Sorozat

Az év, amikor elszabadult az aerobic – Amerikai Horror Story: 1984

Az Amerikai Horror Story legújabb évadában kellően ellenszenves és szexuálisan túlfűtött fiatalok nyaralnak a Redwood táborban, ahol hamarosan sorozatgyilkos kezdi szedni áldozatait. Az AHS 1984 meghódítja a slashert és a ’80-as éveket.

Az egyik legtermékenyebb antológiasorozat, az Amerikai Horror Story idén már a kilencedik szezonjával tér vissza, az új etap pedig az ikonikus 1984 címet kapta. Ahogy nagyjából minden évadban eddig, most is a horror egyik alműfaja szervezi a cselekményt. A gyilkos ház, az elmegyógyintézet, a cirkusz vagy a boszorkányok mind a horror ismert karakterei, helyszínei és toposzai, és az első négy évad még nagyjából meghagyta a formai követelményeket. Aztán jött a vámpíros (és-minden-egyebes) hotel, az amerikai kolonializáció és a modern valóságshow-k idején játszódó Roanoke, az aktuális politikai félelemre reflektáló Szekta, vagy legutóbb a direkt évadok közötti crossovernek (és műfaji keveréknek) szánt Apokalipszis, ahol a horror keretei sokkal inkább feloldódtak.

Talán nem is véletlen, hogy a legújabb évad a slasher területére merészkedik.

A ’70-es években induló, a ’80-as években aranykorát élő, az olasz giallokból táplálkozó slasher már kifutott, visszatért, a ’90-es években csavartak rajta pár metát, majd vígjátékkal és legújabban időhurokkal keverték, szóval talán ez a legelhasználtabb és legkevésbé komolyan vehető horrorzsáner. Ryan Murphy producerpápa ráadásul már csinált hasonlót: a Scream Queens – Gyilkos történetben szintén egy maszkos gyilkos irtja a kibírhatatlanul idegesítő, a mai egoista fiatalokat kifigurázó, rémesen abszurd párbeszédeket folytató kirakatbabákat és izomfiúkat. Az a sorozat is maximum az eleve túlpörgetett műfaj túlpörgetésével és a blődségek számának növelésével működhetett, szóval az 1984 indulása előtt körülbelül ezekben a dimenziókban lehetett gondolkodni. Hiába lesz önreflexív, humoros, társadalmilag érzékeny vagy őrült narratív szerkezetű, egyikre sem vonnánk fel a szemöldökünket.

Úgy tűnik tehát, hogy az 1984 jó nagy lábon lövésnek készül, az első rész viszont hozza azt az igényes iparosmunkát, amit egy Murphy-produkciótól elvárhatunk, és leginkább a klasszikus slasher rajongóinak vagy a retróhangulat kedvelőinek akar megfelelni. Aki látott már akár egy évadot is az AHS-ból, az tudja, hogy a kezdő rész alapján

nehezen lehet megjósolni, hová fog kifutni a történet, és mikor robban be valami teljesen eszement őrültség.

Itt azonban, úgy látszik, végig a slasherök vonalán mozgunk majd, amit a rengeteg, egytől egyig gyanús karakter, a helyszín zártsága (egy nyári tábor) és a mintául szolgáló filmekre tett utalások is megerősítenek. Bár nem lennék meglepve, ha Murphy a műfaj egész történetét és változó hangvételét végigzongorázná a fennmaradó részek alatt. Ami azonban feltűnő, hogy – untig ismert elemek recitálása ide vagy oda – a folyamatos kézikamera-imitálással, a szubjektív nézőpontokkal és a brutális csonkításokkal hosszú idő óta mégis ez az egyik legvelőtrázóbb évad az AHS történetében. A kommunikációra képtelen emberi gyilkos még mindig az egyik legfélelmetesebb szörny a filmtörténetben.

Az egész AHS-franchise a színészek és karakterek újrahasznosításáról szól, Murphyre pedig egyébként is jellemző, hogy a sorozataiban szeret bejáratott arcokkal dolgozni. Így az 1984-ben is visszatér a Scream Queensből az AHS-univerzumba már korábban átmentett – szerencsére itt végre teljesen más karaktert alakító – Emma Roberts, a Glee-ből ismert Matthew Morrison, valamint Billie Lourd, Leslie Grossman és Cody Fern, de feltűnik majd egy vendégszerepben Sarah Paulson is.

A probléma most is az, hogy egyik szereplőhöz sem kerülünk közelebb,

mindenki csak a cselekménybeli funkciója szerint jelenik meg, így lehetetlen bármilyen viszonyulást kialakítani velük, hacsak nem az ellenszenvet. Az 1984-nél ez még műfaji sajátosságnak is felfogható (így nagyobb élvezet lesz látni, ahogy hullanak a legyek), bár ismerve az elődöket, ez inkább AHS-jellegzetesség.

Az 1984 hozza a slasherökre jellemző cselekményvezetést és formanyelvi világot ismert kaszabolós horrorokból idéz, előkészíti a terepet a kellően naiv, ellenszenves és gyanúba keverhető szereplőkkel, de nagy kérdés, hogy mi fogja kitölteni a fennmaradó kilenc részt. Mert ha ugyanez, mint az elsőt, az kevés lesz egy épkézláb évadhoz, kivéve, ha valaki a végtelenül ismétlődő és értelmetlen mészárlást élvezi. Ha meg valami őrültség kell, hogy felpörögjenek az események, akkor megint kapunk egy elszállt, groteszk izét.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés