Sorozat

A világvége árnyékában – Invázió

Az Invázió (Invasion) egy már sokat látott (talán elhasználtnak is nevezhető) jelenséghez nyúl: megszálló űrlényekhez. A földönkívüliek ellen vívott harc helyett azonban a kisembereket emeli fókuszába. Elvégre mit nekünk az Armageddon, ha közben meg kell mentenünk a családunkat egy csalárd férjtől vagy a nyugdíj előtt állva még rá kell lelnünk életünk értelmére?

Jól ismerjük már a földönkívüliek inváziójáról szóló filmek gerincét: a világok harca arról szól, hogy felvirrad-e ránk a függetlenség napja, vagy eljön-e a pillanat, amikor megáll a Föld. Ha a kis zöldek ártó szándékkal közelítenek felénk, biztosra vehetjük, hogy az emberiség (de főként Amerika) lerobbantja őket az égről. A legnagyobb hősök vadászgépbe pattannak, vagy óriásrobotot építenek, vagy amit kell, hogy elhárítsák a fenyegetést – de mi van a kisemberrel?

Ha maholnap tényleg felbukkannának az idegenek és üdvözlésképp felperzselnének néhány nagyvárost, hogy reagálnánk arra? A földönkívüli élet megingathatatlan bizonyítékát látva egyetlen közös frontban egyesülnénk mindannyian, dacolva a veszéllyel? Vagy az apokalipszis kapujában is a szomszéd lenne a legnagyobb gondod, amiért hajnal ötkor már a flexet csikorgatja? Simon Kinberg és David Weil szerint az emberiség megragadna a saját, kis, piszlicsáré problémáinál egy idegen invázió árnyékában is.

Az Apple TV legújabb nagy költségvetésű sorozata, az Invázió a tudósok, kormányok és hősök helyett a kisemberekre koncentrál. Azokra, akik a mindennapokkal küzdenek, akik saját démonaik ellen vívják a legnagyobb harcokat. Ez a megközelítés, ha nem is egyedi, de jólesően friss.

A Földet körbeutazva, különböző életek mikrouniverzumán keresztül tapasztalhatjuk meg, miként forgat fel mindent egy kozmikus fenyegetés.

Jim Bell Tyson (Sam Neill) nyugdíjba készülő rendőrfőnök egy amerikai kisvárosban, aki még mindig azt az egyetlen ügyet keresi, ami értelmet adna az életének és karrierjének. Egy nagyvárosban Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) boldog családi élete kezd darabokra hullani, amikor rájön, hogy megcsalja a férje. Mitsuki Yamato (Shioli Kutsuna) a japán űrprogram technikusaként készül felküldeni titkos szerelmét a csillagok közé, míg Trevante Cole (Shamier Anderson) amerikai katonaként állomásozik Afganisztánban. Casper Morrow-nak (Billy Barratt) pedig az őt zaklató, nagyobb gyerekekkel gyűlik meg a baja egy londoni iskolában.

Ez az öt szál külön is kitehetne egy-egy filmet, Simon Kinbergék azonban mégis összefűzték őket egyetlen, tízepizódos történetfolyamba. A közös bennük? Hogy épp egy idegen invázió zajlik mindegyik háttérében. Ezt egyelőre onnan tudjuk, hogy a sorozat címe Invázió, de ezzel a többlettudással sokra nem megyünk a kezdésként bemutatott három epizód alatt, annyira lassan építkezik a széria. Hogy ez átgondolt alapozás vagy vontatottság, azt csak a többi rész tükrében lesz teljességgel megítélhető.

Jelenleg az biztos, hogy három rész alatt lényegében nem bukkantak fel az űrlények, csupán a közelgő fenyegetés jeleit látjuk. Áramkimaradások, bedöglő telefonok, tömeges orrvérzések, tűzesők nehezítik a szereplők életét, ám ők túlságosan el vannak foglalva saját gondjaikkal ahhoz, hogy a jelenségek okát keressék. Vagy hogy egyáltalán realizálják, a jelenségek kapcsolatban állnak egymással.

Az Invázió egyfolytában zsonglőrködik az említett történetszálakkal, hol az egyiket, hol a másikat veszi elő – Sam Neill szála például még nem is bukkant fel újra a nyitóepizód után. Mivel nincs megalapozva érdemi kapcsolat a különböző szereplők között, a sorozat könnyen abba a hibába eshet, hogy egyes, érdekesebb szálak agyonnyomnak másokat, holott azok ugyanúgy eszik a képernyőidőt.

Önmagukban a résztörténetek sok újat nem mutatnak, a nyugdíjazás előtt álló zsaru vagy A Legyek Ura-jellegű szituációba keveredő iskolások már-már klisésnek is tűnhetnek.

A megvalósításba azonban nem könnyű belekötni: remek színészek tisztességes játékát követhetjük, amit blockbusterekhez méltó képeken adnak át.

Az eseményeket összefogó sejtetéseket is hatásosan használják, és amikor végre teszünk előre egy kisebb lépést (ami általában az epizódok utolsó perceiben történik), az tényleg hatásos, legyen szó a japánok megsérülő űrrakétájáról vagy az amerikai katonák előtt feltűnő, idegen objektumról. Habár a cselekmény gyakran messzire kalandozik az űrlényes tematikától, tudja, hogyan emlékeztesse eredendő műfajára a nézőt.

Annak ellenére, hogy kevés olyan elemmel dolgozik az Invázió, amit ne láttunk már volna máshol, vannak saját ötletei is. A képernyőn keresztül kapaszkodik a mi valóságunkba és az aktualitásokba. Az afganisztáni katonákat például megszállóként láttatja, mielőtt ők maguk is szembesülnek a másfajta megszállókkal, de a Malik-házaspár sem jár jobban. Nem elég, hogy szétesőben a családjuk, a szomszédságuk is elpusztult: mivel bevándorlók, rögtön gyanússá válnak, mert csak az ő házuk nem semmisült meg.

A (talán) pusztulásra ítélt világ azonban nincs híján minden kedvességnek. A rohamokkal küzdő Casparnak kijut a barátságból, Trevante pedig – hiába vesztette el az osztagát – egy vándor társaságában, akivel nem beszélnek közös nyelvet, szavak nélkül is örülhet az életnek. Ezek a felemelőbb pillanatok szükségesek is az általában keserűséggel, hibákkal és rossz döntésekkel tarkított epizódokban.

A probléma annyi, hogy a részenkénti egyórás játékidővel nem jól sáfárkodik a sorozat. Hiába fut egymás mellett öt szál, haladást mégsem érezni. Korábban jeleztem, még nem dönthető el, hogy rossz ütemezésről van-e szó – ugyanakkor nem a legjobb ajánlólevél egy sorozatnál, ha csak reménykedve várunk arra, hogy „majd a kilencedik óra után már tényleg jó lesz.” Az Invázió alapfelütése érdekes, produkciós szempontból remekül van elkészítve, már csak a történetnek kell megszolgálnia a potenciált.

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés