Az American Horror Story: Delicate már az antológiasorozat 12. évada, és Ryan Murphy csapata ismét a terhességet és az anyaságot teszi központi motívumává. A kérdés már csak az, hogy tud-e ennyi idő után frissnek hatni ez a történet ebben a formában.
Az Amerikai Horror Story a Trónok harca és a Breaking Bad – Totál szívás mellett egyike a 2010-es évek fordulóján folytatódó nagy sorozatbummnak, ami átalakította azt, ahogyan a sorozatokról gondolkodunk. A Ryan Murphy produceri bábmestersége alatt gigantikus népszerűségűvé növekedett antológiasorozat évadai változó minőségben, de egy-egy önálló történetet mesélnek el. A narratíva és az esztétika alapját minden esetben a sorozat címében is explicit módon éktelenkedő műfajmegjelölés határozza meg: a horror elemei ott vannak mindenhol. A címadáshoz mérten a horror spektákulum-jellegét tekintve egyik évadban sem visszafogott, látványos és teátrális. A természetfeletti lények, a gore, a tipikus horrorhelyszínek, lények és karakterek már-már camp-szerűen vannak jelen. Könnyen felmerülhet a kérdés, hogy mégis lehet-e sok órán keresztül fogyasztani egy elvileg borzongatásra épülő sorozatot teljes idegösszeomlás nélkül?
Az Amerikai Horror Story elsődleges célja és sikerének kulcsa nem az ijesztgetés minősége. A legfontosabb motiváció a nagy amerikai horrormitológia klasszikus alkotásainak megidézése.
Mindegyik évad egy-egy önálló történetet mond el, és mindegyik évad cselekménytípusokon, karaktereken, látványvilágon és kliséken keresztül koncepciózusan egy-egy tipikus horror-alműfaj előtt tiszteleg. Az első évada (Murder House) a kísértetházas-horrorok miliőjét idézi meg. A második évad (Asylum) központi helyszíne egy elmegyógyintézet; a kilencedik évad (1984) a nyolcvanas évek slasher horrorjai előtt emeli kalapját. Az ismeretlentől való félelemre és szorongásra építő horrorélményt azonban nehéz felépíteni az Amerikai Horror Story alapjául szolgáló intertextushálóra. Itt ugyanis minden legalább egy kicsit ismerős.
Ez az ismerősség abból fakad, hogy a sorozat az amerikai film hetvenes-nyolcvanas évek ikonikus B-filmjeiből idézve a visszanyúl a tengerentúli ország múltjába. Ennek a specifikus időszaknak a specifikus filmterméséből gyárt le egyfajta sajátos amerikai folklórt. Mivel a film audiovizuális és (sokszor) történetmesélő természeténél fogva az egyik leghatékonyabb módja a régmúlt megörökítésére, a filmanyag minősége gyakran meghatározhatja, hogy mire miképpen emlékszünk vissza, hogy adott dolgok hogyan élnek a kollektív emlékezetben. Az Amerikai Horror Story ilyen jellegű folklór-hitelességét jól példázza, hogy mindegyik évad világának meghatározó eleme egy valóságos, az adott korszakban nagy port kavaró bűntény jelenléte.
Ahogyan a klasszikus western a XX. század elején sikeresen épített egy pozitív amerikai – kezdetben pátoszos – identitást, úgy az évtizedek múlásával a műfaj változásában visszatükröződött a korábbi idealizmussal szembeni kétely.
Az Amerikai Horror Story esetében a horror rajtkőnél történő beépítésével a nulladik lépésben megtörténik egyfajta önreflexió. A sorozat egy antiidealista nemzeti önkép – az “Amerikai Story” építésébe kezdett – aminek alapérzelme a félelem.
Érdekes az is, hogy míg a XX. század elején kalandfilmekkel kívánták megfogalmazni az amerikaiság esszenciáját, addig a XXI. század elején erre a horrort tartja Ryan Murphy a legalkalmasabbnak.
