Sorozat

Akarsz róla beszélni? – Terápia

Beszélni kell dolgainkról! Ez volt legfőbb üzenete a héten bemutatott Terápia című filmsorozat múlt heti sajtótájékoztatójának, és ez magának a sorozatnak is. Megnéztük hát az első hetet, tudunk-e beszélni, valóban hiánypótló műről van-e szó, és tényleg gátakat szakít-e fel bennünk az, ha két ember egy kamera előtt beszél érzéseiről.

Hosszú reklámkampány és pazar sajtótájékoztató után, kódolatlan napon érkezett meg október 22-én a magyar HBO soron következő projektje, a Terápia. Számos dokumentumfilm és a tavaly bemutatott Társas Játék (kritikánk) után ismét egy izraeli licensz alapján elkészített sorozat következett, ezúttal egy kamaradráma, amely 40 részben mutat be 40 ülést pszichológus (Mácsai Pál) és kliensei között. A kliensek között van egy párkapcsolati krízisben szenvedő nő, aki az első részben bevallja, hogy beleszeretett pszichológusába (Marozsán Erika, hétfő), egy lelkiismeret-furdalással küzdő gyártulajdonos (Nagy Ervin, kedd). Van karját tört tornászlány, aki „nem kattant, mint a többiek, akik agyturkászhoz járnak”, neki csak egy szakvélemény kell a biztosító elleni perhez (Sztarenki Dóra, szerda), és van egy házaspár, akik új gyerek vállalása kapcsán kerülnek krízisbe (Szamosi Zsófia és Nagy Zsolt, csütörtök). Pénteken a főszereplő keresi fel 10 éve nem látott szupervizorát (Csákányi Eszter). Mert valakivel neki is beszélni kell.

Igen, valójában ez minden szereplő motivációja, s ez nagyon meghatározó nemcsak a film dramaturgiája, hanem a szereplők játéka szempontjából. Két – csütörtökön három – ember játszik 25 percen keresztül, miközben semmi nincs, ami elterelné a néző figyelmét róluk; minden szem rájuk szegeződik, minden gesztusnak, minden érintésnek, pláne szónak fontos szerepe van. Leginkább szónak, ugye. Mert a kérdés örök: akarsz-e róla beszélni?

A kliensek persze nem akarnak. Ők nem terápiára mennek, nincsen nekik semmi bajuk, csak egy szakember véleményét kérik: egy egyszerű igent vagy nemet. Ne kérdezzen annyit, nem ezért jöttem. Fájdalmasan esendővé válik az ember 20 perc alatt, apró reakciókból vagy éppen azok görcsös hiányából válnak láthatóvá a probléma szempontjából nagyon fontos és nagyon elhallgatott részletek. Szörnyen reagálunk mind, ha olyan dolgokról kérdeznek minket, amiről nagyon nem akarunk beszélni. Megkapargatva a felszínt ki tudja, mi rejtőzik alatta. Amíg én nem tudom, mi van bennem, nyugodtan alszom.

Az én XX. századom című filmjével annak idején Cannes-ig jutó Enyedi Ildikó és A nyomozóval (kritikánk) néhány éve berobbant Gigor Attila alkotta rendezőpáros felszínt kapargat, s hogy talál-e valamit, nem kérdés. Sokkal fontosabb kérdés, hogy a Terápia találtat-e valamit a nézővel. Felismerjük magunkat a szereplőkben, de hogy merjük-e, akarjuk-e továbbgondolni történetünket, csak rajtunk múlik. Nehezen képzelem. Pedig dolgainkról beszélni kell.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..