Sorozat

Sematikus normalitás az Andor anomália után – Ahsoka

Nincs új a két nap alatt: a formabontó Andor után a Disney visszatért a megszokotthoz. Két rész után az Ahsoka sorozat egy tipikus, szombat reggeli Star Wars matiné. Visszatérnek a kedvelt karakterek, sokat fénykardoznak és nem sok meglepetést tartogatnak.

Napjainkban az egyszeri Star Wars rajongó félig telinek és félig üresnek is érezheti azt a közmondásos poharat. Félig teli: hiszen soha nem készült még annyi, a Csillagok háborúja világában játszódó, mozgóképes tartalom, mint napjainkban. Félig üres, mert hiába készülnek már szinte havonta az új sorozatok, ezek érdemben nem bővítik a galaxist. Noha papíron majdnem, hogy végtelen mennyiségű történetet rejthetne magában ez az univerzum, a most készülő sorozatok túlnyomó többsége továbbra is képtelen elszakadni a múlttól. Szinte mindegyik ugyanabban a korszakban játszódik, ugyanazokkal a karakterekkel és egymásra kísértetiesen hasonlító konfliktusokkal. Pedig ennek nem feltétlen kellene így lennie. Erre remek példa a tavalyi Andor.

Tony Gilroy sorozata ugyanis látványosan szakított A Mandalóri, Boba Fett könyve, Obi-Wan Kenobi sorozatok trendjével. Nemcsak mert egy viszonylag új karaktert helyezett a középpontba (hiszen anno Mando is az volt), hanem mert egészen máshová tette a hangsúlyokat is, mint a korábbi sorozatok. Hiába játszódott ugyanabban a korszakban, mint a klasszikus filmek vagy a Zsivány Egyes: a sithek/jedik/fénykardok nélküli, a Birodalom politikai valóságát minden korábbinál átélhetőbben ábrázoló, komoly karakterdrámákra fókuszáló évad kifejezetten üdítően hatott. Az Andor nemcsak felszínesen (új bolygókkal, fajokkal vagy űrhajokkal) bővítette az univerzumot. Tartalmilag is képes volt hozzátenni.

Aztán jött A Mandalóri harmadik évada, ami ugyan egy-két rész erejéig próbálta mímelni az Andort (pl.: megmutatva az Új Köztársaság, eddig nem nagyon látott működését), de összességében megmaradt egy széteső cselekményű matinénak. Most pedig máris itt van Ahsoka Tano saját sorozata – a karakter eredetileg még a Star Wars: A klónok háborúja mozifilmben és sorozatban debütált, élőszereplősen pedig A Mandalóri 2. évadjában láthattuk először.

Az új széria pedig két rész alapján inkább Mando példáját követi.

Persze ez nem meglepő, hiszen az Ahsoka is A Mandalóri mellett A klónok háborúja és Lázadók animációs sorozatokat is jegyző Dave Filoni alkotása. Azé a Dave Filonié, akit a Star Wars rajongók egy jelentős része a franchise utolsó reményeként tart számon. Nem véletlenül. Hiszen ő projektjei messze a legnépszerűbb részei a jelenlegi Star Wars kánonnak. Ami szintén nem véletlen, tekintve, hogy pontosan tudja, hogy mi kell az egyszeri Csillagok háborúja fanatikusnak. Az Ashoka sorozat is nekik készült.

A történet közvetlen folytatása A Mandalóri második évad ötödik részének. Abban a Thrawn admirálist kutató Ahsoka Tano (Rosario Dwason) legyőzte a birodalomhoz hű Morgan Elsbethet. Ám nem sokkal azután, hogy az ex-Jedi átadta a boszorkányt az Új Köztársaság hatóságának, két rejtélyes (fénykardot és erőt használó) alak meg is szöktette. Így elindul a hajsza a csillagtérképért, ami fényt deríthet a megbukott birodalom legnagyszerűbb stratégájának, Thrawn admirálisnak tartózkodási helyére. Hogy megelőzze rejtélyes ellenfeleit Ahsokának szüksége lesz régi szövetségeseire: Hera Syndula (Mary Elizabeth Winstead) parancsnok és volt tanítványa, a mandalóri Sabine Wren segítségére is.  Nemcsak azért fontos, hogy előbb bukkanjanak Thrawn nyomára, mint ellenfeleik, hogy elkerüljék az újabb háborút, hanem azért is, hogy megtalálják régi barátukat, a polgárháborúban Thrawn-nal együtt elveszett Jedit, Ezra Bridgert is (Lásd: Star Wars: Lázadók animációs sorozat fináléja).

Az Ahsoka első két része egy abszolút kellemes, igényesen megvalósított Csillagok háborúja matiné.

Pont olyan, ahogy az ember elképzel egy élőszereplős, tipikus Csillagok háborúja sorozatot. Ami önmagában még nem baj. Hiszen nem kell minden Star Wars projektnek szétszakítania a franchise ismert határait, vagy mindenáron megújítania azt. Az viszont semmiképpen sem ártana, ha az ismerős elemek mellé valami érdemi újdonsággal is tudna szolgálni. Például izgalmasan megírt karakterekkel.