A horror beágyazása egy olyan szerkezetbe, aminek fókusza a nemzeti identitáson és a kollektív élményen való lamentálás a felszínen egy érdekes önreflexív gesztus. Azonban – ahogy arra korábban utaltam – nem biztos, hogy a nézői élmény alapvetően a borzongás lesz. A horrorklisék használata sokszor inkább túlzónak és teátrálisnak érződik. Ez egy újabb csavar az amerikai léthez való viszonyulásban. A borzalom megfertőzi az amerikai nép önmagáról alkotott és egyben megidézett képét, de közben az alkotók előtt ott lebeg, hogy nem szabad túlságosan pesszimistává válni. A camp-jelleg valahogy mégis visszacsempész valamiféle idealizmust ebbe a világba, így téve a sorozat horrorját könnyen fogyaszthatóvá.
Ennek megfelelően Ryan Murphy egy ideig beérte azzal, hogy az Egyesült Államok Benedek Elekjeként beszéljen az amerikai népről az amerikai népnek. De egy idő után az Amerikai Horror Story elkezdett határozottabban húzni a popkulturális beágyazottság áramlatába.
Elkezdte kiépíteni az évadokat összekötő, Marvel-szerű univerzumrendszert, olyan sztárok kaptak főszerepeket, mint Lady Gaga.
A tizenkettedik évadánál járó sorozat állandó szereplőgárdával dolgozott, akik minden évadban más-más karakter bőrébe bújhattak. Olyan nevekkel találkozhattunk, mint például Sarah Paulson, Jessica Lange, vagy Evan Peters, akik szépen lassan elszivárogtak a projektből – a rajongók nagy bánatára. Egyedül Emma Roberts maradt veterán Amerikai Horror Story-színészként, aki transzfób megnyilvánulásaival ellentmondásos alakjává vált a (a szignifikáns százalékban queer) rajongótábor szemében. Nagy kérdés, hogy ő el tudja-e vinni egyedül a hátán a show-t.
Az Amerikai Horror Story: Delicate középpontjában egy Oscar-díjért küzdő színésznő, Anna Alcott (Emma Roberts) kálváriáját látjuk. Legnagyobb vágya az, hogy teherbe essen, ami drága tudományos módszerekkel nagy nehezen összejön. Amellett, hogy küzd a fogantatással, Anna próbálja egyben tartani magánéletét és színészi karrierjét is. Azonban ismeretlen, potenciálisan természetfeletti erők minden áron meg akarják akadályozni a teherbeesést. Titokzatos alakok követik, furcsa üzeneteket hagynak neki és még a lakására is betörnek. Naptárbejegyzései megváltoznak, két hét telik el egyetlen pillanatként megélt időintervallumban és Anna olyan emberekkel is találkozik, akikről utólag mindig kiderül, hogy nem is voltak ott valójában. Nehéz megállapítani, hogy mindez csak hallucináció, vagy a valóság.
Az anyaság, a terhesség, a szülő és utód kapcsolata visszatérő motívum mind az Amerikai Horror Storyban, mind pedig az amerikai horrormitológiában. Az utódnemzés és a szaporodás a létezésünk egyik kulcseleme, a lehető legtermészetesebb dolog, ami az élettel történik. Ahogy az emberek felnőnek, saját gyerekük lesz. Felnevelik őket azért, hogy azok felnőhessenek, és saját gyerekük legyen, majd így újraindul a ciklus – elvileg. Ebben a körforgásban nemcsak a gének, a kultúra is öröklődik, generációról generációra.
A Rosemary gyermeke óta tudjuk, hogy amikor ebbe a folyamatba beleférkőzik valami borzasztó, akkor a létezésünkről alkotott alapvető benyomásaink kérdőjeleződnek meg.
Az Amerikai Horror Storyban találkozunk a meddőséggel (Coven), erőszak általi teherbe eséssel és a saját utód meggyilkolásával (Asylum), démoni megtermékenyítéssel (Haunted House), vámpírokkal, akik anyává akarnak válni, de nincs rá lehetőségük (Hotel), és olyan különcökkel, akik szeretnének gyereket, de nem akarják továbbörökíteni társadalmi státuszukat (Freak Show). Ebben a világban alapállapot, hogy az élet nem öröklődik tovább úgy, ahogy mi azt magától értetődőnek véljük. Az új évadban Anna nagyon szeretne teherbe esni, de ez természetes úton nem tud megvalósulni. Azonban szembe szegülve azzal, amit a „természet neki szánt,” hírneve és vagyona miatt képes igénybe venni a legmodernebb klinikák segítségét. Két epizód után egy kis lágy osztálytudatosságon túl nem hoz új ötletet ebbe a motívumba a Delicate.
A tizenkettedik évad egyértelműen a pszichológiai horrorból merít. Az előző évadokban a több szálon futó cselekmény egy adott csoport már-már szappanoperaszerű dinamikáján keresztül bontakozott ki. A Delicate-ben ennek a szöges ellentétével találkozhatunk. Össze vagyunk zárva Emma Roberts karakterével és nyílegyenesen megyünk vele előre. Ez persze azért is indokolt,
mert egyetlen szereplő szemén keresztül megtapasztalva a történéseket sokkal könnyebben tud érvényesülni a pszichológiai horror hatásmechanizmusa. Minden hallucinációt, minden üldözést, minden kétséget és minden szorongást a főszereplővel együtt élhet át a néző.
Anna kénytelen megküzdeni a paranoiával és valóságérzékelésének bizonytalanságával. Mindehhez csatlakozik az évad vizuális stílusa. A terek és a szetting letisztult, ez keveredik időnként a hallucinációk túlzott stilizáltságával, nem mindig egyértelmű, hogy hogyan folyik össze valóság és pszichózis. Ebben a helyzetben viszont problémás, hogy túl gyakran alkalmaznak az alkotók olyan fordulatokat, amik a sokáig valóságosként megélt hallucinációkról rántják le a leplet. Ezt pedig az Alkonyat: Hajnalhasadás második részének csatajelenete óta tudjuk, hogy nem szerencsés, és önkényesnek hat.
A másik fontos motívum és témakör, amit az American Horror Story: Delicate magával hordoz, az a showbiznisz hamissága. Amellett, hogy Anna nehezen megfogant gyermekére feltehetőleg valami vadászik, jelentős a közönség szeretetéért és megbecsüléséért folytatott küzdelme. Görcsösen igyekszik jó színben feltűnni a tömegek előtt, hiszen csak így tud sikeres Oscar-kampányt lebonyolítani. Ha a terhesség önmagában nem lenne egy, a testre nagy hatást gyakorló motívum, akkor Annán keresztül láthatjuk, hogy a sztárság is mennyire kizsákmányolja az emberi (különösen a női) testet és azt, hogy hogyan befolyásolják a különböző sztárperszónák a kultúránkat. Ez mind szép és jó, de szintén egy olyan motívum, amiben nem hoz olyan újfajta értelmezési síkot a témába a sorozat, amit például a BoJack Horsemanben nem láttunk volna sokkal érzékenyebben ábrázolva.
Siobhant, Anna marketingtanácsadóját Kim Kardashian játssza, egyáltalán nem rosszul, bár valószínűleg ez egy testhez álló szerep számára. Bár Magyarországon ez nem feltétlenül nyilvánvaló, de az Egyesült Államokban a Kardashian-család, különösen Kim, már nem a trash-celebritások sorát erősíti. Nemcsak körberajongott, ikonnak számító ember, hanem önálló brand és példaképnek számító cégvezető is egyben.
Az ő szerepeltetésével a sorozat nagy lépést tett egy magasabb szintű popkulturális relevancia irányába. Viszont potenciálisan a régi nézők, akik elengedték a sorozatot, emiatt már nem jönnek vissza. Ehelyett inkább új nézőket nyerhet ezzel a gesztussal az American Horror Story-istálló feloszlása után a sorozat.
Az American Horror Story: Delicate egy ígéretes új évada az AHS-történetnek. Pár megszokott motívum alkalmazása ismerős, de letisztultsága új színt visz a többnyire kaotikusabb és csapongóbb történetvezetésű évadok közé. A pszichológiai horror és a Rosemary gyermekének örökségét sikerült okosan implementálni, de itt látszólag az amerikai identitás komolyabban vett építését már nem tartották lényegesnek. Továbbra is kérdés, hogy sikerül-e a meddőség és a démoni anyaság, illetve a showbiz motívumait a megszokotthoz képest új perspektívából megjeleníteni. Ha nem, akkor sajnos potenciálisan unalomba fog fulladni a Delicate. Ebben az esetben nagy szerencse, hogy minden évad külön történet.
A kritika az American Horror Story: Delicate első két része alapján készült. Elérhető a Hulu platformján.
