Két éven belül már a második minisorozat örökíti meg az Egyesült Államok legnagyobb gyógyszerbotrányának meghökkentő részleteit. A Netflix aktuális verziója, A gyilkos csodaszer azonban nem szolgál friss perspektívával a valós eseményeket korábban részletesen feldolgozó Dopesick sokszemszögű karakterdrámájához képest.
A Purdue Pharma máig működő, magánkézben lévő, amerikai gyógyszervállalata az általa okozott, évekig tartó narkotikumbotrány miatt vált hírhedtté. A kilencvenes években ugyanis a cég bevezetett egy OxyContin nevű fájdalomcsillapítót, ami komoly függőséget okozott használóinál. A betegek élete is feláldozhatóvá vált a minél nagyobb haszonszerzés érdekében. A felelősök agresszív marketingstratégiákkal növelték az eladásokat, miközben befolyásukat felhasználva hallgattatták el a készítményt ellenzőket.
A gyilkos csodaszer ezt a valós történetet dramatizálja az ügyben érintettek párhuzamosan bemutatott nézőpontjain keresztül. A résztvevőket olyan kiemelt, javarészt fiktív karakterek képviselik az epizódok során, mint az ügyet feltáró nyomozónő (Uzo Aduba), a hátsérülése miatt függővé váló családapa (Taylor Kitsch), az orvosság értékesítését végző ügynöknő (West Duchovny) és a vállalat elnöke, a milliárdos gyógyszerfejlesztő üzletember, Richard Sackler (Matthew Broderick). Ahogy az a szereplőgárda változatos összetételéből is látszik,
a (drog)függőségek témája mostanra az átlagembereket is érintő, széleskörű társadalmi kérdéssé vált a kortárs filmben.
A korai hollywoodi produkciók ugyanis még egyértelműen elítélték a drogfogyasztás bárminemű ábrázolását. A harmincas években rendszerint a különböző drogok káros hatásaira rávilágító, propagandacélokat szolgáló exploitation filmek készültek. A már címeikben is kifejező Cocaine Madness és Assassin of Youth nem pusztán felhívták a figyelmet a fiatalságra leselkedő kokain és marihuána veszélyeire, hanem tényleges elrettentésül is igyekeztek szolgálni. A drogfogyasztás, valamint az általa kiváltott tényleges hatások megjelenítése kizárólag a klasszikus stúdiófilmeket korlátozó cenzúra eltörlése után vált lehetővé.
A hatvanas évek bódult szabadságmámorától kezdve a későbbiekben rendszeresen készültek a drogfogyasztást nyíltan felvállaló, éles szemléletmódváltást hozó mozik. Az ellenkulturális mozgalmak bódult világát többek között olyan sikerfilmek reprezentálták, mint a Szelíd motorosok vagy a Hair. Az alvilági drogügyletek pedig egyre több bűnügyi filmben váltak központi konfliktusforrássá innentől kezdve. Elég csak a Francia kapcsolat vagy a Sebhelyesarcú kokaingőzös leszámolásaira gondolni. A drogok megjelenése és a függőség kialakulása azonban továbbra is jellemzően kiemelt szubkultúrákhoz kapcsolódóan került bemutatásra. Legyen szó hippikről, felszabadult művészekről vagy akár gengszterekről.
A kortárs alkotások mindazonáltal már előszeretettel vállalkoznak a drogfogyasztás különböző aspektusainak érzékletes szemléltetésére. A könnyűdrogokat humorforrásul használó füves vígjátékok (Tökéletlen idők, Végre péntek, Ananász expressz) külön alműfajjá nőtték ki magukat. A hasonló történetekben a marihuána használata elfogadott, természetes gyakorlatként jelenik meg. Ugyanakkor a fiatalkori drogfogyasztás másik végletére, a függőség leküzdésének nehézségeire is számos alkotás (Trainspotting, Csodálatos fiú, Egy fiú hazatér) hívja fel a figyelmet. A kábítószerekkel élők gyakran már nem kívülálló közösségek tagjaiként jelennek meg, hanem a középosztálybeli átlagemberek közül kerülnek ki.
A különböző drogokkal kapcsolatos problémák sok esetben a hagyományos, szerető családok életének részévé váltak. Ez javarészt a könnyebb hozzáférhetőségnek, a korábbiaknál kevésbé elítélő közvéleménynek és a szüntelenül jelen lévő gazdasági és lelki létbizonytalanságnak köszönhető. A drogok filmes ábrázolásával kapcsolatos korábban látott viszonyok tehát rendszeresen újraértelmeződnek a kortárs alkotásokban. A Fél Nelsonban a kisebbségi etnikumokhoz tartozó tanulók helyett a jószívű tanítójuk küzd függőséggel, a Rekviem egy álomért történetében pedig egy idős asszony válik akaratlanul tablettafüggővé.
