Képzeld el, hogy Mary Poppins nem egy szigorú, de kedves dadus, hanem egy szikár, furcsa, kényelmetlen üzleti tanácsadó. Ugyanúgy váratlanul érkezik és csak akkor távozik, amikor elvégezte a dolgát. Add hozzá a képlethez Christoph Waltzot, és megszületik A tanácsadó.
A munkahely pokoli tud lenni. Elpazaroljuk az életünket egy pozícióban, amiből nem tudunk sehogyan továbblépni, olyan munkát végzünk, amit nem szeretünk, olyan emberekkel egy légtérben, akiket ki nem állhatunk. Kiút azonban nincs, így működik modern társadalmunk. Kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy a munkahely egy másik életünk – és jó esetben nem az egyetlen.
Jó, ez persze egy eltúlzott, szükségtelenül borús értelmezése a dolognak. Azonban még ennél is lehet tovább menni. Tavaly ilyentájt A különválás például a sci-fi eszközeivel alkotott meg egy világot, ahol tényleg a munka az életed, mert csak az iroda falain belül létezel. Hasonló gondolatkísérletre vállalkozott az Amazon Prime is Bentley Little The Consultant című regényének adaptálásával. A kérdés itt azonban az: mi lenne, ha a főnököd tényleg maga volna az ördög?
A tanácsadó egy CompWare nevű mobiljáték-fejlesztő cégnél játszódik. Látszólag a csúcson van, megannyi népszerű játékát csak úgy veszik, mint a cukrot, zseninek kikiáltott vezetőjét pedig mindenki szereti. Aztán felborul minden, amikor egy iskolás céglátogatás alkalmával egy tízéves lemészárolja a főnököt. Ám mielőtt a helyet bezárnák, az éjszaka közepén belibben Christoph Waltz, hogy gatyába rázza azt.
A szikár, mindig elegáns Regus Patoff már az első pillanattól kezdve furcsa. Érkezésekor kedélyesen elhumorizál a főnök halálán, nem bír egyedül közlekedni a lépcsőn, és egy megbízás értelmében azonnal átveszi a céget. Patoff nem ért ahhoz, hogy mit csinál a CompWare, arról azonban szilárd meggyőződése van, hogyan tegyen mindent jobbá – persze mindent szigorúan „a cég érdekében.”
Az irodai jeleneteket és férgeket, bogarakat keverő főcím kendőzetlenül előrejelzi, hogy ebben a sorozatban nem egy hétköznapi munkahelyet fogunk látni. S habár a CompWare nem is lehetne ennél tipikusabb képviselője tech-központú, kapitalista világunknak, Patoff már annál inkább formabontó.
A tanácsadó korai részei nem is spórolnak a már-már egyértelmű figyelemfelhívásokkal.
Egy jelenetben például vörös neonfényben fürdik Patoff arca, miközben irodájából a dolgozókat szemléli. Máskor feltűnően baljóssá válik a zene, ahogy a kamera ráközelít és mereven ottmarad valamin, ami továbblendíti a központi rejtélyt.
A nyolc epizód lényegét az adja, hogy Patoff milyen módszerekkel módosít a cég életén, illetve hogy ezt miként viselik az alkalmazottak: különösen Elaine (Brittany O’Grady) és Craig (Nat Wolff). Elaine a főnök asszisztense – vagy ahogy magát nevezi, kreatív tanácsadója – volt, míg Craig egyike a fejlesztőknek, akinek a saját ötletei sosem találtak meghallgattatásra. Látszólag csak ők ketten furcsállják Patoff hatalomátvételét, és azonnal nyomozásba is kezdenek. Ám ahogy telik az idő, kiderül, hogy ők sem tudnak ellenállni a tanácsadó delejes hatásának.
Hogy Patoff tényleg a megtestesült Sátán lenne? Az nem derül ki, Tony Basgallop rábízza az értelmezést a nézőre. Ezt azonban olyan frusztráló módon teszi, hogy nyolc epizód alatt igazán egyetlen rejtélyt sem old fel. A kérdések csak sorakoznak, aztán mikor kitisztulni lászik a kép, olyan követ dob az állóvízbe, amire aztán sosem térünk vissza. Míg az évad első fele ízlésesen építi fel a titkot, lebegteti egyszerre a természetfeletti jelenlétét és hiányát, addig a második fele irányt téveszt a nyomozásban. Szóval ha te az egyértelmű, vagy legalábbis értelmezhetően kerek válaszok híve vagy, A tanácsadó nem biztos, hogy neked való.
Ellenben ha a rejtély nem izgat, és inkább odaállnál Patoff mellé szurkolni, akkor ő tárt karokkal (és valószínűleg egy előkészített szerződéssel) vár. A karakter és annak szinte minden tette gúny a vadkapitalizmus felé. Az egyik első határozata, hogy berendel minden home office-ban dolgozót, és kirúg mindenkit, aki egy órán belül nem ér be – a szavát tartva be is zárja az ajtót a néhány másodperccel késve érkező, kerekesszékes dolgozó előtt. Ez meg is ágyaz annak, miket tesz még meg Patoff ahhoz, hogy ápolja megbízója, az előző főnök hagyatékát.
Mint a főnöki pozícióért teperő Elaine és a saját elhivatottságával viaskodó Craig, úgy a néző is Patoff hatása kerül. Ahogy a sorozat finoman szemszöget vált, úgy lesz egyre nehezebb nem haszonélvezőjévé válni Patoff tevékenységének.
A kérdés hamarosan már nem az, hogy „Mit képes megtenni?”, hanem az, hogy „Sikerrel jár-e?”,
és végül ott találod magad Waltz mellett, azt figyelve, ahogy a dolgozók egy megüresedett irodáért verekednek. A tanácsadó nem utasít semmire, ő csak rávezet arra, hogy magad ismerd fel az igazat. Legyen az bármilyen kényelmetlen igazság is.
A korai részekben, míg Elaine és Craig aktívan gyanakodik, a sorozat próbál moralizálni, de az etikusság kérdése idővel lekerül az asztalról. Patoff szórakoztató módon használja ki mások félelmeit és vágyait, ugyanakkor nem nehéz őszinteséget látni a cselekedeteiben – még akkor is, amikor hazudik, mint a vízfolyás. Elvégre, csak a cég számít! És míg ez Elaine-nek jól jön, és lassan egyre vadabb tettekre ragadtatja magát, addig a menyasszonyával (Aimee Carrero) küzdő Craignek lényegesen más tanulságokat tartogat.
A tanácsadó egy szórakoztató szatíra, ami egyes elemeiben remek: különösen a furcsán kellemetlen-kényelmetlen Regus Patoff személyében. Ez azonban egyszerű ujjgyakorlat Waltznak, akitől láthattunk már párszor ehhez hasonló figurát (Becstelen brigantyk, Spectre). Nála izgalmasabb, nagyobb magasságokat és mélységeket megjáró ívet láthatunk O’Gradytől és Wolfftól a két munkavállaló szerepében. Hármójuk veszedelmes táncáért megéri az első évad.
Aki azonban inkább a rejtélyért jönne, könnyen csalódhat. Az évad végére nem kapunk egyértelmű válaszokat, sem iránymutatást. Inkább csak apró megerősítéseket, amiknek továbbra sem tudjuk a helyét a kirakósban. Tony Basgallop alkotócsapata ráadásul nyitva hagyja a lehetőséget egy folytatásnak is. Emiatt A tanácsadó misztikus történetnek inkább frusztráló – lehet, hogy az ördög a részletekben lakozik, de ezúttal inkább elveszett bennük.
