Sorozat

Angol dzsungel – Úriemberek

Úriemberek

Guy Ritchie Úriemberek (The Gentlemen) sorozata egy prófétával, cigánykaravánnal, egy kőgazdag amerikaival, az angol arisztokrácia sznobizmusával és Hitler heréjével igyekszik átfogóbb képet nyújtani a jelenkori brit gengsztervilágról.

Guy Ritchie 2017-ben az Úriemberek című filmjével igyekezett visszatérni korábbi sikereinek helyszínéhez, nevezetesen az angol bűnözés világához. Annyi változással, hogy első két filmjével ellentétben a gengsztervilág hierarchia rendszerének tetején álló emberek történetét alkotta meg. Ahogyan maga Guy Ritchie is a független filmezéstől a hollywoodi megaprodukciókig jutott, úgy űzik filmbéli figurái is magasabb szinten az ipart.

A régi korok letűnt arisztokratái jövedelem híján a birtokaikat adják bérbe marihuána termesztőknek, hogy címükhöz híven ne kelljen nélkülözniük. Az Úriemberek filmmel tehát Guy Ritchie rámutatott arra, hogy a feudalizmusból hátra maradt mihaszna grófok egykori fényűző gazdagságuk és hatalmuk látszatának fenntartásáért képesek illegális megállapodásokat kötni az „új nemesség” képviselőivel.

Guy Ritchie maga is előkelő családból származik, így a nagybirtokosok pompája mögött meghúzódó emberi problémák bemutatásával őszinte önreflexiót gyakorol.

A filmben az a rész, amikor az egyik lord tinédzser lánya elszökik otthonról, hogy egy lepukkant lakótelepen a barátaival drogozzon, egy egészen nyílt önvallomás a rendező részéről, aki maga is keveredett rossz társaságba és élt kicsapongó életet arisztokrata származása ellenére.

Úriemberek - Theo James

Az elegáns, drogbizniszt uraló kőgazdag gengszterek csavaros története egy remek film lett, mely humorában és a forgatókönyv intelligens felépítésében valóban a rendező korai alkotásait idézi. Az antikvitás megőrzése mellett azonban olyan cselekmény elemeket is alkalmazott, mint a fiatal generáció által preferált kortárs hiphop műfajának bevonása, melyben egy melegítős fiúkból álló csapat, betörve egy marihuána farmra, spontán videóklipet forgat, ami aztán el is terjed az Interneten.

Az Úriemberek sorozat változatában a cselekmény kiindulópontja egy hagyatéki eljárás, melyben a családtagok feszülten várják, hogy a végrendelet szerint ki mit örököl és ki lesz a gróf utódja.

Guy Ritchie az örökséges filmek kliséit rendkívül szórakoztató módon tálalja. Ráadásul amellett, hogy Ritchie sajátos stílusa a zenehasználattal és a lassításokkal fergeteges, a hagyatéki eljárásos jelenetben nehéz nem látni a Tőrbe ejtve analógiát, melyet többek között az antik környezet, a családtagok enyhe gyásza és egy váratlan fordulat nyomán történő közfelháborodás is validál.

Valamint az Úriemberek tartalmaz olyan easter egget is, mint a Benoit Blanc nyomozóról készült festmény, mely a gróf dolgozószobájának falán lóg. Ez ad némi crossover érzetet is, mintha a Tőrbe ejtve és az Úriemberek egy univerzumban játszódnának, de alighanem csak egy fricska a rendező részéről Rian Johnsonnak. Ugyanis az Úriemberekben – ahogyan az Ritchie gengszter-komédiáira jellemző – a rendőri szervek olyannyira súlytalanok, hogy fényes nappal közterületi likvidálások és kórházi tűzharcok is következmények nélkül maradnak.

Ritchie ezzel az igazságszolgáltatás megvesztegethetőségére és így annak funkcióvesztésére hivatkozik,

szemben a murder mysterykkel, melyekben még a legnagyobb bűnözők is ki vannak szolgáltatva egy eszes nyomozónak. Guy Ritchie ars poeticájában a gengszterhálózatok a legfelsőbb szintekre is beférkőztek. A korrupt grófok képletes hatalommal bírnak a brit monarchiában, sokan közülük királyi családok leszármazottjai, a brit társadalom hierarchia rendszerében pedig címeik alapján érinthetetlennek bizonyulnak. Ennek ékes bizonyítéka az is, amikor egy újságíró számos magas rangú személyről őriz kényes dokumentumokat, de azok sosem kerülnek nyilvánosságra.

A sorozat a filmhez hasonlóan gyakran alkalmaz visszatekintéseket. Eleinte jó ütemben működnek a flashbackek, de az ötödik epizódtól már az önismétlés áldozatává válnak. Az Úriemberek az évad felétől sajnos lefelé ívelő tendenciát mutat. A sorozat első két részét rendezte Guy Ritchie, itt még a színészvezetés is briliáns, a karakterek energikusak és a színészekből is árad a laza hozzáállás.

Az Úriemberek sorozat egészen az évad feléig kvázi hibátlan, és az életmű egyik legékesebb darabja.

Az örökségről való vita bohózatától kezdve John (Pearce Quigley) groteszk jellemkomikumán át a negyedik rész neonáci ámokfutásáig, mely képes a Hitler-imádatot olyan szinten – vagy még annál is humorosabban – reprezentálni, mint ahogyan azt a Becstelen brigantyk tette.

Úriemberek - Theo James - Kaya Scodelario

Az nincs tisztázva, hogy sorozat a film előzménye vagy a rebootja? Noha előbbire számos easter egg mutat rá. A nyolc epizód alatt például egyszer sem utalnak a film protagonistájára, pedig a Glass család egy az egyben ugyanazt a bizniszt viszi, ugyanúgy nemesek földbirtokai alatt elrejtve a marihuána farmokat. A sorozat harmadik részében ráadásul fontos szerephez jut az az autóműhely is, mely a filmben Pearson nejéé volt. Az itteni iroda fiókjában pedig ott van ugyanaz a levágott ujj, melyet a filmben is láttunk, a szériában pedig ki is derül, hogy Mercy (Martha Millan) előszeretettel csonkítja meg vagy gyilkolja le az ő érdekszféráját sértő embereket.

Amennyiben az Úriemberek sorozat előzménye a filmverziónak, úgy az esetleges folytatásban sok minden szorulna magyarázatra.

Azonban vannak olyan ritka egybeesések, mint például, hogy Eddie (sorozat) és Michael (film) is ki akar szállni a bizniszből, melynek az az ára, hogy még inkább aktivizálniuk kell magukat vagy, hogy egy nagytőkés amerikai úriember venné meg az üzletet, de a háttérben mesterkedik valamiben. Aki pedig látta a filmet, annak nem fog meglepetést okozni az évadzáró sem. Mindezek miatt hajlok afelé, hogy a széria azért készült el, mert Ritchie át akarta építeni a játszóterét vidámparkká.

Azonban a film és a sorozat között van egy éles különbség is a karakterek szempontjából. Míg előbbiben a főbb színészek karakterei a legimpozánsabbak, utóbbiban csupán árnyékai a brillírozó mellékkaraktereknek. Eddie (Theo James) és Susie (Kaya Scodelario) főkarakterek ellenére nem kapnak elég mélységet.

Habár az első részekben még újszerűnek hat, ahogyan megismerjük céljaikat és módszereiket, később egyre inkább érdektelenné válnak.

A két színész pedig egyszer sem képes igazán átütő alakítást nyújtani. Az átlényegülést az alulírt, csekély jellemfejlődést produkáló karaktereik sem segítik. Viszont a Rosanne hercegnőt játszó Gaia Weiss a kevés felbukkanásával is – afféle femme fataleként – meggyőzőbb alakítást nyújt, mint Kaya Scodelario. Sajnálatos, hogy a „végzet asszonya” végül nem kap lehetőséget a kiteljesedésre.

A mellékszereplők között az egyik legmélyebb alakítást nyújtó karakter nagy meglepetésre Vinnie Jonesé, aki tősgyökeres Guy Ritchie színész. Az első és mostani szerepéhez képest viszont óriási a kontraszt, mert habár puskákat itt is előszeretettel hordoz, vadőrként más ok miatt kell neki. A sorozat meditatív vonulatát képezi a vadőr és Lady Sabrina (Joely Richardson) mellékszála, melyben

a két színész visszafogott, de mégis mélyen átélt alakításaikkal, finom rezdülésekkel vezetik a nézőt.

A vadőr a család hűséges szolgálójaként egyszerre annak bölcse is, aki a természet törvényeit kiismerve lát át az embereken. Vinnie Jones itteni karaktere nem humoros szövegeléssel és markáns erőfitogtatással, hanem csendes jelenlétével nyújt biztonságérzetet szeretteinek.

Úriemberek - Giancarlo Esposito

Jones esetében nem, de Giancarlo Esposito esetében előszeretettel nyúlt Guy Ritchie egy olyan archetípushoz, mely naggyá tette a színészt. Espostio egy amerikai milliárdost alakít, aki a metamfetamin bizniszével már olyannyira kiterjeszkedett, hogy belefogna a marihuána üzletbe is. A Better Call Saul után újra visszatért Gustavo Fring, habár kétségkívül Johnston nem egy olyan könyörtelen pszichopata, mint az előbb említett csirkés vállalkozó, de képes csúnyán keresztbe tenni ellenfeleinek és szintén rendkívül kétszínű, az illegális üzletét szemérmesen rejtegeti, miközben a külvilágnak egy báránylelkű sznobként adja elő magát. Johnston tételmondatai viszont élményszámba mennek, amikor a gengszterekről filozofál. Ritchie az ő karakterével a Breaking Bad univerzuma előtt tiszteleg, ugyanakkor bosszantó, hogy itt milyen kevés képernyőidőt kap Esposito.

Az Úriemberek második felvonásának legnagyobb hibája, hogy elkezdi rendkívül komolyan venni magát

és alacsony minőségben űzi a melodrámát. A jelenetek szétcsúsznak, a rendezés pedig olyan trehány, mintha mindent csak egyszer vehettek volna fel. A repetitív kórusmű pedig azt sugallja, hogy a vágóknál is beütött az alkotásvágy és a kreativitás totális hiánya. A sorozat steril főkarakterei még idegesítőbbé válnak, ugyanis az alkotók nyíltan beállnak Susie és öccse mellé és várnak el azonosulást a nézőtől. Az ötlettelenség csúcsa, amikor még a Ladyt is indokolatlanul odarángatják a kórházi ágyhoz, vele növelve a játékidőt.

Guy Ritchie az önismétlő fordulatokon túl görcsösen ragaszkodott korábbi filmjeinek népszerű elemeihez, hogy

az Úriemberek az életmű egyfajta összefoglalójaként lovagolja meg a múltbéli nagy sikereket, a nosztalgiafaktor azonban nem építi a sorozatot.

A cigánykaraván egészen manipulált módon szövődik bele a történetbe, amikor is játszi könnyedséggel lopnak el két autóval generátorokat. Itt kezdődik el igazán a nézők hülyítése, ugyanis egészen elképzelhetetlen, hogy úgy jutottak be a birtokra autókkal észrevétlenül, hogy a mindig résen lévő vadőr ezt nem vette észre. Az már csak hab a tortán, hogy utána Eddie és csapata folyton meghunyászkodik előttük, ezzel teljesen hiteltelenné téve a brit alvilág hierarchia rendszerét.

Kétségtelen, hogy Ritchie a Blöfföt szerette volna valamilyen formában megidézni, de a cigány csapat mesterkélten felpumpált presztízse inkább érthetetlen mintsem humoros. Habár jó gegnek tűnhet a nagy roma család látványa a gróf fényűző otthonában, hamar érzékelhető, hogy itt inkább az érzékenyítés volt a cél, melyben Ritchie elfogadást hirdet. Ezt támasztja alá a kínosan erőltetett bulijelenet, mely során a Ritchie-re jellemző lassítások ráadásul még rontanak is a helyzeten, mert tisztábban látszik a lazaság imitációja.

A sorozat azzal adja be az első nagy ütést magának, hogy az önazonos narratívát feláldozza az érzékenyítés oltárán.

Guy Ritchie szempontjából ez különösen csalódáskeltő, ugyanis ő az a fenegyerek volt egykoron, aki nem félt a megbélyegzéstől, itt viszont szabályosan kerüli a sztereotípiákkal való ironizálást. Olyannyira, hogy a cigánykaraván lényegében csak nevében az.

Guy Ritchie sorozatának első évada felemásan teljesített. Akkora energiával törte be az ajtót, hogy minden esély meg volt rá, hogy kultikussá váljon, de végül a minőség látványos rovására ment az, ahogy a legizgalmasabb karaktereit egyre kevesebbet szerepeltetve még inkább ingerszegény főszereplőire és a kommersz bűnügyi filmeket kedvelők átlagos igényeinek kielégítésére helyezte a hangsúlyt. Viszont

az Úriemberek pörgős tempója, dús cselekménye és mérhetetlen eleganciája nem hagy kivetnivalót maga után.

Az első évad vége egyszerre ad új esélyt Guy Ritchienek arra, hogy a hibákból tanulva folytassa egy bevállalósabb második évaddal vagy, hogy itt és most befejezze az Úriembereket minisorozatként, mielőtt ezzel is még tovább rontaná a renoméját.

Az Úriemberek sorozat első évada már elérhető a Netflixen.

Antalovics Dániel

Antalovics Dániel az EKKE mozgóképkultúra és média szakán tanulta a filmkészítés fortélyait. A lélektelen filmeket megveti. Kedvencei a szürreális, a disztópikus és a társadalmi problémákat feszegető filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com