A Disney+ bedurrantotta a motort, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A második Marvel-sorozatukkal, A Sólyom és a Tél Katonájával (The Falcon and the Winter Soldier) egy olyan hagyatéki tárgyalás vette kezdetét, amelyben egyelőre még nem tudni, ki örökölt mit és kitől. Pilotkritika.
Thanos már csettintett, és Tony Stark is, azonban ez a laza ujjmanőver csak a borítót tudja rendezni, a benne romokban heverő sorokat nem. A világ, s vele Sam Wilson (Anthony Mackie) és Bucky Barnes (Sebastian Stan) próbálja rehabilitálni az életét, de törlődött a biztonsági mentés, nincs hova nyúlni. A Sólyom és a Tél Katonája a Bosszúállók diadalmas, ámbár kiüresedett küzdelmeinek utánkövetése.
Sam megtapasztalja milyen érzés lehetett barátjának, mentorának, ha úgy tetszik, hősének, Steve Rogersnek hosszú évtizedek után beilleszkednie a társadalomba. A kihagyott évek nyomot hagytak családján, mind érzelmileg, mind pedig anyagilag. Megélhetési problémákra a Marvel filmes univerzum eleddig fikarcnyi figyelmet sem fordított, talán csak a Pókember: Hazatérés madara, a Keselyű révén szembesültünk igazán emberi gondokkal.
A földhözragadt konfliktus hiátusának betömésével a Disney két legyet üt egy csapásra, miközben egy olyan hullámot lovagol meg, amelynek fodrai sajnos kísértetiesen emlékeztetnek a valóságunkra. Az elmúlt évre (és várhatóan még több hónapra), ami mindenkit komoly krízis szélére sodort. Valós drámát él meg Sam, aki ezáltal megkapja a figyelmet a sokévnyi epizódszerepet követően. Kicsit sajnálom, hogy egy olyan szériában kap végre főszerepet, amelyben osztoznia kell a rivaldafényben.
A két dudás nem fér meg egy csárdában elv azért bukik meg, mert a Marvelnek van egy titkos fegyvere. Egy fekete bárány, aki sokak, többek között az én személyes kedvencem is: Bucky Barnes.
Ő tudja milyen a hosszú kihagyás, hiszen évekig nem volt saját akarata a HYDRA kegyetlen gyilkológépezeteként. Tudja, mivé lett a kor embere és viszonyrendszere, csak épp képtelen alkalmazkodni hozzá sajgó lelkiismerete és bűntudata miatt. Az ő drámája azon sokaké, akik meg sem próbálnak tenni rémálmaik elűzéséért, mert már annyira részük a félelem és a fájdalom, hogy nélkülük már félemberek volnának. Pszichológushoz jár, de képtelen megnyílni, őszintén mesél, de elhazudja a valóságot.
A Sólyom és a Tél Katonája két főszereplője nem szuperhős, sokkal inkább traumatizált emberek, akik próbálnak helyt állni.
Egy ilyesfajta felfogásbéli reform pedig már nagyon hiányzott a Marvel Univerzumnak. Azzal, hogy leereszkedik a roskatag földre, lehámozza magáról a CGI-cukormázat (no, nem egészen), egy, az Amerika Kapitány: A Tél Katonájához, később pedig egy Bosszúállók: Végtelen háborúhoz hasonló paradigmaváltáson megy át.
Az osztott dráma azonban nem merül ki ennyiben. Kettejük metszéspontja az az ember, aki nélkül nem azok volnának, akik. Amerika Kapitány öröksége mindkettejük lelkét nyomja. Sam a tőle kapott pajzsra nem tartja magát érdemesnek, ezért vitrinbe zárja azt. Bucky pedig a tőle kapott új eséllyel próbál élni, de ahhoz több kell néhány hőstettnél.
A Sólyom és a Tél Katonájának főszereplői épp úgy funkcionálnak, mint a sorozat maga a nagy egész tekintetében: tiszta, de megsárgult lapra igyekszik kiemelkedőt írni önerőből, saját egyénisége jogán a nagy előd nyomdokain. Amerika Kapitány (és persze Vasember) kiválásával, a Végjáték végjátékával a Marvel univerzum már soha nem lesz olyan, mint azelőtt.
A streamingháború beköszöntével a Disney páros lábbal rúgja be az ólajtót. És, hogy ne csak a hangja legyen nagy, ahhoz az kell, amit eddig képviseltek: a komfortzónából való kilépés, az egyediség felvállalása. Megtagadni önmagukat nem tudják és nem is akarják, de talán jobban is van így. Elképesztő látványra épít ez a sorozat is, hiszen már az első akciószekvencia is felérne egy mozifilm fináléjával, de a lényeg nem itt nyugszik.
Kevin Feige-ék előtt most itt a lehetőség, hogy újraértelmezzék nagyszabású, és igenis művészi projektjüket olyan kísérletező szellemű darabokkal, mint a WandaVízió, és jelen esetben A Sólyom és a Tél Katonája.
Rengeteg potenciál rejlik e két hősben, a pilotepizód pedig tett azért, hogy higgyem, ezt ki tudják majd aknázni. Felszínes a dráma, hiszen az alappillér az akció és a humor, de összehasonlíthatatlanul komplexebb, mint az ABC-s próbálkozások (A S.H.I.E.L.D ügynökei, a Carter ügynök és az Embertelenek). A relációs jelek közé ékelődik azonban, ha a képlethez hozzátesszük a Netflixes produkciókat, élükön a Daredevillel, amennyiben az egyedi és mélyebb hanglejtést vesszük alapul. Mindazonáltal a Marvel univerzuma végérvényesen kitágult egy multiplatform eposszá, amelynek már részét képezik a kisképernyős darabok.
A fősodor cselekményének szövetébe ezer szállal fűződő széria a WandaVízió átvezető szerepkörén túllépve már kétségkívül a negyedik fázis tavaszát jelöli. Engem pedig nagyon kíváncsivá tett A Sólyom és a Tél Katonájának első felvonása, hogy mit tartogathat egy olyan szuperhős-felhozatal, amelyben ennyire háttérbe szorulhatnak a titulusok, és elhanyagolhatóak a fedőnevek használata egy cikk megírása közben.
