Fókuszban Sorozat

A társadalom- és önkritika magasiskolája – BoJack Horseman (5. évad)

A lófejű kiégett sitcomsztár visszatért, hogy ismét egyszerre nevettessen meg és taszítson egzisztenciális válságba minket. Megint az első ránézésre infantilisnek tűnő animációs sorozat mondja ki a legfájóbb igazságokat az életről.

A BoJack Horsemant hiába kiáltottak már ki többször is a Netflix eddigi legjobb saját gyártású szériájának, és hiába kap rendszeresen 100%-os értékelést a Rotten Tomatoeson, nagyon nehéz elmagyarázni a sorozatot nem ismerő embereknek, hogy miért kéne azonnal pótolniuk az elmaradásukat. Lássuk be, elég nehezen eladható állítás, hogy egy antropomorf állatok főszereplésével készült animációs széria egyszerre a legdrámaibb és a legviccesebb a jelenleg futó sorozatok között – pedig így igaz. Az ötödik évadban a sorozat alkotójának, Raphael Bob-Waksbergnek sikerült tartania az eddig megszokott színvonalat, miközben az is kiderült, hogy ő egyáltalán nincs úgy megelégedve a saját sorozatával, mint a rajongói.

2014-ben egy nem túl komplex koncepcióval indult a BoJack Horseman: a címszereplő (Will Arnett) egy kiégett sorozatszínész, aki a kilencvenes években egy népszerű sitcom sztárja volt, de mára már nem több, mint egy öntelt, alkoholista, elviselhetetlen seggfej. Hamar kiderült, hogy ennél jóval többről van szó, és ahogy haladtunk előre az évadokban, sorra jöttek egymás után a zseniálisabbnál zseniálisabb epizódok, amik hol a hollywoodi sztárokból űztek gúnyt, hol a politikai helyzeten élcelődtek, máskor a mentális betegségekkel való együttélést mutatták be, néha pedig csak szimplán kreatívak és viccesek voltak. Az ötödik évad ilyen szempontból az elődök nyomdokát követi, csak

ezúttal a kritika elsődleges célpontja nem a showbusiness, a média vagy a politika, hanem saját maga.

Nagyon elegáns megoldást választottak ehhez az alkotók, az ötödik évadban ugyanis egy sorozaton belüli sorozattal reflektálnak a saját hibáikra. BoJack visszatér a televíziózás világába és aláír egy sorozathoz, melynek ő a címszereplője. A Philbert egy saját démonaival küzdő, meggyötört zsaruról szól, aki annyi közös vonást hordoz az igazi BoJackkel – kezdve azzal, hogy ugyanolyan házban élnek –, hogy nehéz megkülönböztetni, hol ér véget a színész és hol kezdődik a szerep. (Ez később BoJack számára is súlyos problémává válik). De nemcsak azért hasonlít ennyire BoJack és Philbert, hogy a főszereplőnek számot kelljen vetnie saját múltjával, hanem azért is, hogy Bob-Waksberg is megtehesse ugyanezt a sorozatával.

Az alkotó szócsöve Diane (Alison Brie), aki bár elég pocsékul van – az évad egyik legjobb epizódját is a lelki válságára hegyezték ki –, azért arra marad energiája, hogy BoJacket szembesítse a sötét múltjával (és jelenével). A legegyértelműbb párhuzam közte és Bob-Waksberg között az, hogy Diane szkriptdoktorként dolgozik a Philberten, és eléggé meghasonlik, amikor rájön, hogy szerethetővé tett egy önpusztító és önző karaktert, ezzel normalizálva a viselkedését.

Az ilyen típusú önreflexió nagyon jól állna a többi olyan sorozatnak is, aminek antihősét a rajongók tényleges idolnak tekintik.

A Philberten kívül egy másik sorozaton belüli sorozat is rámutat arra a problémára, amivel a BoJack Horseman is küzd: BoJack az évad legjobb epizódjában (Free Churro) a Horsin’ Aroundot emlegetve arról beszél, hogy a sitcomokban nem lehet boldog vég, mert akkor nincs többé sorozat. Éppen az utóbbi miatt van az, hogy hiába történik meg a szembenézés, teljesen felesleges azt várni a szériától, hogy a szereplők majd jobban lesznek. Illetve lehet várni, de ez már azt jelentené, hogy elértünk az utolsó évadig, és én személy szerint ezt nagyon nem szeretném, ugyanis még mindig a BoJack Horseman a legerősebb szatíra a sorozatos kínálatban.

A sorozat már akkor is foglalkozott ilyen apróságokkal, mint a feminizmus, illetve nők elleni erőszak (és annak eltussolása), még mielőtt „menő” lett volna. Most, hogy hirtelen sokkal jobban előkerültek ezek a kérdések a közbeszédben is, természetesen még nyíltabban álltak bele a témába egy külön epizóddal, amiben BoJack rájön, férfiként mennyire könnyű ünnepelt feministává válni. A #MeToo korszakra egyértelműen reflektáló részben ismét előkerül az elfogadhatatlan viselkedés normalizációja, illetve az is, hogyan védi meg – adott esetben (szó szerint) díjazza – a showbusiness a szexuális ragadozóit. Persze nincs egy epizóddal letudva a téma: az egész évadban hangsúlyos szerepet kap a bántalmazás és a zaklatás, elég annyit mondani, hogy a BoJack sorozatát gyártó cég feje szó szerint egy szexrobot…

A BoJack Horsemannek jelenleg azzal a problémával kell megküzdenie, hogy ha minden évadba beletesznek 2-3 sorozattörténeti szempontból kiemelkedő részt, hogyan működhet egységes egészként a 12 epizód.

Ugyanis az a teljesen igazságtalan helyzet állt elő, hogy a zseniális részek mellett az átkötő epizódok néha visszaesésnek érződnek, hiába emelkednek még így is ki az átlagból. Például a Mr. Peanutbutter’s Boos című epizód, ami a világ legoptimistább kutyájának (Paul F. Tompkins) meghatározó Halloween bulijait veszi végig, bármelyik emberi kapcsolatokra épülő drámasorozat egyik legjobbja lenne, itt viszont az évad gyengébb epizódjai közé tartozik; ugyanígy Princess Carolyn (Amy Sedaris) különálló része sem tudott a nyomába érni a negyedik évados megfelelőjének.

De ez már tényleg a szőrszálhasogatás kategóriába tartozik, hiszen a BoJack Horseman továbbra is a valaha készült egyik legkiemelkedőbb sorozat. Az új karakterek, a Philbertet alkotó Flip (Rami Malek) és a széria női sztárja, Gina (Stephanie Beatriz) tökéletes kiegészítői az évadnak: az előbbi tűpontos karikatúrája az összes „nem érted mi történik, tehát ezért zseniális” mentalitású filmkészítőnek, az utóbbi pedig többek között azt is jól megmutatja, mennyi szexista marhaságot és adott esetben fizikai bántalmazást kell egy színésznőnek lenyelnie ahhoz, hogy egy valamirevaló karriert össze tudjon kaparni magának. Hollywoodi híresség legyen a talpán, aki a BoJack Horseman ötödik évada után a tükörbe tud nézni. Ez a címszereplőnek is egyre nehezebben megy, már csak az a kérdés, hogy létezhet-e happy end BoJack Horseman számára?

 

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..