A 10. évadával tér vissza az American Horror Story, melyben ezúttal egyszerre két történetet is kapunk: reflektorfényben a vámpírok és (végre) a földönkívüliek. Az 1984 kaotikus, színes-műanyag retro-posztmodern slasherje után végre igazi nyomasztó, sötét történetet kapunk, amiben a rémület és a gonosz humor egymást élteti.
A menetrendszerű Amerikai Horror Story történetekhez hozzászokott nézőknek ezúttal két évet kellett várni a sorozat újabb etapjára, de a 2020-as kényszerszünet után végre itt van a tizedik, Double Feature címre keresztelt évad. Az alkotók – úgy tűnik – a dupla történetet felvezető újabb nyomasztással kárpótolni akarják az évenkénti rémisztgetés függőit, hiszen a régi mozis hagyományhoz híven két filmet mutatnak be „egy áráért.” Az egy „ár” itt egy évadot jelent, így valószínűsíthetően előbb az egyik, majd a másik történetet láthatjuk 5-5 epizódban. (Az évadból eddig két részt vetítettek, ezekben eddig csak az egyik történetszál jelent meg). A témák pedig illenek a dupla filmvetítés grindhouse-t is megidéző hangulatához, ugyanis
két B-filmes karakter, a vámpír és az űrlény fagyasztja meg idén mindenkiben a vért.
Ez egy fontos dramaturgiai változtatás a korábbi recepthez képest, aminek nagyrészt az lehet az oka, hogy az utóbbi évadok rendre megkapták a maguk kritikáját a forgatókönyv fejetlenségei és olcsó fogásai miatt, nem beszélve a „töltelékrészek” minőségbeli mélyrepüléséről. A tíz rész túl sok volt a korábbi sztoriknak, nem volt bennük annyi kohézió és rendezői koncepció, hogy végig stabilan élvezhető színvonalat nyújtsanak. Talán ha lecsökkentjük az epizódok számát, az majd segít ezen – gondolhatták Ryan Murphyék – és nem akarok semmit sem elkiabálni két rész után, de azt hiszem, ez az ötlet abszolút bevált.
De a kísérletezés amúgy sem áll messze az Amerikai Horror Storytól. A sorozat 2011-es indulásakor például még az alappremisszája is kuriózumnak számított, tudniillik az, hogy minden évadban ugyanazok a színészek tűnnek fel más és más szerepben, más és más történetben. Aztán a karakterek is elkezdtek vándorolni egyik évadból a másikba (elég, ha csak a Boszorkányok és A gyilkos ház crossoverére, az Apokalipszisre gondolunk), de lényegében az egy évadon belüli két külön történetre is volt már példa, a Roanoke-ban ugyanis öt rész és egy metanarratív csavar után új karakterekkel történt meg újra ugyanaz. A Double Feature azonban tényleg két külön történetet mutat be, és valószínűleg a legvégéig nem fog kiderülni, hogy van-e valami közük egymáshoz.
És persze az sem elhanyagolható tény, hogy a legközkedveltebb évadban,
a Zártosztályban belebegtetett földönkívüliek, akikre a második fejezet vége óta vártak a rajongók, a mostani évadban végre újra visszatérnek.
De az első két rész nem róluk, hanem a vámpírokról szól. Ezekkel a klasszikus horror monstrumokkal is régóta adós volt a sorozat, mert bár a Hotelben Lady Gaga extravagáns vérszívót játszott, azért az ő karaktere mégis messze állt Drakula archetípusától.
A Red Tide-ra (szabad fordításban vörös áradatra) keresztelt első felvonásban írói válsággal küzdő apa (Finn Wittrock), állapotos felesége (Lily Rabe) és kislányuk (Tyan Kiera Armstrong) költözik egy elhagyatott, téli kisvárosba, hogy a család férfitagját támogassák egy új sorozatpilot megírásában és a szerencséjük megcsinálásában. A kisvárost azonban fura, drogosnak tűnő, szürkearcú alakok meg bogaras városlakók népesítik be, és hamar kiderül, hogy a békés tengerparti település egyáltalán nem békés. Egy este az apa találkozik két híres íróval (Evan Peters és Frances Conroy), akik egy titokzatos tablettát kínálnak neki, ami képes megidézni a tehetségesek számára a múzsát, hogy életük remekművét alkothassák meg. De mindennek súlyos ára van.
És igen, végre el lehet mondani egy Amerikai Horror Story kritikában, hogy
több évad óta a Double Feature tűnik a legkiforrottabbnak és a leginkább élvezhetőnek.
A karneváli, hatásvadász camp most a háttérbe vonult, átadva a helyét újra a zsigeri félelemnek és a jóféle önironikus humornak, de ezek keveréke szerencsére nem kioltja, hanem fokozza egymás hatását. És hosszú idők óta először most van mélyebb értelmezési rétege is a történetnek, ami néhol szívszorító, néhol komikus tud lenni. Mert hiába járkálnak vámpírok a ködös, téli utcákon, az igazi borzalom – mint mindig, most is – a jó öreg családi kapcsolatok felbomlása. Ennek oka pedig ezúttal a hírnév hajszolása és az egyéni tehetség kibontakoztatása – pontosabban az, amikor ez azt jelenti, hogy minden szerettünkön át kell gázolni.
Az elszigetelt családi atmoszféra nagyon hamar megidézi Kubrick Ragyogását, de a történet nem a film epigonja lesz: egy érdekes csavarral újfajta dilemmák kerülnek a középpontba. Vajon az értelmiségi családban ki a legnagyobb tehetség? Meddig vezethet a rivalizálás a szülő és a gyerek között? S vajon ki mit hajlandó feláldozni a sikerért?
A Double Feature első fele tehát ugyanannyira családi dráma, mint brutál vérszipolyozás,
amiben egymást váltogatja az, ahogy az apa megszállottan, dühtől lángoló szemekkel ordítja a lányának, hogy hozzá képest mennyire tehetségtelen, és az, ahogy három vámpír egyszerre szívja csontszárazra a társadalom által megvetett drogfüggőt.
A Double Feature-nek – az új forma miatt talán meglepő módon – koherens stílusa van, és ez nagyon jól áll neki. A karaktereknek valódi mélységeik vannak, vagy legalábbis egytől-egyig érdekesek, érezni, hogy van előtörténetük. És most tökéletes a színészválasztás is: Finn Wittrock és Lily Rabe fantasztikus, ahogy szerelmes párból fröcsögő ellenfelekké válnak, de a lányukat játszó Armstrong se marad le mögöttük. Peters és Conroy ismét fürdőznek a szerepükben, Sarah Paulson pedig ezúttal is újabb arcát mutathatja meg a város számkivetett Tuberkulózis Karenjaként. Arról nem is beszélve, hogy drogos prostiként visszatér Macaulay Culkin is, aki lényegében a saját zsákutcába tévedt karrierjét dolgozza bele a szerepébe.
De leginkább a forgatókönyv és a rendezés számlájára írható a magasabb színvonal, hiszen ezúttal a párbeszédek is sziporkázóak és a cselekményt is biztos kézzel, sőt, helyenként innovatív eszközökkel vezetik. A fausti egyességen alapuló történetben a tabletta azt is egyértelműen eldönti, ki az igazi tehetség és ki a reménytelen középszer, de jól lényegében egyik sem fog járni. Wittrock figurája régóta küzd, hogy másodvonalbeli társíró helyett megalkossa a saját tévésorozatát, és
nehéz ebben az egészben nem az írók és kreátorok öniróniáját (és a sorozatgyártás kifigurázását) látni, akik a kritikákra hallgatva végre rövidebbre szerkesztik agymenésüket.
Az egyik legjobb jelenetben Wittrock ezerrel pörögve írja sorozata akárhanyadik részét, miközben sírva fakad és azt suttogja maga elé, mennyire jó az, amit éppen leírt.
A Double Feature – legalábbis az első fele – végre az az Amerikai Horror Story évad, amit egyformán fog szeretni az is, aki jóféle horrort keres, és az is, aki mélyebb tartalomra vágyik. A Red Tide a gőg és a nárcizmus, a megfelelési kényszer és a maximalizmus, a kitűnési vágy és a céltalan élet, az őszinte családi kapcsolatok és az empátiahiány meséje a vámpír palástjába öltöztetve. Reméljük, az űrlényes szekció is hasonlóan összetett élményt nyújt majd.
