Sorozat

„Halhatatlan vagyok” – A végállomás gyermekei

A hetvenes évek Berlinjében járunk, ahol a híres-hírhedt SOUND diszkóbár éjszakai partijain találkozgat hat fiatal – ők A végállomás gyermekei. Színes, izgalmas világ ez, ellentéte a sivár, munkások lakta külvárosi közegnek, ahonnan jönnek, és melegágya a kábítószerezésnek.

Hálás téma lévén, a filmrendezők előszeretettel nyúlnak kábítószeres történetekhez, és ez különösen igaz a 70-es, 80-as évek kábítószerkultúráját felidéző időszakra. Társadalmi nézőpontból a crack térhódításáról láthattunk nemrégiben megrázó filmet, egyéni tragédiaként való megközelítésben pedig a közelmúltban játszódó Eufória sokkolja a nézőket. A végállomás gyermekei Philipp Kadelbach nyolcrészes sorozata, egy hattagú baráti társaság történetén keresztül mutatja be a 70-es évek Nyugat-Berlinjének kábítószerrel igencsak átitatott underground világát, mely

valóságos történet középpontjában a 14 éves Christiane áll.

Christiane F. – Wir Kinder vom Bahnhof Zoo címmel, ugyanerről a történetről Uli Edel 1981-ben már rendezett filmet. Mindkét alkotás alapját a főszereplő Vera Christiane Felscherinow naplójából 1978-ban Christiane F. címmel kiadott önéletrajzi ihletésű szépirodalmi mű képezi, amely a labilis kamaszlány kábítószer szenvedélyéről, és az abból eredő kínokról tudósít. A könyvet világszerte 30 nyelvre lefordították és 5 millió példányt adtak el belőle. Uli Edel 1981-es rendezése igazi kultfilmnek számított a maga idejében, mivel a zenéje mellett maga David Bowie is szerepelt benne.

A kábítószer-használatról szóló filmek legtöbbje a szenvedélybetegség társadalmi és egyéni geneziséről, az egyénen való elhatalmasodásáról, az ellene folytatott pszichés és fizikai küzdelemről, netán a végállapotról tudósít – és nincs ez másként Philipp Kadelbach esetében sem. Sorozatában ő is azt a kérdést járja körbe, milyen pusztítást képes végezni a drog, és vezetnek-e vajon kiutak belőle. A végállomás gyermekei cím kettős jelentést takar, egyfelől térbelileg utal a városrész közlekedési csomópontjára, a hírhedett berlini Bahnhof ZOO aluljáróra, amely egyben a drogosok és strichelők centrális tere volt. Másfelől a film hősei közül többen csakugyan a végállomás gyermekeivé válnak,

hiszen az ő fiatal életük itt véget is ért.

A végállomás gyermekei egy hat fiatalból összeállt társaság – Christiane (Jana McKinnon), Stella (Lena Urzendowsky), Babsi (Lea Drinda), Axel (Jeremias Meyer), Michi (Bruno Alexander) és Benno (Michelangelo Fortuzzi) – szürke, nyomasztó hétköznapjainak és egyre vadabb betépéseinek története. Közös életük a híres-hírhedt berlini diszkóklubhoz, a SOUND-hoz kötődik, ahol estéről-estére önfeledten kitombolhatják magukat, egyben beszerezhetik az épp aktuális drogadagjukat. Színes és izgalmas világ ez, tökéletes ellentéte a sivár, leromlott, munkások lakta külvárosi közegnek, ahonnan – a nagypolgári családból származó Babsi kivételével – valamennyien jönnek.

A csoport központi alakja, egyben legerősebb karaktere Christiane, akibe a fiúk titkon szerelmesek, a lányok meg irigykednek rá, de akinek az élete kártyavárként omlik össze a szülei válása nyomán. Hozzá kapcsolódik a másik öt szereplő, hogy az epizódszerkezetű sorozat elágazásaival az ő életüket is nyomon kövessük. Ezekből az epizódokból azután szépen kirajzolódik, hogy az amúgy is hátrányos társadalmi hátterű kamaszok érzelmi elhanyagoltsága, az ebből fakadó labilitás, s végül a különböző drogoknak való kiszolgáltatottság a lecsúszásuk fő oka. A drogozás számukra egyszerre lázadás és menekülés, de egyben egymásba kapaszkodás is a közösen megélt mámorban. Őrjítő spirál ez, amely magába ránt. Az erősödő függőség, mind nagyobb és nagyobb adagokkal, amihez már rengeteg pénz kell. Egyenes út vezet a stricheléshez, lopáshoz és végül prostitúcióhoz.

És az életelágazások is akként alakulnak, ki miként tudja beszerezni magának a szert.

Christiane történetével a rendező érzékletesen építi fel a szerhasználat fázisait, eleinte az alkohollal, gyógyszerekkel, enyhébb kábítószerekkel való próbálkozást, majd végül a heroin rabjává válást. A nyolcrészes sorozat szimmetrikusan két részre oszlik: az első négy epizódban feltárul a hat fiatal társadalmi-családi háttere, és azok a konfliktusok, amik elől a szerhez menekülnek, s ezen közben egymásra találnak. A második részben pedig tanúi lehetünk az őrjítő pokolra „alászállások” mellett a leszokási kísérletek gyötrelmes kínjainak, és a tanárok és szülők részéről a kései, fejvesztett kapkodásnak.

 

Philipp Kadelbach sorozata ugyan sok újat nem tesz a kábítószer toposzához, ám az operatőr Jakub Bejnarowicznak köszönhetően olyan erős, felkavaró képekkel képes ábrázolni a lecsúszás fázisait, amelyek hátborzongató atmoszférájúvá teszik A végállomás gyermekeit. A rendező kitűnő érzékkel mutatja be vizuálisan az élet árnyékos oldalát, a reménytelenül lúzer fiatalok hétköznapjait, a koszos, elhanyagolt lakásbelsőket, amelyben élnek és a Bahnhof ZOO aluljárójának rettenetét. Különös nézőpontból, felülnézetből látunk rá nyilvános WC-k zárt fülkéire, melyekben a WC csészékre dőlve fecskendezik be az anyagot, majd vizelet, hányás és vér közepette, eszméletüket vesztve a falnak dőlnek, miközben kezükből kihullik a tű – megspékelve mindezt néhány csodálatos hallucinációs vízióval. Ezt a különleges élményt erősíti fel az izgalmas zenei aláfestés, melyhez a dalokat Robot Koch, Michael Kadelbach és maga a rendező írta – s amelyek szépen összesimulnak David Bowie ikonikus számaival.

A sorozat legcsodálatosabb jelenete,

amikor a társaság egy éjszakai őrjöngés után kitolong a SOUND-ból, és egy elhagyott környéken rálelnek egy körhintára. Valamennyien felülnek rá, egyikük elindítja a szerkezetet. Boldogan, önfeledten repülnek körbe-körbe a hatalmas fényárban úszó körhintán, felállnak a székben és átszellemült arccal, széttárt karral a repülést imitálják. A végállomás gyermekei megható és sokatmondó jelenete ez a körhinta metafora, még akkor is, ha tudjuk, hogy a végére közülük ketten tényleg örökre „elrepülnek”. Philipp Kadelbach ennek ellenére optimistán zárja a filmjét, bár 2013-ban Felscherinow kiadta Christiane F. A második életem című önéletrajzát, amelyből kiderül, hogy mégsem sikerült leállnia a szerről. Ennek ellenére A végállomás gyermekei szívszorító kiáltvány egy hajdan volt ifjúsági szubkultúráról, s nem mellesleg izgalmas körkép a ’70-es évek éjszakai Berlinjéről.

A végállomás gyermekei az HBO GO-n tekinthető meg.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés