A Netflix legújabb, titkos ügynökökkel foglalkozó minisorozata, az Árulás kifejezetten érdekes alapfelállást ígért, és a Kémek hídját is jegyző Matt Charman író miatt a streamingszolgáltató egyik kellemes év végi meglepetése lehetett volna, de leginkább csak bosszantó hibái miatt lesz emlékezetes.
Egy kémthriller mindig tele van fordulatokkal. Az intrikák és a titkok labirintusában nemcsak a karakterek, hanem a nézők is könnyen utat tévesztenek, ezért tud új lendületet adni egy-egy jelenetnek a nem várt bonyodalom, vagy épp katartikus élményt okozni a mindent megoldó felismerés. Ugyanakkor egy kémthriller akkor működik jól, ha karakterei racionálisan viselkednek, elhitetik a nézővel azt, hogy értenek a nemzetbiztonsághoz és a kémelhárításhoz is, a kiképzésüknek köszönhetően pedig a legszorongatottabb helyzetben is feltalálják magukat.
Az Árulás (Treason) nem egy jól működő kémthriller. A Netflixen december 26-án debütált 5 részes minisorozat Londonba kalauzol bennünket, ahol egy orosz ügynöknő (Olga Kurylenko) épp megmérgezi az angol titkosszolgálat, az MI6 vezetőjét (Ciarán Hinds). A lábadozó főnöktől a helyettese, Adam (Charlie Cox) veszi át a stafétát, aki azonnal a CIA, az orosz kémek, valamint saját emberei játszmájának kellős közepén találja magát.
Matt Charman, a Kémek hídjának írója tehát most is egy olyan alaphelyzetet teremt, ami egy megoldhatatlannak tűnő nemzetközi problémával önti nyakon főszereplőjét,
azonban a 2015-ös Spielberg-film egyik legnagyobb erénye az volt, hogy a hidegháborúban egymással szemben álló két államot nem feketeként vagy fehérként mutatta be, a felvonultatott karakterek pedig valóságos, hús-vér figuráknak tűntek, néhol már-már a hitchcocki kisembereket is megidézték. Az egész sejtelmes, feszült légkört áthatotta egy könnyed humor is, ami azonban már minden bizonnyal nem Matt Charman írói vénáját, hanem a szkriptet kicsit feltupírozó Coen-testvérek keze nyomát dicsérte. Mindazonáltal Spielberg mozija egyszerre volt szellemes, intelligens és feszült kémtörténet, amely remekül működött korrajzként is, és ahogy 2015-ben írtuk róla, „egyszerre elégítette ki a történelemkedvelőket, a drámára éhezőket és a Spielberg-Hanks kettős rajongóit.”
De mit tud ehhez képest az Árulás? Szinte semmit.
Karakterei annyira hiteltelenek a rájuk erőltetett szituáció kellős közepén, mint hintaló az epsomi derbyn.
A lábadozó angol kémvezér a saját pincéjének egy eldugott, titkos, de azért hatalmas ablakkal ellátott helységében tárolja hazája legféltettebb titkait, az MI6 újdonsült főnöke és a 15 éve elkaphatatlan orosz kém úgy cserél iratot a nyílt utcán, hogy előbbi felesége könnyen lefilmezi őket tőlük mindössze 10 méterre állva. A parlamenti bizottság nyílt ülésen hallgatja meg a titkosszolgálat vezetőjének beszámolóját, ahova bárki besétálhat előzetes regisztráció és jogosultság nélkül. A kémelhárítók annyira ostobák, hogy egy megalapozottan hazaárulással vádolt személyt minden kényszerintézkedés nélkül hagynak kisétálni saját irodájából, a CIA londoni helytartója pedig semmihez nem ért, csak hogy halálba küldje a saját embereit.
A bődületes logikátlanságokkal felvértezett forgatókönyvben a korrajz az egyik olyan pont, ahol valóban erős tud lenni a minisorozat, Charman ugyanis 2022 kellős közepébe dobja kémtörténetét, ahol az orosz-ukrán háború és az angol parlamenti választások is gőzerővel zajlanak. A szépen felvázolt jelenkori tabló ugyanis hirtelen képes némi kis tétet adni az egész kavalkádnak, a háromnegyedórás epizódok pedig kellő időben szolgáltatnak új fordulatot ahhoz, hogy kedvünk legyen tovább nézni az egész kalandot.
De a bátor időpontválasztás és az ügyes dramaturgia mit sem ér akkor, ha az Árulás által bemutatott Anglia egy következmények nélküli ország, maga a játszma csak személyes motivációt és nem világméretű probléma megoldását szolgálja, a nemzetközi sztárkémek pedig egytől-egyig ostoba átlagemberek.
Az Árulás a Netflix kínálatában érhető el.
