Sorozat

Dühöngő világ – A tanszékvezető

Nagy várakozás előzte meg, mivel térnek vissza a kisképernyőre a Trónok harca atyjai, David Benioff és D. B. Weiss. A korábban teljesen más zsánerekben ténykedő páros választása meglepő módon egy könnyednek látszó dramedyre esett: a Netflixen debütáló A tanszékvezető (The Chair) azonban jóval többet kínál, mint jópofa sziporkák egyvelegét.

Felmerül a kérdés, miért cserélte Benioff és Weiss a sárkányok és jégszörnyek világát katedrára. Rögtön érthetővé válik a döntés, ha tudjuk, hogy a korábban színészként ismert, a forgatókönyvet Annie Julia Wymannal közösen író és executive produceri feladatokat is ellátó Amanda Peet Benioff felesége – egy családi produkcióval van tehát dolgunk, ami azonban a legtávolabbról sem könyöradomány. A tanszékvezető nagyon is rendben van: Peet hiába most debütált forgatókönyvíróként, korábbi gyerekkönyv- és színdarabírói tapasztalatai, úgy tűnik, hasznosnak bizonyultak, mert a jelenetek egyszerre életszerűek és viccesek, ráadásul a harvardi irodalom doktorandusz Wymannak köszönhetően feltehetően az egyetemi életet illetően is igen hitelesek.

A történet szerint az adoptált lányát egyedül nevelő irodalomprofesszort, Ji-Yoon Kimet (Sandra Oh) kinevezik a képzeletbeli Pembroke Egyetem leszálló ágban lévő irodalomtanszékének vezetőjévé – méghozzá első nőként. Az a terve, hogy az év kiemelt előadói címét fekete kolléganőjének (Nana Mensah) adja, miközben igyekszik segíteni a felesége halála után kissé szétcsúszott kollégáját, Billt (Jay Duplass) is, akibe nem mellesleg szerelmes is. Arra nem számít, hogy az egyetem vezetősége nem szán neki valódi döntéshozói szerepet, és a legkülönfélébb előítéletekkel is meg kell küzdenie: faji, korbéli, sőt világlátási témákban egyaránt.

A kicsit lassan beinduló, de aztán nagyon szerethetővé váló, mindösszesen hatrészes minisorozat minden humora ellenére tűéles és egyben fenyegető korlenyomat, ami tökéletesen rávilágít a liberalizmus túlkapásaira. Amikor a megkülönböztetés pozitív diszkriminációba csap át, amikor a fehér protestáns felsőbbrendűség a sajátjait veti koloncként a mindent támadásnak vevő kisebbség elaltatására, amikor az inclusion riders csupán papírmunka, akkor bizony az ember elgondolkodik azon,

vajon valóban erre vágytunk-e, amikor az egyenlőség és testvériség szólamait harsogtuk.

Ahogy Stetson Kennedy 1948-ban írta, a fehér angolszász protestánsoknak bármilyen csoport – feketék, katolikusok, zsidók, japánok vagy bármi más – megteszi, hogy kiéljék frusztrációjukat – 73 évvel később ez annyiban módosult, hogy ma már a feketéknek, katolikusoknak, zsidóknak, japánoknak és az összes többinek is megteszi valamennyi, hogy kiéljék az évtizedek, évszázadok alatt felgyülemlett dühüket.

Mindenki sértett, mindenki elnyomott, mindenki mutogat valakire, és olyan mozgalmak idején, mint a #metoo, a #blacklivesmatter vagy a #nemvagyegyedül sajnos egyértelmű, hogy szinte nincs olyan faji, nemi, szexuális vagy vallási hovatartozó, akit ne érintene közvetlenül vagy közvetetten valamilyen szempontból az egyenlőtlenség, a kirekesztés vagy a meghurcoltatás – és pont A tanszékvezető mutat rá igencsak szarkasztikusan, hogy az is, aki védettnek tűnik ebben a rendszerben, egy rosszul megválasztott szóhasználat, vagy egy környezetéből kiragadott gesztus hatására másodpercek alatt válhat maga is a lincselő tömeg haragjának célpontjává.

A világunk még mindig egy dühös világ, amiben az emberek csak egyre cinikusabbá válnak.

A vitriolos hangvételű, de időről időre hangosan megkacagtató széria a téma szinte minden szegletét körbejárja. Szó esik a szexuális zaklatástól és az idősek megítélésétől az eltérő kulturális közegből érkezők együttélésén és a nők helyzetén át a szólásszabadságig mindenről. Az alkotók nem ítélkeznek, csak felvillantanak számos az ilyen helyzetekben használható megküzdési sémát, mi, nézők pedig – ha képesek vagyunk egyáltalán meglátni a vicces jelenetek mögött húzódó big picture-t – dönthetünk, felhúzzuk-e magunkat a világ igazságtalanságán és a magunk szintjén harcolunk, vagy beletörődünk a fogaskerekek megváltoztathatatlannak tűnő automatizmusaiba, és csupán kitérünk, ha kitérhetünk.

A sorozat erősségeit gyarapítja a csodálatos szereplőgárda, mely ifjú titánokat, tapasztalt rókákat és egy meglepetés cameót egyaránt felvonultat. A főszereplőkön kívül a legkellemesebb pillanatokat Holland Taylornak és Bob Balabannak köszönhetjük, akik szerepük szerint erősen kiöregedőfélben küzdenek azért, hogy megtarthassák az egyetemen töltött évtizedek alatt kiérdemelt kényelmes állásukat, és ezért nem rettennek vissza semmitől. Karaktereik csak tovább árnyalják az alkotók által felsorakoztatott példák sorát, melyek mindegyike arra mutat rá, mennyire félreértettük az alanyi jogon járó szabadságjogainkat.

A tanszékvezető okos, mert a humor eszközével próbálja felhívni a figyelmet a világunk működésének egyre szélsőségesebben tapintható visszásságaira, de sajnos túlságosan is szofisztikált ahhoz, hogy tömegeket mozgasson – az olyan filmek rajongói fogják bizonyára értékelni visszafogottságát, mint amilyen a szintén iskolai közegben játszódó, szerintem zseniális és szupervicces Vizsga két személyre is volt.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés