Noha az Atlantic Crossing női főszereplővel kívánja megmutatni a második világháborút, a királyi család története mégis pátosszal teli költeménye a semlegességére oly büszke norvég népnek, amely tán sosem válik politikai thrillerré. Pedig jót tenne neki. A kritika a sorozat első két része alapján készült.
„Kígyó került a Paradicsomba” – halljuk a vészjósló jelzést az Atlantic Crossing című norvég minisorozat második epizódjának végén. Való igaz, Skandinávia királyi családi köreiben úrrá lett a rettegés 1940 tavaszán, amikor a náci Németország először egy civilekkel teli hajón demonstrálta szándékát, majd nem sokkal később bevonult Norvégiába. Hiába menekült a királyi család, ismeretlen besúgók és Hitlerhez lojális német diplomaták mindenhol voltak.
A húsvétkor megjelent új, 8 részes közszolgálati norvég minisorozat a királyi családban játszódik a második világháború idején. Norvégia büszke a függetlenségére, ezt az első részekben többször is elmondják, amíg végül kiderül, hogy mindez a büszkeség a hitleri Németországgal szemben nagyjából teljesen mindegy. Az elején még leginkább az a dilemma, hogy mi számít igazi függetlenségének:
tudomást sem venni az egyre erősödő német nyomásról, vagy éppen akkor óvják meg az országot, ha felveszik a kesztyűt?
Olaf herceg és Márta hercegné dilemmája kerül a a történet középpontjába, akik a regnáló királlyal, VII. Haakonnal menekülnek a sarkvidéken túlra: Olaf és a király innen próbálják mozgósítani a hadsereget, miközben Márta és a három gyerek Svédországban, Márta szüleinél, a svéd királyi párnál talál menedéket. Innen mennek tovább mindketten emigrációba: a király Londonból irányítja az ellenállást, Márta és a gyerekek pedig Franklin Delano Roosevelt segítségével hajón menekülnek Amerikába. Ez volna a sorozat címe: keresztül az Atlanti-óceánon.
Első ránézésre nehéz megtippelni a sorozat pontos műfaját. Olaf és Márta harmonikusnak tűnő családi életénél kezdjük a történetet, és a két karakter valóban filmre való. Tanultsága és műveltsége mellett Olaf 1928-ban vitorlázásban aranyérmet is nyert az olimpián. 2016-ban A király választása című filmben már hasonlóan, vaskosabban megjelent személye. A házaspár szemszögéből kiindulva egy személyközpontú történet kezd kibontakozni egy olyan párról, akik nemcsak a királyi kötelezettség miatt szeretik egymást, és akik nehezen hagyják ott gyermekeiket, ha az állambiztonság éppen úgy kívánja. Magyarul: a kékvérűek is emberek. Mindezt vastag ceruzával megnyomva, hiszen szemmel láthatóan nem sajnálták a gyártási pénzt. A díszletek, a kosztümök, a különleges helyszínek és mindezek korhű megjelenítése bőven égette a norvég koronát. Mármint a fizetőeszközt.
A stáb tagjai európai szinten kevéssé ismert szereplők, itthon mindösszesen az amerikai elnököt játszó Kyle MacLachlan nevére kapjuk fel a fejünket, már aki emlékszik Dale Cooper különös nyomozásaira Twin Peaksben. Az Olaf szerepét játszó Tobias Santelmann a Lótolvajok című krimiből lehet ismerős, a női főszereplő, Sofia Helin pedig – noha idehaza ismeretlen – hazájában gyakori sorozatszínész.
Egy ilyen nagy költségvetésű sorozat esetében kár volna persze családi mozidélutánt vizionálni.
A háború jó oldalán álló, hős és áldozat szerepében megjelenő norvég királyi család tagjai felháborodnak, amikor az angolok illedelmesen félrenéznek Márta és a gyerekek kimentésének ötletére. És rettegés fogja el őket, amikor a svéd királyi család úgy gondolja, gyorsan telegrafálnak Hitlernek, hátha átengedi az általa felügyelt tengerszakaszon a norvég család emigrált tagjait. Hősök és áldozatok tehát az Atlantic Crossing szereplői, és ez valószínűleg amolyan kohéziós üzenetként is tekinthető a norvég nép felé.
A világháború nagy térképén kis folt csak az egyébként oly semleges Norvégia, ami azonban a történelem nehéz időszakában is hősként állja a sarat. A második epizód végén a kikötőből kihajózó Márta hercegnő maga elé tartja egyetlen fiát, így mutatva a norvég kikötői munkásoknak: itt visszük, itt mentjük meg a jövő Norvégiáját. Az akkor még csak három éves csöppséget ma V. Harald norvég királynak hívják.
Elsősorban nekik szól ez a sorozat, illetve annak a 4,5 millió norvégnak, akik ma is az Egyesült Államokban élnek.
