Sorozat

A szuper antihősök viadala – Jessica Jones (2. évad)

A Netflixen már elérhető a formabontó, felnőtt közönséget megszólító Marvel sorozat, a Jessica Jones második évada, amely még mélyebbre hatol a szuper és kevésbé szuper hősök pszichológiai traumáinak feldolgozásában.

A sorozat első évadában mutatták be a számomra legszimpatikusabb Marvel gonoszt, Kilgrave-et, David Tennant angolosan fanyar humorú megtestesítésében. Nem gondoltam, hogy ezt felül lehet múlni, de a második évadban egy olyan ellenséggel találja magát szemben Jones, ami még inkább felfeszíti benne a gyerekkori traumáit, és olyan tettekre sarkallja, amelyek minden eddiginél jobban táncolnak a jó és a rossz pengeélén.

Kilgrave halála után Jessica (Krysten Ritter) ugyanannyira dühös és elégedetlen, mint az első évadban, miközben fogadott testvére, Trish Walker állandó unszolására próbál szembenézni a múltja démonaival. Nem találja magát a közvélemény által rávetített hősképben, és bár továbbra is a jóra törekszik, karakterének megtörtsége valahogy mégsem képes a békés megoldások útjára térni.

Az agresszió és a véres jelenetek, a mélyreható tragédiák továbbra is áthatják a sorozatot, miközben egyre többet tudunk meg a szuperhősök képességeinek forrásáról.

Igaz, ezek a források a klasszikus önkényes emberi kísérletezés eredményei, a tetteseket már nem olyan könnyű elítélnünk, mint a korábban látott hasonló témájú filmekben. A sorozat azonban nemcsak a gonosz hatalmak komplexitásával, hanem a jó oldalon állók kettősségével is szembesít, ahogy tette azt az előző évad is. Jessica Jones korábban alkalmazott film noirra hajazó narrációja sokszor olyan spekulációkig fajul, ahol csak egy árnyalatnyi személyes megjegyzés választja el őt a vele szemben álló erőktől. És a második évad fő gonosza sokkal közelebb áll Jessicához, mint azt elsőre gondolnánk. És nem csak a szuperképességei miatt.

Az évad gyöngyszeme a két másik erős női karakter, Trish Walker (Racher Taylor) közszereplő, és Jeri Hogarth (Carrie-Ann Moss) sztárügyvéd személyiségfejlődése. A sorozat végére mindkettőjük olyan emberpróbáló tapasztalatokon megy keresztül, amelyek a legmélyebb gyarlóságaikat hozzák felszínre. Trish, a Patsy nevű tinisztár alteregója múltjának sötét emlékeivel kerül szembe, amellyel sikerül a manapság divatos #meetoo kampány témájához is kapcsolódni, bár ez kissé erőltetettnek és lejárt lemeznek hat. Végül Patsy problémái a gyerekkori szexuális zaklatásnál sokkal kézzelfoghatóbb formában térnek vissza, és kihúzzák alóla a biztonságos talajt. Nem képes sem Jessicát, sem önmagát megvédeni a fenyegető veszélyektől, ezért rosszabbnál rosszabb döntéseket halmoz egymásra, amelyeknek súlyos következményeit a saját bőrén viseli az utolsó epizódokban.

Mindeközben Hogarth a saját ámokfutását próbálja igazolni az ellenség-barát-munkatárs szerepkörök között mozgó Jessica segítésével, amelyben továbbra is a megszokott hideg, analitikus hozzáállásával igyekszik bizonyítani, hogy valójában senkivel sem törődik saját magán kívül. Mégis azt hiszem, Carrie-Ann Moss hozza a legvelőtrázóbban fájdalmas jeleneteket. Egy hatalmába remegve kapaszkodó egyedülálló nőt, akinek még szuperereje sincs arra, hogy megvédje magát, mégis meg tud maradni erősnek és méltóságteljesnek az évad végére.

Nem tagadható, hogy a második alkalommal még inkább nőcentrikus szereplőválogatás feminista eposz módjára hozza össze azokat a karakterfejlődéseket, amelyeket eddig szinte kizárólag férfi főszereplőkkel láthatunk.

Bár sokan Wonder Womant emelik ki az elmúlt évek nagy feminista áttöréseként a szuperhős filmek terén, valójában a Jessica Jones alkotói ezt már jóval korábban megtették, sokkal érzékenyebben és a nő fölösleges szexualizálása nélkül.

Ez a sorozat továbbra is magasra teszi a lécet más Marvel vagy DC adaptációknak, hiszen a blockbuster filmek eddig képtelenek voltak arra, hogy háromdimenziós női karaktereket emeljenek át a filmvászonra, bármennyire is próbálják elhitetni magukról. Remélem, Jessica Jonesból ezek után is várhatok ilyen erős évadokat.

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com