a showt amiről álmodtak. Így felmerül a kérdés: hova tovább, a show napi szintű menedzselése van-e olyan izgalmas téma, mint amilyen az volt, ahogyan a semmiből felépítették azt? Abszolút. (Noha a GLOW első évada hangulatában, karaktertípusaiban hű volt az eredeti műsorhoz, maga a cselekmény alapvetően fikciós, így a való életbeli események nem feltétlenül tükrözik azt, hogy milyen irányt vesz a sorozat a későbbiekben.)
Tudom, sablonos hasonlat, de a második évad – mint megannyi folytatás – kicsit A birodalom visszavág mintáját követi: monumentálisabb, csavarosabb és egy nagyon picit komorabb is. Hiszen a birkózólányok számára most válik világossá, hogy van valami, amit még a műsorba kerülésnél is nehezebb elérni: hogy ott is maradjanak. Így kénytelennek megküzdeni a bizalmatlan és önző TV-stúdióval, a seggfej producerrel, az érdektelen nézőkkel, a fanatikus rajongókkal, na meg egy kicsit egymással is. A második évad így több, napjainkban is releváns téma húrját megpendíti – egyaránt szóba kerül a hollywoodi szexuális zaklatások problémája/gyakorlata, illetve az is, hogy vajon mennyire segítheti a rasszok közti ellentétek lebontását egy olyan TV műsor, ami vállaltan eltúlzott sztereotípiákból gyúrja össze a karaktereit.
Ám mindezek ellenére a GLOW mégsem válik a hollywoodi stúdiók kíméletlen világának nyomasztóan sötét látleletévé.
Flahive és Mensch sorozata ugyanis továbbra is megtartotta a maga sajátos, roppant szerethető hangulatát, amelyben a nyolcvanas évekbeli retro keveredik a kisszerű, hétköznapi drámával és a hihetően (átélhetően) abszurd szituációkból eredő humorral. Az említett társadalmi jelenségek sem önmagukban izgalmasak, hanem a karakterekre és a köztük lévő dinamikára gyakorolt hatásuk miatt.
Ebből a szempontból külön öröm, hogy miközben a főszereplőnek továbbra is Debbie (Betty Gilpin), Ruth (Alison Brie) és Sam (Marc Maron) fantasztikus triója nevezhető, a többi karakternek is jutott a rivaldafényből. Majdnem mindegyikük megkapja a maga kis drámáját. A legizgalmasabb – és talán az évad fő motívumának nevezhető sztori elem, a szülőség/magánélet és a karrier összeegyeztetése, amelyet három különböző perspektívából is megismerünk, amelyek közül is a legerősebb, amikor az otromba fekete sztereotípiák karikatúrájaként funkcionáló „Segély királynőt” (Wellfare Queen-t) játszó Tammé (Kia Stevens) kénytelen megmutatni a műsort az egyetemista, értelmiségi, liberális fiának.
A második évad szinte hemzseg az ehhez hasonlóan hétköznapi, de épp ezért roppant izgalmas sorsokban.
A már említett zaklatásos történetszálra is két egészen különböző megoldást láthatunk, úgy, hogy a befogadó számára egyik sincsen túl démonizálva. Ha van is negatívuma az évadnak, akkor talán épp az, hogy a viszonylagosan rövid játékidőbe nagyon sok mindent akartak belerakni. Ennek pedig egyenes ági hozadéka, hogy pár konfliktust kénytelenek voltak túlságosan hirtelen lezárni, így néhol kissé elveszik ezen drámák éle.
Hogy pedig a készítők a drámázás közepette humorukat és stílusérzéküket sem vesztették el, arra mi más szolgálhatna ékesebb bizonyítékul, mint a nyolcadik epizód. A „The Good Twin” című rész nem más, mint egy kamu-Gorgeous Ladies of Wrestling epizód. Azaz készítettek egy részt az eredeti GLOW stílusában. Amellett, hogy az epizód a nosztalgikus „direkt trash” műfaj csúcsát képviseli, nem pusztán egy ügyes, szórakoztató gimmick, de egyben szerves része a történetnek is. Noha elsőre egy fölösleges (ámbár szórakoztató) fillernek tűnhet, valójában komoly funkciója van: hiszen ebben a részben láthatja a néző, azokat a sajátos/őrült dramaturgiai ötleteket, amelyekkel a lányok és Sam igyekeztek feldobni/megmenteni a showt. Tulajdonképpen eddigre jutunk el odáig, hogy megszületik az igazi GLOW formula. Ha eddig nem, ez után az epizód után kénytelen vagyok kijelenteni: a GLOW második évada nem pusztán tartotta a korábbi színvonalat, de túl is szárnyalta azt.
A GLOW ránézésre egy habkönnyű limonádé sorozat, és bár alapvetően tényleg egy humoros, szerethető karakterekkel teli kvázi-szappanopera, bőven került fajsúlyos tartalom is a nyolcvanas éveket idéző díszletek közé. Míg tavaly azt írtam a sorozatról, hogy az év legkellemesebb meglepetése, most úgy érzem, hogy ha kapunk még egy-kettő hasonlóan színvonalas évadot a GLOW a jelenlegi sorozatmezőny egyik legmegbízhatóbb és szerethetőbb dramedyvé nőheti ki magát. Tekintve pedig a második évad keserédes, rengeteg potenciálisan érdekes új konfliktussal kecsegtető lezárását és a tényt, hogy a Netflix már megrendelte a harmadik etapot, erre minden esélye megvan.
