Sorozat

Agresszíven illedelmes – The Right Stuff

Bármily izgalmas történetről is szól a Mercury űrprogramot bemutató The Right Stuff, olyannyira törekszik könnyen befogadható hagyományos sorozattá válni, hogy kiüresíti vele saját témáját.

Újra képernyőre kerül az amerikai történelem egyik meghatározó epizódja, a hidegháborús űrverseny. A National Geographic csatorna a Disney+ streaming szolgáltatóval együttműködve készítette el a The Right Stuff című sorozatot; az első évad 8 epizódot tartalmaz és a Mercury program (az első nyugati űrrepülés) történetét meséli el a NASA megfoganásától John Glenn küldetéséig. E kritika idején két epizód érhető el; hetente érkezik ezután egy-egy újabb.

A sorozat dupla adaptáció: egy könyv és egy filmforgatókönyv gyermeke.

Az alapja Tom Wolfe 1979-es, nagy hatású kötete (magyar fordításban Az igazak címmel); a könyvet minden idők egyik legjobb riportjaként tartják számon. 1983-ban film készült belőle Philip Kaufman rendezésében; a film nyolc Oscar-jelölésből négyet megnyert és minden idők egyik legjobb történelmi filmjeként ismerik.

A sorozat… Hát, az nem fog se díjakat nyerni, se a „minden idők egyik legjobbja” címre szert tenni.

Be kell ismerjem – mert a sorozat értékelésénél számít –, hogy odavagyok a témáért. Űrhajós helyett, ami gyerekkoromban sokáig lenni vágytam, történész, tévés, nyelvész és filmkritikus lettem, ami nyilván a második legszexibb kombó a berepülőpilóta-asztronauta után, de azért mégiscsak van akkora szakadék a két életpálya között, hogy még mindig vágyakozva nézzek egy filmben a NASA szimbólumra. Ennek ellenére a The Right Stuff a rengeteg gyönyörű repülővel, technológiával, izgalmas részlettel és korhű díszlettel együtt is csaknem untatott. No nem annyira, hogy elfogjon az ásítozás, csak éppen annyira, hogy elismeréssel gondoljak vissza közben az Apollo 13 egy-két jelenetére.

Mert a National Geographic / Disney együttműködést a jelek szerint a Disney uralta.

A The Right Stuff sorozat sterilebb, fényesebbre csiszolt, mint akár Wolfe eredeti könyve, akár az 1983-as filmadaptáció. Fókuszcsoport-ízű. A legjobb kifejezés, amit olvastam, ez: „aggressively decent” – agresszíven rendes avagy illedelmes; megfelelni vágyó és közepes.

Úgy, mint a NASA eredeti PR kampánya. A Mercury program hét asztronautáját a NASA egy úttörő marketing-hadjárat révén építette fel médiasztárokká; ezt a sorozat egyébként be is mutatja. És bár a „Mercury Seven” karakteréhez, mint a szentekhez az attribútum, szükségszerűen hozzátartozott a vagányság (a halált megvető berepülőpilótákat bajos lett volna nyuszivá átfesteni), de a durvább és emberibb oldalukat mégis lesmirglizték szépfiússá; éppígy feleségeik szenvedését és (kötelező) érzelmi szilárdságát is átfestették a képernyőkre jobban illő, cukifeleséges támogató viselkedéssé.

Mármost a Tom Wolfe könyv és az 1983-as film nagy erénye, hogy a felépített mítoszból visszahozta a valóságba az emberi jellemeket, és igen, azok esendőségeit is. A Disney sorozata, Mark Lafferty rendezésében, ellenben inkább az eredeti PR kampány szellemében fogant. Másképp fogalmazva: csakúgy, mint a NASA a hatvanas években, a The Right Stuff sorozat is mítoszt épít.

Az egyik problémás pont a karakterek kezelése. A hét egyenrangú asztronauta helyett három főszereplőt szemel ki a sorozat (John Glennt, Alan Shepardot és Gordon Coopert), tisztán mert az ő konfliktusaik jobban megforgatókönyvesíthetők a többieknél. Ők kapnak néhány jellemvonást, habár elég keveset: Glenn (Patrick J. Adams) öntelt jófiú; Shepard (Jake McDorman) féktelen és megbízhatatlan; Cooper (Colin O’Donoghue) vívódó. De mögöttük már csak tökéletesen ugyanolyan, kifejletlen, még szemre is megkülönböztethetetlen figurák állnak hátteret. A sorozat egyáltalán nem érdekelt abban, hogy elkülönítse, megjegyezhetővé tegye az egyes szereplőket, s így a hét férfiből egyetlen archetípus alakul ki – ami mítoszépítő erő, de a történelmi valóság és a valóban élt emberi jellemek megértését nem segíti.

A mítoszépítés része az első két epizódban kibontakozó, az asztronautákat övező univerzális rajongás is.