Ám az Ahsoka egyelőre meglehetősen sematikus figurákkal és még egyszerűbb cselekménnyel dolgozik. A gonoszai ugyan fenyegetőek és karizmatikusak (élükön a nem rég elhunyt Ray Stevensonnal), de nem túl érdekesek. Ahogyan a hősök közt lévő konfliktusok is meglehetősen sablonosak és elcsépeltek. Különösen azok számára, akik semmit nem láttak a korábbi animációs szériákból.

Ez a sorozat ugyanis aktívan épít arra, hogy már jól ismered ezeket a (pozitív) karaktereket. Ami egy direkt folytatás esetében ugyan teljesen érthető. Ám ez esetben már felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire jogos elvárni egy élőszereplős sorozat nézőjétől, hogy tisztában legyen két (összesen 11 évadnyi) animációs sorozat cselekményével? Ugyan az Ahsoka széria cselekménye papíron többnyire önmagában is érthető,

ám ahhoz, hogy igazán működjön tényleg szükséges a nagyobb, mélyebb háttérismeret.

Különben néhol igencsak nézni fogunk, hogy „mit keresnek boszorkányok a Star Warsban” vagy a gonosz, mester és tanítvány páros mellett miért van ott egy harmadik fénykardos fószer? „Ezekből eddig mindig kettő volt!” (Amúgy most is: a harmadik egy úgynevezett „Sith inkvizitor” – az ő szerepük szintén a Lázadók sorozatból vagy esetleg a Jedi: Fallen Order videójátékból derülhet ki.) De nemcsak az ilyen kozmetikai dolgok miatt lényeges az előismeret, hanem, hogy a karakterek és a konfliktusok iránti érdeklődés végett is. A sorozat – az eddigiekben – ugyanis nem sok időt vesztegetett a szereplők közti viszonyok mélyebb bemutatására.

Konkrétan: értjük, hogy a hősök azért akarják megtalálni Ezra Bridgert, mert a barátjuk. De a nézőnek csak egy név. Kivéve, ha láttad a Lázadók sorozatot, és ismered ezeknek a figuráknak a történetét, hátterét, viszonyait. Hasonló a helyzet a nagy fenyegetésként lebegtetett Thrawn admirálissal. Főleg annak a fényében, hogy A Mandalóri minimum két évadja arról szólt, hogy visszatér a legyőzött Birodalom nagyon veszélyes tábornoka. Most pedig ebben a sorozatban is ettől kell félnünk. Persze Thrawn a kiterjesztett Star Wars univerzum egyik legkultikusabb alakja. Ám az új nézőnek csak egy újabb „gonosz birodalmi ügynök, aki visszatér.” Az ilyen húzások miatt válik a látszólag végtelen lehetőségekkel bíró univerzum, meglehetősen redundánssá.

Ám a sorozatot a helyén kezelve – miszerint az Ahsoka egy, a meglévő Star Wars rajongóknak szóló, a korábbiak közvetlen folytatásaként funkcionáló alkotás – egyáltalán nem vészes a helyzet. Az említett animációs előzmények rajongójaként többnyire kifejezetten lelkesen tudtam nézni.

Hiszen az Ahsoka jól néz ki, az új szereplők is ígéretesnek tűnnek és az akciók egész korrektül sikerültek.

Az animációs karaktereket pedig kifejezetten jól sikerült áthozni az élőszereplős térbe. Szóval egy kellemes szombat reggeli matiné sorozat, amivel az ember magához veheti a heti fénykard és csillagharc adagját. Sőt, ebben a funkciójában egyelőre jobban is muzsikál, mint a legutóbbi A Mandalóri évad (a szuper kínos Boba Fett könyvéről nem is beszélve). Minden téren sokkal fókuszáltabb. Tényleg csak azért kár, hogy a legtöbb energia a zenei aláfestésbe szorult. Kevin Kiner zenéje Göransson nyomán halad, de annak vad törzsi hangulata helyett a melankolikusabb, misztikusabb hangzás dominál. Ami szépen illeszkedik a cselekmény egészéhez is.

Mindenesetre az Ahsoka egyelőre azt bizonyítja, hogy legjobban azok az alkotók (Tony Gilroy, esetleg Rian Johnson) hiányoznak a mostani Star Wars projektekből, akiknek egyedi elképzelése vagy mondandója van erről az univerzumról. Akik nem elégszenek meg a leghangosabb rajongói bázis – akik csak az ismert dolgokat akarják a végtelenségig újra nézni – kiszolgálásával. Pedig A klónok háborúja és a Lázadók sorozatok készítése idején Dave Filoni is az előbbi csoportba tartozott. Rengeteg új és izgalmas koncepciót, karaktert és történetet köszönhet neki a Csillagok háborúja. Maga Ahsoka is az ő szárnyai alatt vált idegesítő anomáliából közönségkedvenc karakterré.

Így bizakodok benne, hogy a rá fókuszáló sorozatra is maradtak még formabontó ötletei. Főleg, hogy a második epizód fináléja egy olyan húzást lép meg, amelynek hatására könnyedén lehetne végtelen új ötletet hozni ebbe az univerzumba. Szóval reméljük, hogy az alkotók is így látják, és mernek is élni a lehetőséggel. Ahelyett, hogy újfent csak a meglévő sztorik közötti lyukakat igyekeznének ugyanazokkal fogásokkal kitölteni. Még ha ideig-óráig ez is kellően szórakoztató tud lenni.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com