A bizonyos aspektusaiban egyre inkább legalizálódó drogkultúra hétköznapokba való beszivárgása pedig a bűnügyi filmekben is tetten érhető. A Traffic, a Totál szívás vagy az Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes… rendszerszintű társadalmi összefüggéseikben vizsgálják a kábítószerekkel kapcsolatos eseteket, melyek során a dílerek és felhasználók közötti viszonyt a gyakran korrupt hatóságok és a törvényt kijátszani képes jogi lehetőségek is bonyolítják. A gyilkos csodaszer ráadásul már-már törvényes, fehérgalléros bűnügyként tálalja a bemutatott opioidkrízist, ami a kapitalista kapzsiságot teszi felelőssé a drogháború kirobbantásáért.
A készítők a bűnügyi zsánerekre jellemző klasszikus nézőpontokat ötvözik a sokszereplős sorozatok cselekményszövésével.
A nyomozó keretnarrációjába foglalt események során egy kiemelt áldozat kálváriája és az elkövetők módszerei kerülnek párhuzamosan bemutatásra. Így a prezentált krízis ténylegesen megtörtént fordulópontjai különböző (műfaji) perspektívákban értelmeződnek az egyes történetszálakban. Az ügyet felgöngyölítő nyomozás leginkább tárgyilagos, külső szemszöge a hagyományos krimiket idézi. A gyógyszergyáros Richard Sackler felemelkedés-bukás narratívája ellenben klasszikus gengsztertörténet. Míg a drogfüggőség áldozatává váló család megpróbáltatásai a domestic thrillerekre jellemző, otthoni fenyegetettségérzettel kecsegtetnek. A munkája etikusságát egyre inkább megkérdőjelező és a probléma passzív szemlélőjévé váló gyógyszerügynök pedig mindhárom szerepkör vonásait magán hordozva válik noir-hősszerű karakterré.
Az eltérő megközelítésmódok rávilágítanak a legálisan véghez vitt bűnügyet lehetővé tevő rendszerszintű igazságtalanságokra. Az iparmágnások a kisembereket mérgezve válnak egyre hatalmasabbakká, miközben a feljebb lépés kizárólag erkölcstelen módszerek segítségével lehetséges. A Purdue Pharma féle nagyvállalatok nyerészkedése emberéletek árán sem állítható meg, a dolgozók pedig elveiket feladva kell kiszolgálják a hasonló cégeket vagy az általuk befolyásolt piacot, ha érvényesülni akarnak. Mindeközben a tényleges termelés egy olyan termékhez kötődik, ami adottságánál fogva az egyre mértéktelenebb fogyasztást hivatott előidézni.
A gyilkos csodaszer a drogfüggőség példáján keresztül a saját kapitalizmusába fulladó, amerikai álom felé igyekszik görbe tükröt tartani.
A sorozat Adam McKay harsány társadalmi szatíráinak (A nagy dobás, Alelnök, Ne nézz fel) sémáját igyekszik követni, az epizódokat dirigáló Peter Berg mégsem képes McKay izgalmas formai stílusbravúrjaihoz hasonló megoldásokkal tálalni témáját. Próbálkozásai mindössze egy-egy szemléletes motívumban vagy rövid jelenetben merülnek ki, mint a gyilkos gyógyszert megszemélyesítő, mosolygó plüssjáték figurája és a papként megjelenő orvos fantáziája, aki aranytablettákkal kínálja a hívőket a képzelt úrvacsora alatt. A tényeket érzelmi alapon befolyásolva tálaló megoldások ráadásul gyakran válnak redundánssá a képi asszociációk mértéktelen felnagyításai során: a gyógyszer engedélyeztetésének folyamata archív háborús felvételekkel, a drogfüggők leverése pedig egy épületet leromboló bontógolyó képével kerül párhuzamba. A vizuális metaforák kreatív használata helyett a sorozat elsősorban McKay rendezéseinek propagandajellegű, kétpólusú világnézetéből inspirálódik, melyeken még túl is tesz egyes giccsbe forduló megoldásaival.