A NASA tudatosan igyekezett felépíteni ezt a rajongást. De a valóságban az űrprogramot sosem helyeselte a lakosságnak több mint fele; még a diadalmas nemzeti siker abszolút csúcspontján, a jóval a Mercury program után lezajlott Holdra szállás után sem vélték 53%-nál többen azt, hogy a program megérte a költségét. (Kontextusként érdemes megjegyezni: ebben az is szerepet játszik, hogy épp a mítoszépítő kampány sikere miatt – a NASA jóval láthatóbbá vált, mint a szövetségi programok legtöbbje – az amerikai közvélemény máig hihetetlenül túlbecsüli az űrprogram árát; a szövetségi kiadások abszurd 22%-ára teszik, miközben a történelmi csúcs 4,5% volt, az átlag pedig inkább 1% körül. Egy olyan sorozatnál, ami az űrprogramot ismét igyekszik visszaépíteni a világ közepébe, ez a kontextus lényeges – mert mit tesz minden mítosz? Lufit fúj olyasmiből, ami csöppet sem állt a valóság középpontjában.)

Kérdés tehát, hogy a sorozat bemutatja-e majd a korban bőségesen jelen lévő szkeptikus hangokat. És vajon elfogadja-e majd, hogy a Mercury program nem azért haladt előre, mert a közvélemény így akarta – „győzzük le a ruszkikat” –, hanem mert az egymást követő elnökök és Kongresszusok akarták így akár a közvélemény ellenében is, hasznos hidegháborús propaganda- és fejlesztési fegyver gyanánt?

Ha nem, ismét a mítosznál tartunk.

Ugyanilyen lényeges kérdés a program sokféleségének bemutatása. Az első epizód egyik legjobb pillanata, amikor a tájékoztatóra összegyűlt jelöltek mindegyike ugyanazon a néven foglal szállást és a recepciós megjegyzi, hogy mind ugyanúgy is néznek ki – és valóban: tesztpilóták mind, tehát nemsokára száztíz egészséges felépítésű, magabiztos arcú, katonai hajviselettel megjelent, tök egyforma fehér férfi ül a teremben. Miközben a mai narratívaépítés ennek éppen az ellenkezőjéről szól! Két nagy hatású mű is a sokféleség kérdését feszegeti az elmúlt évekből; az egyik A számolás joga, ami a fekete nők nevében egyenesen revizionista igénnyel lépett fel (Theodore Melfi filmje három Oscar-jelölést kapott); a másik a Lady Astronaut könyvsorozat, ami egy lyukkártya-punk alternatív történelemben egy női asztronauta köré felépített PR kampánnyal nyit (Mary Robinette Kowal szerző jutalma a szédítő Nebula, Locus, Hugo díjhármas lett).

Biztosak lehetünk tehát benne, hogy a sorozatnak valamilyen módon ki kell térnie a program sokszínűségére,

akár a mögöttes szereplők, akár (például) az asztronauta-hitvesek mélyebb bemutatásával. No és a Disney mindig is jó volt az aktuális korszellem (felületes és gondosan megszűrt) átvételével. De ennek a törekvésnek az első epizódban még nem láttam jelét; nő még csak mellékszerepet is alig kapott a férfi nyakába ugráson túl. (Egy kiváló elemzés a témáról itt.) A következő epizódokban már nagyobb szerepet kap a családi háttér – körülbelül a nyomasztóan domesztikált Az első ember mintájára –, de a Disney-ízű színpadiasság és családbarát kiszámítottság a legtöbb jelenetben eltéveszthetetlen.

Így aztán a The Right Stuff sorozat egyszerre hat avíttnak a narratívaépítéssel (a szokásos háromszögű konfliktus kiemelésével a szélesebb szereplőgárda kárára), a decens hangvétellel (a valóság kárára) és a modernebb szempontok beemelésének elmulasztásával – de főleg azzal, hogy

olyannyira törekszik hagyományos és könnyen befogadható sorozattá válni, amennyire csak a Disney képes rá.

Be kell azonban vallanom, hogy a The Right Stuff még így is vonzó – az eleve meglévő érdeklődés esetén. Talán letagadhatnám-e, hogy meghatódtam az első epizódot nyitó és lezáró montázsokon; akkor is, ha tankönyvi egyszerűségű mindkettő? Akármilyen filmben is hangzik fel a visszaszámlálás, tágra nyílik a szemem és összeszorul a gyomrom; és a kiválasztott hét asztronauta boldogságát is át tudom érezni.

Mert mit szeretnék még annál is inkább, mint űrhajósnak lenni?

Egy saját nemzeti mítoszt, ami arról szól, hogy összefogtunk, nagyszerűt alkottunk, győztünk. Akár igaz és realista, mint a The Right Stuff első két inkarnációja, akár mítoszépítő, mint most a harmadik. Addig is, amíg ezt magyarként nem tudom megélni (az európai mítoszok pedig még nem itatták át a közös tudatot eléggé), beérem azzal, hogy úgy nézem a The Right Stuff film, az Apollo-13, Az első ember és e sorozat képeit, mint amik nem Amerikáról, hanem magáról az emberről szólnak; így én is része lehetek nagyszerűségüknek. Aranykorát éli a NASA-tematika (példák: A távolban, The First, Űrhadosztály, Avenue 5, Moonbase 8, no és a fentiek: az Első ember, A számolás joga, a Lady Astronaut könyvsorozat), és egyetlen próbálkozásra sem mondanám, hogy felesleges.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya