Sorozat

Rian Johnson a vihar kapujában rappel – Az afterparti

Az örökérvényű tétel szerint nem a cél, hanem a megtett út a lényeg. Chris Miller az Apple TV+ legújabb krimijében ezt olyannyira komolyan vette, hogy mindössze 58 másodperc alatt kicsinálja a show egyik legnagyobb sztárját. A hibbant Az afterparti (The Afterparty) a mozgóképes történetmesélés szonettje, na jó, popbetétje. Hogy túlkapás-e részemről e kijelentés, talán, de hogy piszok szórakoztató az zicher. 

Ha önmagukban nem volnának elég kínosak a szervezett körülmények között megtartott érettségi találkozók, amelyeken egymástól már rég elidegenedett emberek gyűlnek össze, hogy jópofát vágjanak az irigyelt, utált, vagy éppen túlságosan is imádott társaiknak, akkor egy gyilkosság biztosítja a viszkető tenyereket. A híres popsztár Xavier (Dave Franco) zuhant néhány métert, a hullája körül (és azt konkrétan is) szaglászó Danner nyomozó (Tiffany Haddish) feladata a tettes megtalálása. Nincs könnyű helyzetben, hiszen a vesztegzár alá helyezett luxusvilla hemzseg a gyökér gyanúsítottaktól. A hősszerelmes Aniq (Sam Richardson), a zenebuzi Yasper (Ben Schwartz), és a szegény ember Vin Dieselje, Brett (Ike Barinholtz) indítéka, akárcsak a többieké, nyilvánvaló. 

Talán már ennyiből is érezhető, Az afterparti erőssége nem a feszültségkeltés – annak feloldása már inkább. 

Miller nem árul zsákbamacskát, nem egy Tőrbe ejtve-utánérzést szállít. Ugyan a két krimivígjáték azonos premisszából indul, a klasszikus whodunit-felállás humorral való fűszerezéséből, óriási a különbség a tényezők súlyozásában. Rian Johnson elsősorban egy Agatha Christie-t, mint rejtélyszervezőt idéző, misztérium orientált krimit hozott létre, Miller egy Miss Marple-t, mint komikum- és intrikaforrást idéző, könnyed vígjátékot. 

A szereposztás elsősorban kortárs komédiásokból áll; a fent említett fő(bb) szereplők mellett a többi mellékkarakter, még a szándékosan alulírt, a mások által keresztülnézett Walt (Jamie Demetriou) is lubickol a popkulturális utalásokra kihegyezett verbál- és a szitkomos helyzetkomikum hatalmas adagjában. A humor persze roppant szubjektív, részemről meggyőződés, hogy az arisztokrata és ténylegesen gyilkos környezetbe ágyazott tagadhatatlan amerikaiság és Az utolsó Jedikben is többször tetten érhető vizuális gegjei révén Johnson filmje univerzálisabb, mint Miller olykor lázadó éveit (a Clone High-t) idéző pikírtsége, stand-uphoz közelebb álló költői túlzásai. 

Az Apple szériája egy percre sem kíván komoly lenni, amit a bevezetőben taglalt hirtelenhalál is jól illusztrál. Még maguk a szereplők is valós érdeklődés híján vannak, ami a gyilkosság azon részét illeti, hogy ki (a gimis évek óta körülrajongott pöcsfej) halt meg, és hogyan (valaki lelökte őt a teraszról), csupán el kívánják kerülni a felelősségre vonást. Magyarán Az afterparti cselekményszervező története totális apátia. A zéró gravitációban lebeg és nem igazán tudom elképzelni, hogy a harmadik epizódot követően a fináléban bárki is megrökönyödne majd a tettes kilétén és tette miértjén. 

Vagyis az Afterparty súlytalanul lebeg a ki tette?-vígjátékok légkörében, de nem illan el, áporodott fingként, mint a Gyagyás gyilkosság, sőt!

Egy bűnügyi produkció legnagyobb vesztesége, ha érdektelen a gyilkosság, és ez általában ok-okozati viszonyban van az alkotás összes többi aspektusával is. A sótlan misztérium elveszi egy tucatkrimi minden érdemét, ami a színészi játék és karaktereik felszínességével áll ok-okozati viszonyban. Az afterparti esetében azonban szó sincs erről. Miller több mint 10 évnyi tervezgetés után jól érezte meg, hogy csordányi karakterének létszámát miképpen tudja megtartani erózió nélkül. Nemes egyszerűséggel a nagyvászon helyett a kicsire küldte. Ezzel nemcsak a karaktereit mentette meg, de kinyitotta egy óriási lehetőség kapuját, hogy kuriózumot hozhasson létre, a kreatív szabadság oltárán. 

A Lord–Miller-duó filmkészítéssel kapcsolatos attitűdjének korábban már egy komplett cikket rendeltem alá, és most ismét bizonyítanak. Lord az Irány a Pókverzum!-mal már mennybe ment egy névlegesen külön kredittel, most Miller a soros, hogy rendezőként és showrunnerként független sikert érjen el. Mondjuk ne tévesszen meg senkit, ez a két pali tökéletes szimbiózisban alkot együtt, önmagukra is szinte házastársként hivatkoznak. Mindenesetre, amit Lord elért vizualitás és formanyelvi bravúrt hálószövőként azt most Miller élőszereplős verzióra konvertálta. 

Az afterparti bár középszerű krimivígjáték, mégis kiaknázza mindazon potenciált, amit a mozgókép, mint médium csak kínálhat. 

Agatha Christie regényein, valamint a ’70-es, ’80-as évek sorozatain (Columbo, Gyilkos sorok) nevelkedett Miller, ezek hatása egyértelmű. Van azonban még egy hivalkodó párhuzam, mégpedig Kuroszava Akira A vihar kapujában című kultikus meséje a szeretet-irigység-becsület háromszögről. A mester műve nemcsak szép és erős, konfliktusforrása konkrét pszichológiai fogalmat teremtett (a Rashomon-effektus), megtermékenyítve számos alkotó, mint például Miller gondolatait.

A multiperspektíva szervezőereje önmagában is nagy, nem véletlenül járt csúcsra Nolan Dunkirkje is. A japán kultuszfilm ezen túl a megbízhatatlan narrátor jelenségére operált; ugyanazt a történetet halljuk más-más szereplő tolmácsolásában, más-más szóhasználattal és más-más attitűddel elmesélve. Miller nyolc epizódjában rendre más szereplők szemszögéből látjuk a gyilkosság estjét. Kuroszava drámáját a komédia nyelvére fordította le, nem a direkt poénok ülnek a leginkább Az afterpartiban, hanem azok, amelyek egy korábbi eseményt helyeznek új alapokra. Ennek ékes példája a második rész, amelyben megtudjuk, hogy Brett nem megölni akarja Aniq-ékat, csupán vissza akarja kapni lánya plüssét. 

Az efféle szerkesztési elv legneccesebb része a logisztika. Esetünkben pedig Miller következetességét dícséri, hogy (az eddig megjelent három epizódban) nem érhető tetten égbekiáltó, élvezetromboló logikai hátraarc. 

Az afterparti azzal vett meg kilóra, hogy nem éri be ennyivel. 

Antológiaszerű struktúráját nem csak az egyes szám első személyű narratíva staféta jellegével támogatja meg, hanem nagyszerű audiovizuális eszköztárral is, amely ráadásul az aktuális főszereplő archetípusának önreflexív leképeződése.

Donner nyomozó nagy filmszerető, az esetre is e képpen tekint; meghallgatja minden gyanúsított saját kis filmjét, hozzá tényleg popcornt eszik, miközben felhívja a figyelmet a forgatókönyvek hiányosságaira, ellentmondásaira. Először a hősszerelmes Aniq romkomja (és közben a meg nem értett művészlélek Indigo [Genevieve Angelson] pszichothrillere), másodszor a tesztoszteronbomba Brett akciófilmje, harmadszor pedig az audiofil Yasper musicalje kerül terítékre. 

Műfajok öltenek szó szerint testet; Aniq katarzisa elképzelhetetlen eső nélkül, Indigo monokróm, 4:3-as képarányban szemléli a világot, Brett képtelen crash zoomok sorozata nélkül vezetni. Sőt, az egyik epizód teljesen egészében animált lesz, méghozzá Lord dirigálása alatt, de a stílusgyakorlat potenciálját a harmadik rész mutatja meg igazán. Yasper giccsorgia közepette a dalol a második esélyről. Olyan az a táncdalfesztivál, mintha J.D. fantáziájának egy szkeccse lenne a Dokikból. Az a széria pedig nem véletlenül vált kultikussá és egyik kedvenc 21. századi vígjátéksorozatunkká. Erre a formanyelvi bravúrra kárhoztatott Lucifer is, aminek rendszerszintű használatának hiánya egy fájóan kihagyott ziccer a sorozat történetében. 

Ezt a ziccert Az afterparti már csak a high conceptjét tekintve sem képes kihagyni, legfeljebb gyengén valósítja meg. Az első három rész dinamikája, kreatív kivitelezése és látható szabadszelleműsége azonban szinte előre kitölti a szórakozás garancialevelét. Valós izgalmak mindazonáltal nem várhatók, miképpen a központi sztori mélyítése sem. De itt most nem is az a szándék, hogy 2022-ben is A vihar kapujában várakozzunk filozofálva az emberség forrásáról és értelméről. Az eddig látottak alapján pedig csupán akkor fogok érezni nagyon minimális csalódottságot a gyilkos kilétével kapcsolatban, ha ténylegesen lesz gyilkos.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com