A valós történetet feldolgozó produkciók elején elhangzó szokásos monológot – ami szerint a drámai hatás érdekében megváltoztattak bizonyos elemeket – minden epizód kezdetén a témául szolgáló opioidkrízisben elhunyt áldozatok valódi szülei olvassák fel. A készítők továbbá rendszeresen alkalmazzák az egyes részek zárlataként az áldozatszerepbe kényszerített átlagemberek és a kivételezett gazdagok világát összevető párhuzamos montázsok technikáját. A drámai hatás fokozása érdekében olyan képsorok egymás mellé állítása tüzeli fel a nézők igazságérzetét, mint a gyógyszer megszerzéséért küzdő függő és a bulizó cégalkalmazottak, a kábultságában saját ujjait leharapó drogos és a palotájába hazaérkező vállalatvezető, vagy a saját hányásába belefulladó, túladagolt lány és az új irodaházukat birtokba vevő, gyógyszergyári munkatársak gondosan szerkesztett jelenetei. A sorozat mindazonáltal sikertelenül igyekszik rálicitálni a hasonló dramaturgiai fogások által kiváltott érzelmekre.
A meghökkentőnek szánt stílus hatásvadász túlzásai leginkább a történet emberi oldalát idegenítik el.
A készítők az eset résztvevőinek alapos tanulmányozása helyett színpadias gesztusokkal orientálják a nézők gondolkodását. A dramaturgiai okokból javarészt fiktív karaktereket mozgató narratívában Dr. Richard Sackler gyógyszermogulja az egyetlen valós személyről mintázott főszereplő. Figurája mégis egy tipikus milliárdos üzletember démoni gonosztevőként ábrázolt archetípusává válik. Nemtörődömségének és egoizmusának mértékét mutatja, ahogy az őt felelősségre vonó megbeszélés alatt is csak a kutyájával labdázik. Az eseményeket ismertető nyomozónő pedig annyira irtózik tőle, hogy nem hajlandó abban a székben ülni a tanúvallomása alatt, amiben korábban a férfi foglalt helyet. Sackler motivációinak feltérképezése azonnal elvetésre kerül, hiszen mindössze a gonosz kétdimenziós kivetülésének van beállítva. Orvoscsaládjának felmenői ráadásul szintén kegyetlen sikerhajhászoknak vannak beállítva, akik gondolkodás nélkül kegyetlenkednek pácienseikkel. Így az általuk képviselt probléma forrása mélyebb eredetűvé válik, aminek csak egy újabb hozadéka a jelenleg tárgyalt drogkrízis.
A gyilkos csodaszer evidens megállapításainak köszönhetően mégis inkább felületes tézisfilmként hat, mintsem bármi újat tudna mondani a téma kapcsán.
Az áldozatok és elkövetők szerepköreinek egyértelmű elkülönítése elveti azon morális dilemmák lehetőségét, melyekre az esetet korábban megörökítő Dopesick épült. A 2021-es feldolgozás egy Michael Keaton által alakított kezelőorvost tett meg főhőséül, aki nemcsak szakmailag és emberileg lett felelős az általa felírt, gyilkos gyógyszer miatt, hanem maga is a szer áldozatává vált, előbb a botrányban érintett praxisa, majd saját kialakuló függősége okán. A karakteren és a vele interakcióba lépő szereplőkön keresztül vált átélhetővé a gyógyszerkrízis jelentősége. Ezzel szemben a történtek külső nézőpontú, egyértelmű ténymegállapításokat sulykoló, új feldolgozása során a szereplők ténylegesen nem lépnek kapcsolatba egymással. A karakterek mindössze funkciójuk miatt érdekesek a cselekmény szempontjából, nem belső vívódásuk és jellemfejlődésük okán. Az elsietettnek érződő, limitált széria kifejtetlensége már abban is látszik, ahogy elődjéhez képest jelentősen rövidebb játékidőbe sűrítve mesélte el ugyanazt a történetet.
A gyilkos csodaszer a témájául szolgáló tablettához hasonlóan látszólag gyorsan kielégíti a felhasználók szükségleteit felszínes megoldásaival. Az orvosság hatásos, csak éppen a beteg halt bele a kezelésbe. A tényleges gyógymódkeresés helyett marketing alapon létrehozott gyógyszerre mesterségesen gerjesztett igény szerint növekszik a kereslet. Ahogy a tömeggyártott streaming produkciók sem az örökkévalóságnak készülnek, csak a pillanatnyi tartaloméhség csillapítására szolgálnak. Vajon a Netflix hagyatékának is az lesz a sorsa, mint a sorozat záróképén szó szerint összeomló Sackler névnek?
